„Az embert sokszor csak egy cérnaszál tartja életben” – Richter Sára húsba vágó varrottasai

–

Egy textillabirintus, amiben jó eltévedni

Nemrégiben zárt be a Műcsarnokban egy kiállítás, amelyben ötven méternyi vászonra hímzett, applikált, és fontos hívószavakat nyomtatott a női lét színéről és visszájáról az idén ötvenéves alkotó, Richter Sára. Valójában száz méternyi varrott élményanyag ez, mert Sára a textillabirintus mindkét oldalát megdolgozta. A két oldal rímelt egymásra, láthattuk az elvarratlan szálakat a szó igazi-, és átvitt értelmében is: a színét és a visszáját is megnézhettük. Nem volt benne semmi finomkodás, inkább kőkeményen szembesítettek bennünket ezek a varrott képek azokkal a tényekkel, amelyekről csak nagyon ritkán merünk beszélni. Tudom, nagy szavak, de mégis úgy éreztem, hogy magát a női létet sűrítette ezekbe a megrázó erejű varrott képekbe Sára.

Ami személyes…

Sárát több mint húsz éve ismerem, és nem nagyon találkoztam még nála szemérmesebb emberrel. Az, hogy kiállt a világ elé, és bátran belevarrta ötven éve minden felismerését és keservét ebbe a textillabirintusba, hatalmas fizikai és szellemi teljesítmény.

Minden lomnak és kacatnak látszó tárgy, ami a kezébe kerül, átnemesül művészetté.

Sára azt mondja: „Ha az ember »úgy jár-kel a világban«, akkor mindennek megvan a helye egy textilen. A szelektív szemetesben is találtam olyan papírokat, amelyeket belevarrtam a szalagba. Mindig a gondolat az első, a tárgyat pedig megtalálom hozzá.”

A nehéz pillanatok rögzítése mellett nagyon sok humort is észrevehetünk ezeken a varrott képeken.

„Sokszor direkt viccelek vele, például emberi helyett állati fogat, emberi haj helyett lószőrt használok.

A szalagra fluoreszkáló fénnyel is festettem, és tudtam, hogy este, amikor lekapcsolták a villanyt, ott fénylett egymagában a »hiány, hiány, hiány, hiány« felirat. De ez különben nem látszik. Az igazság benne van, csak nem feltétlenül az, ami látszik” 

– nevet Sára.

Ő ugyan „szalagnak” nevezi ezt a monumentális munkát, de valójában hat vég kézzel szőtt vászon, „amit sokáig kerestem, több padlásról szerezte nekem valaki” – meséli.

Identitás és gyökerek

Richter Sára eredeti neve: Csíkszentmihályi. A név nem véletlenül cseng ismerősen, édesapja, Csíkszentmihályi Róbert, a Kossuth-díjas szobrászművész. A Richter nevet csak alkotóként használja. Felvette a férje nevét, aki huszonnyolc évesen halt meg gyógyíthatatlan betegségben. Sára három kisgyerekkel, szintén huszonnyolc évesen maradt özvegy úgy, hogy előtte öt évig küzdöttek a férje életéért.

„A gyerekek nem is emlékeznek rá másként, csak úgy, hogy »apa beteg«" – mondja.

És erről nem is mesél tovább, mindennél többet mond a csend.

Sára életében ez az első olyan helyzet, amikor egy kiállítás kapcsán nem azt kérdezték tőle először, hogy „Miért nem a művészeti berkekben jól csengő saját nevét használja?”.

Azt mondja, azért vette föl a Richter nevet, mert fiatalként sok bizonytalanság és kétség volt benne.

„Magamat akartam megmérni, hogy enélkül is megállok-e a lábamon, de most már ügyetlenség lenne visszaváltoztatni. Az anyakönyvi nevem még mindig Csíkszentmihályi, így írom alá a formális papírokon, de mindenki Richter Sáraként ismer. Azonosultam vele. Hivatalosan is át akarom íratni.”

A közeg

„Olyan közegben nőttem föl, ahol fontos volt a művészet, a szüleim a »Kisképzőbe« jártak szobrász szakra, de aztán megegyeztek abban, hogy akit előbb vesznek föl a Képzőművészeti Főiskolára, abból lesz művész.”

Az apukáját vették föl előbb, így Sára anyukája négy gyereket szült, és egész életében anya maradt. Mind a négy testvér művészettel foglalkozik, Berta grafikus, Réka textiltervező, Marci fotós, Sára pedig textilművész lett.

Berta már kisgyerekként is kirobbanó tehetség volt, ami óriási elvárásokkal és hatalmas felelősséggel járt együtt. Sára inkább azzal tűnt ki, hogy mindig nagyon csendes volt és szófogadó, nem gondolták a szülei, hogy bármiben is különösebben tehetséges lenne. 

Sára nem tanult tovább a gimnázium után, mert húszévesen már anya volt, és gyorsan egymás után szült három gyereket, közben megbetegedett a férje, így esélye sem volt arra, hogy egyetemre mehessen, pedig nagyon sokáig kacérkodott a Kertészeti Egyetemmel. Akkoriban még eszébe sem jutott, hogy művészeti vonalon képezze magát. Érettségi után abból élt egy ideig, hogy botanikai kiadványokba rajzolt virágképeket. Ez a vágy végig megmaradt benne, talán ezért is lett az egyik lányából táj- és kertépítész.

Állandó megfeszítettség

Az – özvegységgel járó, többszörösen nehezített – anyaszerep és az alkotás iránti vágy az egész felnőtt életét végigkíséri.

„Amit én erősen hozok otthonról, hogy egy nőnek mi a dolga, abba nem fér bele az alkotás. Ennek a feszültségét is belevarrtam a szalagba, ha az egyiket csinálom, akkor azért van lelkifurdalásom, ha a másikat, akkor meg azért”.

Ez a kettős megfeszített szerep még mostanában sem oldódott fel, hiszen három – ma már felnőtt – gyereke eddig öt unokával ajándékozta meg, és idősödő szülei gondozására is sok idő megy el. Ám a monumentális varrott szalagot a kiállítást rendező kurátor, Bán Ildikó állhatatosságának köszönhetően, mégis időre befejezte egy bő fél év alatt. Igaz, hogy még a kiállítás megnyitásának hetében is dolgozott vele. Most, életében először, mindent alárendelt ennek az összegző munkának.

„Mégiscsak az életbe a kapaszkodom a munkával, ez egyben a feldolgozás lehetősége is, a vigasz. Csak nagyon nehéz az arányokat megtalálni, ahogy az életben is” – mondja Sára.

„Rettenetesen sok kétely van bennem munka közben. Még a velem élők elől is rejtegetem a készülő munkákat. Nem merem megmutatni. Nagyon nagy vívódásban vagyok, hogy ez az egész egy butaság, és nem tudom, van-e értelme. Azt éreztem, amikor először kiraktam a szalagot, hogy »Jézus Mária, én itt a saját gondjaimmal terhelem a világot!« Aztán a visszajelzések miatt most már megnyugodtam, mert mindenki jól átforgatja önmagára. Sok ember megtalálta benne magát. Nem öncélúan az én történetem, hanem egy csomóan írtak idegen emberek is, hogy hatással volt rájuk. És elkezdték önmagukat mesélni, a munkáimba belekacsolódva önmagukat látták.”

Nagyon sok gondolatot ébresztett bennem az egész kiállítás, de a legerősebben az itt látható kép fogott meg, és az ezután következő.

Sára szerencsére megerősített abban, hogy pontosan megértettem az üzenetet.

„Ez a kulcsgondolat. Az én felelősségem önmagamért, a saját életemért, a gyerekeim életéért, a szüleimtől kapott életért a hála, és egyben a megbocsátás, és ugyanez a gyerekeimtől felém. Benne van, hogy mi az, ami a hozott és megváltoztathatatlan, és mi az, amiért az ember önmaga felel.”

A kezek szerepe

Sára varrott képein visszatérő motívum a kezek szerepeltetése, ezt mondja erről:

„Nagyon alkalmas a gesztusokkal kifejezni azt, ami van, önmagában egy kézmozdulat annyira árulkodó, olyan sokat mond, hogy ezzel szándékosan dolgozom. Ez nagyon gyerekes, egyben ősemberi gesztus is.”

Én elég sokat foglalkozom még felnőttként is a mesékkel, ezért számomra nagyon sokat „meséltek” a képek. Rengeteg régi mesében úgy jelennek meg a női szereplők, hogy fonnak, szőnek, varrnak, és azáltal menthetik meg magukat vagy a szeretteiket, ha a saját kezükkel hozzák létre az anyagot, ami aztán kihúzza őket a bajból. Nem tudtam nem erre gondolni a képeket nézve. Sára ezt fűzte hozzá:

„Az alapválasztás valóban jelentéssel bír, a hímzés és a szövés hozzátartozott a női szerepekhez. Teljesen szándékosan választottam a labirintus témáját is. Ez egy női labirintus. A szimbólumrendszerekben nem mélyedtem el, inkább fordítva történik a dolog, amikor valamit kitalálok, megrajzolok, utánakeresek, és rendre kiderül, hogy ez bizony épp azt jelenti, amit szeretettem volna közölni.”

Ebből számomra is kiderült, hogy nem véletlenül motoszkáltak bennem a népmesék, hiszen azokban ott van felhalmozva az az ősi tudás, ami mindannyiunknak kapaszkodó lehet nehéz helyzetekben. Az örök érvényűség, amit végig nagyon erősen éreztem a képeit nézegetve, nem volt véletlen.

A kiállítás erősen hatott rám, ahogy külön-külön a képek is. Ezen kívül nagyon megfogott a felfüggesztés módja is. Kicsit olyan, mint egy rács; a labirintusformán belül ugyan mozoghatsz, de az biztos, hogy nem repülhetsz el. Az is eszembe jutott közben, hogy az embert sokszor csak egy cérnaszál tartja életben, és Sárának talán épp ez a cérnaszál a kapaszkodó.

A másik nagy kedvencem ez a róka, illetve a saját farkába harapó „füleskígyó”. Azt kérdeztem Sárától, hogyan keletkeztek ezek a képek.

„A munka végén voltam már, és úgy éreztem, a fejemre nőtt minden. Úgy gondoltam, hogy ez teljesen értelmetlen. Önmagamat vizsgálgatom, miközben »fut az élet mellettem«, én meg ülök a szobámban, és óriási áldozatot hozva, a köldökömet nézve, a saját érzéseimet hímezgetem. Kétely és bizonytalanság volt bennem, hogy ez az egész értelmetlen, ekkor egy elfutási, menekülési ösztön, vágy dolgozott bennem. Ebből az érzésből született ez a két figura. Úgy hittem akkor, hogy nem önmagával kell az a embernek foglalkozni, hanem inkább tevékenyen csinálni valamit.” 

Szerintem Sára épp akkor tevékeny, amikor ezt csinálja. Kivarrta magából, vagy éppenséggel belevarrta a szorongását, ezt nehéz eldönteni. Sára szerint:

„Az egésznek nincs más célja, mint a terápia, önterápia.”

Szimbólumok

A kulcs és az óra is nagyon sokszor visszatér a képeken a kezek mellett.

„Az ember ilyenkor már nagyjából belátja a hátralévőt, és az idő félelmetesen leszűkült” – egészíti ki a  képekben megjelenő gondolatokat Sára.

A  következő fotón látható kis tárgyak között van egy gombolyag is, amit Sára ükmamája tartott a kezében, amikor váratlanul meghalt. Éppen kézimunkázott. A gombolyagot Sára nagymamája eltette, majd az unokájának ajándékozta. Ez is belekerült ebbe a képbe, jelezve a körforgást, és egyben az idő végességét is.

„Egy húsz méteres szalag nagy része a saját öregedésemet dolgozza föl, és a szülőséggel kapcsolatos viszonyommal foglalkozik” – teszi hozzá Sára.

A nemek közti különbségek is megmutatkoznak a képek befogadásában

Sára ezt mondja:

„A nők evidensen olvassák azt is, amiről azt hittem, hogy senki nem érti. A hívószavakat nemcsak azért írtam bele, mert szépek, hanem azért is, mert attól féltem, csak én tudom összerakni a történetet belőle. De a nők a szövegek nélkül is pontosan értik. Persze ezek főleg női témák, születés, szülés, a munkához való viszony, gyereknevelés, öregek ápolása. A férfiak természetesen kevésbé voltak fogékonyak erre, a humorát viszont sokkal jobban értették, mint a nők. Észrevették az apró technikai poénokat is, ezek fölött a nők átsiklottak. Ebből az derült ki számomra, hogy a nők elsősorban a lelki jelentést keresték ebben a kiállításban, a férfiak pedig a formát értékelték…”

És még mindig az idő…

Sára a száznégy évig élő nagymamájának állított emléket ezen a képen. Az utolsó öt-hat évben már csak az tartotta életben a hívő katolikus nagymamát, hogy félt átmenni a másik világba. Csupán a teste volt velük, hiszen, ha valamit kérdeztek tőle, akár a leghétköznapibb dolgokat is, minden esetben az Üdvözlény Mária imájának foszlányaival válaszolt, mást nem is mondott, már nem beszélt, de még imádkozott, és mindig-mindig ugyanazt. 

Feloldozás

Egy nagyon súlyos, évtizedekig elhúzódó testvérkonfliktus is feloldódni látszik ebben a hatalmas, mindent összegző labirintusban. Talán most jöttek rá, hogy felesleges volt a sok civódás, versengés a szülők figyelméért, férfiak szerelméért vagy a művészettel kapcsolatos kérdésekben. Sára nővére, Berta, haláláig gondozta a nagymamát, eközben a saját szüleik is megbetegedtek, őket is ápolni kell. Már senkinek nem akarnak semmit bizonyítani, és innen nézve értelmetlennek tűnik minden korábbi harc. Ismét tudnak beszélgetni. Mert a textilbe varrott szöveges és képi üzenetek kimondták azt, amit amúgy nem lehet szavakkal közölni.

Keserű poénok

Íme, a bizonyíték arra, hogy egy rozsdás vasdarab is lehet műalkotás. Soha nem láttam még ennyire plasztikusan ábrázolni azt, amit olyan sokszor érzek a hétköznapokban, hogy egyszerűen berozsdásodott az agyam, és a rutinfeladatokon kívül semmit nem vagyok képes kipréselni magamból.

Az applikációkban vannak csontok, kulcsok, kövek, régi pénzek, tüskék, tollak, ő úgy érzi, ezek erősítik a mondanivalóját, sokat hozzátesznek a művekhez, és nagyon szórakoztató keresgélni őket.

A textilt és a fonalakat is ő maga színezi növényi festékekkel (fagyallal, bodzával, stb…), kávéval, borral, rozsdával és textilfestékkel.

Saját szoba

A képeket nézegetve felötlött bennem Virgina Woolf kultikus könyve is, a Saját szoba. Kiderült, hogy ez sem volt véletlen, mert az alkotás utolsó szakaszában a kurátor, Bán Ildikó adta Sára kezébe, aki addig nem olvasta még ezt a művet. Sárát mellbe vágta a történet, mert úgy érezte, hogy az élete majdnem olyan, mint a kétszáz évvel ezelőtti nőknek. Sokat gondolkodott azon, hogy miért van ilyen régi női szerepben, noha ennek már nem feltétlenül kellene így lennie. Miközben fontos számára az otthonosság és a gondoskodás, az, hogy az unokái életében is jelentős szerepet vállal, valamint a férfi-nő viszonyban is visszaköszön ez a természetes női viselkedésmód, úgy érzi, „elment mellette egy korszak”.

Ő ösztönösen is úgy élne, mint a száz évvel ezelőtti nők. „De ez mostanában már illetlen vagy furcsa, mert nincs helye, nincs formája” – mondja. Hiába hoz létre nagyszerű műveket, mégsem tudja eltartani magát a munkáiból, szinte teljes egészében a társa állja a háztartási költségeket, ahogy ez az anyukája esetében is történt. 

„Nincs bennem női öntudat, bizonytalanságok vannak bennem a nőiségről, számomra evidencia az otthonnal való folyamatos foglalkozás. Néha szégyenlem magam miatta, lehet, hogy nem kéne, de sokszor azt gondolom, hogy ez kevés, mert nem lehet így élni a mai világban.”

Egyébként nemrégiben lett életében először saját szobája Sárának, ahol tényleg csak a munkájával foglalkozhat.

Amikor megemlítem Sárának, miért van az, hogy ennyi kiváló munka után még mindig kevéssé ismert, ezt válaszolja:

„Nagyon félek minden kiállítás előtt, mert mi van, ha azt hiszi a világ, hogy »micsoda butaság, amit csinálok«, én közben itt állok meztelenül, kiadom magamból azt, amit rejtegetek. Magamat nézem, mert nincs nagyobb rálátásom a világra. Nem jártam egyetemre, kívül vagyok minden körön, de nem is akarok igazán betagozódni, sok bennem a bizonytalanság és a csüggedés, a semmiben állás, jórészt visszajelzés nélkül dolgoztam eddig. De erre a kiállításra most kivételesen sok reakciót kaptam. A korábbiak nagyjából úgy zajlottak, hogy valami félreeső helyen kiállítottam, aztán leszedtem, miközben szinte belehaltam, nem aludtam, apróságokon rágódtam életre-halálra, aztán meg azon gondolkodom, hogy mivégre is volt ez az egész.”

A kettősség végigvonul Sára egész életén.

„Amíg csinálom a képeket, izgalomban és boldogságban élek, bár teli vagyok kételyekkel. A szerepet utálom, soha senkinek nem mondtam magamról, hogy »textilművész vagyok«. Sokkal inkább azonosulok azzal a női szereppel, ami a háztartáshoz tartozik, aminek kézzelfogható értelme van, vagy például a növényültetéssel. Én a textilezés szakmaiságát szeretem, jó volna szépen meghímezni olyan tárgyakat, amiket használ valaki, és szakmai tudás van mögötte. Mivel önképző vagyok, abszolút szabadon bánok a technikával, ez nem is annyira hímzés, mint inkább rajzolás a fonallal.”

A nő ezer arca

Borzasztóan vonzott ez a kép, tudtam, hogy nagyon sok közöm van hozzá, aztán persze kiderült, hogy ez a számomra olyannyira ismerős klimaxos tünet, a vörös arc és a kezelhetetlen hőhullámok, (erről ITT írtam is). Sárának is évekig tartott ez az állapot, amit nagyon nehezen viselt. „Ez persze attól is függ, hogy mikor hol van az ember az életfolyamatában” – mondja Sára. „A klimax veszteségnek indult, de túl vagyok rajta, és most, hogy vége, bizonyos dolgok letisztultak, a hangsúlyok máshova kerültek, és ez nem baj.”

Ugyanezt a témát tovább bogozva, jöjjön most a test romlásáról néhány érzékletes kép.

És a folytatás…

Tervek, álmok?

Sára a nagy összegző munka után most inkább használati tárgyakat szeretne készíteni, főképp gyerekeknek varrna kis textilkönyveket.

„Nem bánom, ahogy vagyok az életben” – mondja búcsúzóul. „Az idő az, amiből a legkevesebb van, főleg, ami magadra fordítható, én most hónapokig a saját érzéseimmel foglalkoztam, ez tényleg sok mindenben segített, ennél többet ember nem kívánhat.”

Both Gabi