Boldog békeidők

Behunyom a szemem, várok pár másodpercet, és már ott is vagyok. A falak hófehéren, pucéran ragyogtak a kora tavaszi napsütéstől, bútoraink alig voltak még, a konyhában kerti műanyag asztal és szék volt. Reggel már vidáman keltem, tudtam, hogy szuper napunk lesz. 

Fogalmam sincs, a fiúk hogy töltötték a napot, mi anyával az ünnepi műsor bűvöletében voltunk. Megnéztük a zászlófelvonást, picit élcelődtünk a szertartásosságán, hogy mindenki milyen komolyan veszi magát és a feladatát. Mindig tippeltünk, vajon ki lép majd fel a Múzeumkertben, ki szavalja és/vagy énekli a Nemzeti dalt – ezek mind nagyon fontos kérdések voltak. 

Március tizenötödike valahogy hangulatában a húsvét előfutára volt, amikor barátok, rokonok beugrottak hozzánk pár finom falatra, ami ilyenkor mindig volt otthon. 

Nem tudom, mikortól kezdve tudtam, mit is ünneplünk ezen a napon. Azt hiszem, nagyjából kilenc-tíz éves lehettem, amikor elolvastam Petőfi életrajzát, nemegyszer, hanem legalább háromszor (megszállottja voltam az életrajzi könyveknek). A könyvön keresztül szépen képbe kerültem azzal kapcsolatban, mi is történt 1848. március 15-én. De még nem tudtam átérezni. 

Hogy is tudná ezt egy gyerek?! 

Ideális esetben egy kisgyereknek gőze nincs arról, mi a jelentősége a szabadságnak, a függetlenségnek.
Vagy azok hiányának…

Ez a nap más (volt) mint a többi

Inkább a dolog ünnepélyes és hagyományos jellege, ami gyerekként annyira meghatározó volt. Azóta anyaként is tudom már, milyen fontosak a gyerekeknek a rituálék, legyenek azok bármilyen egyszerűek is.

Tehát maga a tudat, hogy ez a nap más, mint a többi, már elég volt ahhoz, hogy a nemzeti ünnepet valódi izgalommal telve várjam.  

 

Hordtam a kokárdát, melegséggel néztem a debreceni Nagytemplom előtti Kossuth szobornál lerakott kis zászlókat, amit a helyi ovisok és kisiskolások készítettek. Imádtam énekelni a Nemzeti dalt, délutánonként történelmi filmeket nézni: A kőszívű ember fiait (mert bizony én voltam az a gyerek, aki – miután kiolvasta a mindenki által gyűlölt kötelező olvasmányt – kezdte elölről), az Aranyembert, az Egri csillagokat, és persze a Sisit néztük ilyenkor. A teraszon ebédeltünk, még jóval a cserebogárszezon előtt jártunk, tehát még nem rettegve mentem ki a kertbe, szóval tényleg minden idilli volt. 

Ki a nagyobb magyar?

Ha a gyerekkorom legfelhőtlenebb pillanatait kellene felidéznem, ezek a momentumok mindenképp köztük lennének. 
Ennek az idillnek azonban vége szakadt, ahogy a politikai mocsok egyre inkább elárasztott mindent. Amikor már

többé nem az volt már a kérdés, mi történt azon a bizonyos forradalmi napon, hanem az, hogy „ki a nagyobb magyar”. 

Az ünnepi műsort a cimborák kezdték rendezni, az egész átment egy kellemetlenül szájbarágós nemzeti érzelmű onanizálásba, mintha csak annyi lenne a cél, hogy egy órába minél több trikolorjelmezt, díszletelemet, verbunkos táncot és bajuszt zsúfoljanak össze két politikai beszéd között. 

Hát, ezt már nem volt kedvünk nézni. Nem volt ebben többé semmi ünnepélyes. 

A neves évforduló látszólag csak ürüggyé vált, hogy mindenki büntetlenül a maga agyhúgykövét szajkózhassa. 

„Védjük meg a gyerekeinket!”

Arra sem emlékszem, pontosan mikor kezdődött a kokárdamizéria. Mikortól nem hordtam soha többé. Tényleg nem tudom felidézni. Egyik pillanatban még lelkesen tűztem a szívem fölé, a másikban meg már gyomorgörcsöm lett, ha csak megláttam egyet. 

Az iskolai ünnepségekre se vettem fel többé, maximum a táskám pántjára tűztem, ha valaki esetleg számonkérné, rá tudjak bökni. Mert bizony volt, hogy számonkérték, és nem, nem az iskolában, hanem a buszon, az utcán. 
Nénik, bácsik förmedtek rám, hogy hol a kokárda, szégyelljem magam, tiszteletlen vagyok, sőt, mondtak olyat is, hogy rendes szülők gyerekei bezzeg magukon hordják a nemzeti trikolórt, de lassan már divat hazaárulónak lenni – mondták. 

„Védjük meg gyerekeinket” – üzenik a plakátok. Védjük meg, én is ezt mondom. Igaz, én nem az LMBTQ-felvilágosítástól védeném őket, hanem attól, hogy egy életre elvegyék a kedvüket attól, hogy a nemzeti összetartozást meg akarják tapasztalni.

Védjük meg a gyerekeket a politikai propagandá(k)tól, attól, hogy szükségtelen információkkal, szorongást keltő hirdetésekkel szemeteljék tele a fejüket.

Védjük meg a gyerekeket ettől a fullasztó légkörtől.

Védjük meg őket a kiszámíthatatlan, bizonytalan jövőtől, az értelmetlen háborúktól, a traumáktól, amiket a felnőttek erőszakos, önző és durva világa kényszerít rájuk.

Védjük meg a gyerekeket, például az olyanokat is, mint amilyen én voltam. 

Ugyanis elárulok valamit, én anélkül szippantottam magamba a magyar történelmet és kultúrát, hogy azt bármilyen propaganda lenyomta volna a torkomon. Nem kellett hozzá manipulált, elferdített törikönyv, túlcicomázott matyómintás giccsparádé, plakátkampány, mindössze csak hagytak gyereknek lenni, akit vezetett a saját kíváncsisága, ami elégnek bizonyult ahhoz, hogy teljes odaadással ünnepeljek. Az a helyzet, hogy a szabadságharc időszakában minden benne van, ami egy gyereknek izgalmas lehet. Nem kell ahhoz semmi erőszak, hogy egy gyereknek érdekes és izgalmas legyen ennek a napnak a története. Én imádtam az egészet – addig, amíg politikává nem vált. Ha úgy vesszük, a politika vette el tőlem a nemzeti ünnepet. És ettől senki sem tudott megvédeni.  

 

Büszke magyarság

Egészen addig a pontig volt számomra március 15. ünnep, amíg el nem kezdték rajtam számon kérni, hogy mégis hogy viszonyulok a magyarságomhoz, a nemzeti jelképekhez és ünnepekhez. 
Amíg az egész természetesen belülről, ösztönösen fakadt, tisztán és örömmel, addig senkit sem érdekelt, mit gondolok az egészről.

Aztán, amint eszközként kezdték használni a nemzeti érzést, bekerültem a dobozba, aki nem büszke a magyarságára. Mert én őszintén, tényleg nem vagyok büszke. Mégis mire lennék? Milyen alapon? 

Maradva a szabadságharcnál: mondjuk, az, hogy a márciusi ifjak forradalmat indítottak el, miért töltene el engem büszkeséggel? Csodálom azokat az embereket, felnézek rájuk, és mindenkire, aki valaha harcolt a szabadságért. 
De szerintem nincs ebben kollektív érdem. Ez az ő érdemük. Sírjaik domborulnak, unokáik leborulnak, ennyi. 

A magyar történelemnek vannak grandiózus, hősies fejezetei, és szégyenteljes, sötét, soha ki nem törölhetően mocskos foltjai is. Tehát önmagában a magyarságra büszkének lenni, sőt, büszke magyarként definiálni magunkat, szerintem nonszensz. Mert akkor a sötét foltokra is büszkének kellene lennem, és ahhoz viszont nincs gyomrom. Sajnálom. 

Egy végletekig megosztott országban, a „mi, magyarok” is egészen mást jelent. A magyarok istene is mást jelent. 

Szép volt, jó volt gyerekként egy valaha volt szabadságharcnak szentelni a napot. 
Aztán megtapasztaltam, hogy hiába ünnepeljük a szabadságharcot márciusban, és a forradalmat októberben, már a jelentőségüket rég nem érezzük, nem értjük. 

Ha éreznénk, értenénk, nem itt tartanánk – már rég

Gondban lennének, ha a forradalom valódi eszméiről beszélnének ezen a napon, és nem azt keresnék folyton (minden oldalról!), hogy melyik történelmi személy és márciusi ifjú melyik politikus szinonimája. 

Mégis mit jelent számunkra március tizenöt, mit tanultunk belőle, ha csak pufogni tudunk, de az utcára sose megyünk ki elegen, elégszer, amikor kellene?! Mi március tizenöt, ha már nem marad másunk, csak a megosztottság, amit mélyebbre ültettek el bennünk, mint a forradalom hevét? Hová süllyedt a nemzeti ünnepünk, ha már csak az a jó hazafi, aki ezt nagydobra veri?! Képes-e lemosni a gyalázatot, ha mindig mástól várjuk, hogy megmentsen minket?!
Sehonnai bitang ember vagyok, mert sokkal közelebb érzem magam a Föld összes lakójához, mint a honfitársakhoz?! Mert elsősorban embernek tartom magam és nem magyarnak?

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Lehet, hogy nem vagyok igaz hazafi. De az az igazság, hogy nem is akarok az lenni. Én csak békében szeretnék élni. Szeretném, ha a gyerekeim is megtapasztalhatnák, milyen jó lehet egy olyan ünnepnap, ami a világon csak nálunk van, ami csak a miénk. A miénk, minden magyaré. És nem azért, hogy büszkék legyünk, hogy lobogtathassuk, hanem azért, mert tanultunk belőle valami örök érvényűt. Mondjuk, azt, hogy 

a szabadság olyasmi, amiért megéri mindent egy lapra tenni. Amiért kétszáz éve ugyanúgy fegyvert ragadtak, mint most, a szomszédban. 

Lassan eljöhetne az a pont, amikor nem kell mindig ugyanazokat a harcokat vívni újra és újra.

Egyenlőség, szabadság, testvériség. Kétszáz év után sem alapvetés. 
Úgyhogy talán nemcsak ünnepelni kéne, hanem folytatni a munkát. 
Nem pártok hívószavára, nem a hazáért, hanem önmagunkért. 

Mert ahol nincs egyenlőség, szabadság és testvériség, ott élni nem lehet. Vagyis lehet, csak vajon meddig?

Szabó Anna Eszter 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/I love takeing photos and i think that is a really great opportunity for me to share them