Gyárfás Dorka írt egyszer egy cikket arról, hogy a koronavírus első hulláma által okozott pánikszerű Nagy Leállás a mindennapi életünkbe elhozta a „sosem volt-sosem lesz” nyugalmat is – miközben persze tudjuk, mennyi embernek, családnak, vállalkozásnak jelentett gondot. Mert ha az ember kimerészkedett a négy fal közül, olyan csendben, tisztaságban és nyugalomban mozoghatott a külvilágban, mint a mi életünkben még soha.

Talán az idő múlásával majd sokan emlékeznek vissza rá, milyen jókat lehetett sétálni, biciklizni, kirándulni, vagy csak pihenni. Tudom, a gyerekekkel otthon maradó, távoktatás abszurditásával szenvedő szülőknek, a mostoha körülmények közé beszorultaknak ez nem jelent szinte semmit, vigaszt pláne nem, de az emberi természet már csak olyan, hogy többféleképpen reagál egy helyzetre, és többféle aspektusból emlékszik vissza rá.

Egészen idén januárig nem gondoltam rá, hogy egyik legkedvesebb szezonális tevékenységemmel, a síeléssel egyáltalán foglalkozni fogok még a közeljövőben.

Az ilyesmi nyilván pénzfüggő is, az ember munkáján is múlik – és a Covid miatt valószínűbbnek tűnt egy ideig, hogy a síszezon mint olyan, konkrétan megszűnik Európában (a síparadicsomokkal együtt), nemhogy még extra örömöket tartogasson. Bezárt terepek, erősen korlátozott beutazás, teljes bizonytalanság jellemezte a sokadik hullám alatt a turizmusnak ezt az ágazatát. Aztán a tesómék elmentek egy hétre az egyik legfelkapottabb osztrák terepre januárban – és nemcsak a csodás hóviszonyok és időjárás miatt mondták utólag, hogy életük legjobb síelése volt, hanem mert a máskor családok ezrei által látogatott, zsúfolt pályákon minden addiginál szabadabban lehetett siklani. Alig volt vendég.

Ennek nyilvánvalóan a Covid söprése volt az oka – az osztrákok nem vették tréfára a vírust, szigorítottak, illetve óvatosságból távol maradtak a tömegsport helyszíneitől.

Ezúttal nem beszélhettünk főszezonról, a forgalom mindenhol a szokásosnak a töredéke volt. De végül mégsem hagyták magára az ágazatot, annál sokkal fontosabb nekik. Így aztán mi is elmentünk pár napra, március elején síelni – és milyen jól tettük!

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A síelés szépségét nem most fogom ecsetelni azoknak, akik még nem próbálták: ez az egyik legjobb dolog, amit az ember télen tehet, és nem kell hozzá versenyszintű, profi tudás, kérem, higgye el mindenki, én vagyok rá az élő példa. A létező legjobb hegyi levegőn vagy hat-hét órán át naponta, szabadon siklasz, társaságban pihensz, telítődsz a jóval. Lackenhof, ahol mi voltunk, igen népszerű a magyar síelők körében, Alsó-Ausztria nem legnagyobb, de remek fekvésű terepe a két Ötscher-hegy csúcsai között. Nem kétséges, átlagos héten, pláne hétvégén, tömegek kelnek útra ide a síszezonban.

Tömeg, az most nem volt, nagyon nem: a harmadik napon, amikor a rájuk nem jellemző nemtörődömséggel – aminek mégiscsak a vírushelyzet okozta gyengébb szezon lehetett az oka – az osztrákok a magasabbra vezető felvonót el se indították, mégpedig minden magyarázat nélkül, eszembe sem volt bosszankodni. Mert a „maradék” pályákon olykor, mint valami mai Bástya elvtárs az uszodában, tök egyedül hasítottam, és

amikor az ember egy hatalmas, széles, napsütötte, puha havas lejtőn egyedül hasít lefelé, az tényleg olyan érzés, amihez (film)zene illik. Elmondhatatlan!

A kényelemhez persze nemcsak a tömeg hiánya járult hozzá, hanem a szerencsésen kiválasztott szállás is – és itt szeretném elkanyarítani a cikket úgy, hogy mégse csak az én személyes jókedvemről szóljon. Amikor lefoglaltuk az ár-értékben kedvezőnek tűnő kis háromcsillagos szállót közvetlenül a pálya mellett, leginkább az motivált, hogy reggeli-vacsora is benne foglaltatott az árban. (Ritkán voltam úgy síelni, hogy a kaját nem kellett magunkkal vinni.) Hogy a lackenhofi szállót konkrétan egy magyar pár működteti, azt nem tudtuk.

Mégpedig Peti és Bogi, akik nem épp az osztrák határ mellől érkeztek: Gyuláról indultak, és Peti családja révén, ha nem is beleszülettek, de „belenőttek” a szálló üzemeltetésébe. Tizenhét éve viszik az egészet, ők ketten, kis családi segítséggel, a teljes fenntartásba az is beletartozik, hogy a konyha is az ő gondjuk. Reggelire svédasztalos kínálat, vacsorára két-három választható meleg étel, és higgyék el nekem, amikor a legjobb síelés után belépve az étterembe az első, amit megláttam a kaisers smarni (azaz császármorzsa) volt, melynek imádatáról egyszer régen már cikket is írtam a WMN-re – hát tökéletesebb napom már nem lehetett volna.

Peti elmondta, amit persze sejtettünk – hogy az ő oldalukról nézve azért ez a járványhelyzet nagyon nem a mi tapsikolós szabadságélményünkről szólt csak. A forgalom a töredékére esett vissza, a veszteség természetesen jelentős.

De az osztrák alaposság mindkét oldalról jelen van a Covid kapcsán: amilyen szigorúan szabályozta az állam a korlátozásokat, olyan precíz nyilvántartással könyveli el az anyagi terheket is, és kárpótolja a megszorult vendéglátókat. Volt, hogy egy telt házra tervezett esti parti összes rendelésének beszerzése után fél órával jött az e-mail a legújabb rendeletről, hogy minden privát társasági rendezvény betiltva. „Becsomagoltuk szépen, amit lehetett, elraktuk vagy hazavittük” – mesélte mosolyogva vendéglátónk. Hozzászoktak a megpróbáltatásokhoz, és igyekeztek mindig meglátni azt is, ami egy ilyen helyzetben legalább a kisebbik rossz.

Hogy ez lehetséges, ahhoz – ismétlem – az is kell, hogy az állam részéről a törődés ne csak kampányszólam legyen…

A világ egyszer visszatér (talán) a normális ügymenethez: az emberek pihenni mennek, sokan, gyönyörű helyekre. Akik arra tették fel a megélhetésüket, hogy másoknak szállást, ellátást, szolgáltatást nyújtsanak, talán ismét egyenesbe jönnek. Zsúfoltság lesz a síterepeken, a szállodákban, az éttermekben – és kis sóhajjal emlegetjük, hogy azért az elátkozott időszaknak is megvoltak a maga szépségei. És akkor emlékezzünk jó szívvel azokra az örökké derűs, szorgalmas emberekre is, akik még ekkor sem adták fel.

De nekem a nagy fehér üresség a pályákon, a Kis és a Nagy Ötscher alatt, biztosan hiányozni fog…

Somos Ákos

A képek a szerző tulajdonában vannak