Annak a rendszernek, ami rossz pénzért a végletekig kizsigereli a pedagógusokat, mi sem számítunk

–

A pedagógus sok esetben olyan alapvető tiszteletre, emberségre, nyitottságra (és még sorolhatnám, mi mindenre) tanítja a gyereket, amit otthon jó néhány szülőtől – persze tisztelet a kivételnek – nem lát,

pedig az erre való nevelés nagyon is a szülő feladata lenne. Mert legyünk őszinték, vannak olyanok – és itt megint hangsúlyozom: tisztelet a kivételnek –, akik abban a tudatban engedik a gyerekeiket az iskolába, hogy ott a nevelés terheinek tetemes részét is leveszik a vállukról. És le is veszik, hiszen kénytelenek.

De még ennél többet is adnak a gyerekeknek, amiből sok esetben otthon kevés jut: figyelmet.

Nem, nem akarok általánosítani, mert szélsőséges példa ugyan, de pontosan tudom, hogy egy belbudai általános iskolában teljesen más nehézségekkel és sorsokkal találkozni pedagógusként, mint egy vidéki kis falu iskolájában, valamint bentlakásos kollégiumában, ahol jó néhány hátrányos helyzetű gyerek van. Egy olyan intézményben ugyanis, ahová egy hétre adják be már az óvodáskorúakat, és az iskoláskorúakat is, egy pedagógusnak nemcsak az a feladata, hogy leadja a tananyagot, hanem az is, hogy ha kell, szülő helyett szülő legyen, nevelje, vigasztalja és szeresse ezeket a gyerekeket, akiknek ő nemcsak tanár, hanem kapaszkodó is. Felnőtt, akiben lehet bízni, akitől lehet kérdezni, útmutatást kapni. Talán az év végén ezért is akad mindig olyan gyerek, aki a pedagógusba csimpaszkodva kéri: vigye haza a nyárra (anyával megesett).

És mivel ez a munka több puszta munkánál, számomra többek közt ezért is elkeserítő, hogy a pedagógusok nem kapnak olyan anyagi megbecsülést, amilyet megérdemelnének.

Nem voltam még harminc, amikor többet kerestem, mint az édesanyám, aki akkor már közel harminc éve volt a pályán, két diplomával, nyelvvizsgával. Egy szülőnek persze ez büszkeség, ha viszont rendszerszinten nézzük, akkor szégyen, hogy azok az emberek, akikre a gyerekeinket – azok szellemi és lelki fejlődését – bízzuk, nem kapnak méltányos juttatást a munkájukért.

A gyerekek jelentik a jövőnket. És az olyan rendszer, ami rossz pénzért a végletekig kizsigereli azokat az embereket, akiken a következő nemzedékek kinevelése múlik, ne legyenek illúzióink: nekünk sem szán semmilyen jövőt. Az a rendszer leír minket, annak nem számítunk – ebben mindenki biztos lehet.

Te is, aki most amiatt emeled fel a hangod, hogy a tanárok csak „lébecolnak”, „rinyálnak”, mert ez egy álommunka „ennyi szünettel és pihenővel”. Téged pedig, aki hangosan hőzöngsz azon, hogy „ha valaki hivatásának tekinti a tanárságot, hogy jön ahhoz, hogy a pénz motiválja”, kérdezlek: téged nem motivál a pénz? Nem szeretnél a munkádért, amit végzel, anyagi megbecsülést is, nem csak vállveregetést? Mert, hogy őszinte legyek, én annak ellenére, hogy imádom a munkám, sokkal keményebben dolgozom, ha tudom, hogy van lehetőség anyagi előrelépésre. Mérhetetlenül álszent hozzáállás ez.

És ugye tudod, hogy itt nem csak a pénzről van szó?

Hanem az erkölcsi megbecsülésről, no meg az élhető munkamennyiségről, és azokról a körülményekről, amelyek lehetővé teszik, hogy a pedagógus szabadon végezze a munkáját.

Gondolkodj el szépen, hová kellene eljutnod a kiégésben és kétségbeesésben, hogy úgy érezd, nem marad más eszköz a kezedben, mint a munkamegtagadás, a sztrájk,

aminek egyébként ebben a politikai közegben, a listázások és szankciók világában ki tudja, milyen hosszú távú következményei lehetnek, lesznek. És ami nem mellesleg a diákok miatt hatalmas erkölcsi dilemma azoknak az embereknek, akik arra tették fel az életüket, hogy tanítsanak. 

Persze, tudom, természetesen vannak rossz példák is,

én is találkoztam sokkal az oktatásban töltött éveim alatt. Minden területen találni inkompetens, nem oda való embert. Olyat, aki már az elejétől nem volt igazán erre a pályára való, és olyat is, akit felőrölt ez a cseppet sem kis felelősséggel és sok esetben stresszel járó munka, valamint a körülmények. Mert az is igaz, hogy a pedagógusok esetében szinte semmi sem kedvez annak, hogy hosszú távon jól megőrizzék őket a pályán: a lelkesedésüket, a motivációjukat a tanítás iránt, illetve – ami iszonyúan fontos – a mentális és lelki jóllétüket. Kizsigerelik őket, ahogy – ne felejtsük el – kizsigerelik a diákokat is. Egy túlterhelt, rossz, nem működő és mérhetetlenül cinikus rendszer áldozatai ők mindannyian. Egy olyan rendszeré, amelyik a sztrájk ellen legutóbb azzal érvelt, hogy annak nem háború idején van itt az ideje. Csak abba senki sem gondol bele, hogy a tanárok régóta vívják már a saját háborújukat, nem pusztán magukért, hanem a diákjaikért is. Mert abban ugye egyetérthetünk, hogy egy anyagilag is megbecsült és nem végletekig leterhelt pedagógus jobb tanára a diákoknak. 

„El lehet menni, ha nem tetszik” – mondják sokan.

És igazuk van, persze, mindenhonnan el lehet. Kényszerből jó néhányan el is hagyták a pályát, ami óriási veszteség – de teljesen érthető reakció a helyzetre. De tudod, minden ellenére, mégis kik maradtak? Sok olyan ember, akiknek ez tényleg a HIVATÁSUK, így, csupa nagybetűvel. Akik nemcsak okítják őket, hanem figyelnek is a gyerekeidre, akik érzik a súlyát annak, hogy a kezeik között a jövőnk formálódik. Akik azért tanultak annyi éven át, azért viselték el sokszor a megaláztatást a rendszertől, olykor a gyerekeitektől és még tőletek is, kedves szülők – a rend kedvéért újra: tisztelet a kivételnek –, mert ezt szeretnék csinálni, erre tették fel az életüket. Ehhez értenek a legjobban.

Azok, akik most sztrájkolnak, nem azért teszik, mert nem akarnak dolgozni – éppen ellenkezőleg. Mikor esik már le, hogy ők mindezek ellenére is ezen a pályán maradnánk?! Érted, a gyerekeidért, és értünk, a jövőnkért.

Csakúgy, mint az a bizonyos, meghatározó pedagógus az én életemben. És én végtére is nemcsak miatta, érte vagyok dühös, hanem azokért a fiatalokért is, akik erre a pályára készültek volna, de egyre inkább ellehetetlenítik számukra ezt a választást. És azokért a diákokért is, akiknek sok-sok jó, lelkiismeretes, bátor tanáruk lehetne: csupa nagybetűs pedagógus.

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Mlenny