A magyar zászló a történelem – tigrisbukfenceivel és triplaszaltóival párhuzamosan – több változáson ment keresztül az elmúlt évszázadokban, mint egy divatbolond aranyifjú gardróbjának tartalma négy szezon alatt. Volt vörös-fehér csíkos, aranyszegélyes, lángnyelves, sőt, csak piros is. Mohács után ráadásul a majdnem megszűnő komplett nemzettel együtt egy időre a nemzeti lobogó, mint olyan, el is tűnt a süllyesztőben, ami sok szempontból lett volna sajnálatos dolog, például azért, mert akkor a mai nemzeti ünnepre mindenmentest kellett volna főznöm. Azt pedig nem szeretem, mert hiába merem belőle nyolcadszorra is tele a tányéromat, csak nem lakom jól soha. Ahogy annak is felettébb örülök, hogy nem az 1618-as koronázási ünnepségen lévő zászlószínünk állandósult, mert akkor megint főhetne a fejem, mit főzzek szigorúan kék színből, bár Bridget Jonesnak vannak erre remek tippjei.

A magyar trikolór, mint a magyar nemzeti törekvések jelképe, 1848 márciusában vált hivatalossá, április 11-én az uralkodó is szentesítette, én pedig ennyi fennkölt és magasztos gondolattól rendszerint megéhezem, úgyhogy fogjuk is meg szakácskönyv gyanánt a kokárdánkat, nézzünk bele alaposan a közepébe, és nyomás a konyhába, hiszen „jó magyar asszonyként ott van a helyünk”. Ugyebár.

Hozzávalók
Hozzávalók

Első fogásként egy kápiapaprikás krémlevest fogunk készíteni, amiben már rögtön van is egy adag csalás, mert ilyet Szentendrén ettem egy görög étteremben, és a levesbetét is görög fetasajt, tehát aki kizárólag ősmagyarban képzeli el e nemzeti ünnepet, azt nagyon kérem, hogy most diszkréten forduljon el.

A kápiákat megmostam, lefektettem egy sütőpapíros tepsire, melléjük tettem két közepes méretű lila hagymát félbe-negyedbe vágva, meg pár gerezd fokhagymát, meglocsoltam őket igazi magyar kendermagolajjal, mert abban van omega-3 meg omega-6, közben daloltam, hogy Zsip-zsup, kenderzsup, hogy finomabb legyen, majd bedugtam 30 percre a sütőbe, amíg kicsit a tetejük is megfeketedett.

Hagytam a zöldségeket kihűlni, egy laza mozdulattal lerántottam a héjukat, és kicsumáztam őket, botmixerrel pürésítettem, egy lábosba tettem, melléöntöttem a kisült levet a tepsi aljáról, plusz két bögre vizet, sóztam, borsoztam, felütöttem még két evőkanál balzsamecettel, majd két szál rozmaringot mellécsapva (közben átváltottam a Kősziklán felfutó című nótára, stílszerűen) főztem még tíz percet. A sűrű, piros zöldséges levest hófehér fetasajt kockákra mertem, és egy szál friss rozmaringot tettem mellé dísznek a tetejére. Mellé természetesen pár szelet kenyér dukált, hiszen a „zigaz” magyar ember azt eszi minden mellé. Ráadásként eldanoltam a Nincsen kenyér, nincsen só, feleségem sincsen jó című nótát teli tüdőből, kicsattanóan és vígan, mert nekem meg férjem sincs, és ezzel mindannyian milyen jól jártunk.

Második fogásként sem maradhatott el a trikolór, bár egy kis olaszos beütéssel készült a háromszínű sajtos-paradicsomos tészta, de kicsire nem adunk, inkább dúdoljuk el főzés közben, hogy A zászlaja piros-fehér-zöld, ártani biztos nem fog. Egy nagy lábosban kifőztem a három színű csavart tésztát. Közben a serpenyőbe olajat öntöttem, rádobtam három marék csíkokra vágott aszalt paradicsomot – az év ezen szakaszában kár is bármi mással kísérletezni, ha szereted az ízeket.

A bolti koktélparkó ugyanis kábé annyira hasonlít valódi önmagához, mint a mostani Kiszel Tünde a Tutti-fruttis időszakához. A paradicsomra rátettem négy marék spenótlevelet, de ha friss bazsalikomod van otthon, még jobb, használd azt!

Sóztam, borsoztam, kicsit kevergettem, míg összetöttyedtek a levélkék. A főzésnek ennél a pontjánál nyugodtan rágyújtottam a Zöld paradicsom, liliom című örökzöld igazmagyarra, hogy elfedjem, épp olasz mozzarellagolyókkal dobom fel a serpenyő tartalmát, mielőtt rászedtem a leszűrt tésztát.

A trikolórmenühöz végül én is szép díszmagyarba vágtam magam, és így, piros-fehér-zöldben pompázva ültem neki az ebédnek.

Mindenkinek jó étvágyat, és boldog március 15-ézést kíván,

 

Fiala Borcsa