A XIX. század nagy európai forradalmi hulláma, a „népek tavasza”, nagyon gyorsan terjedt szerte a kontinensen, és hamar elérte Pestet is. 1848. március 15-e a magyarok számára az a nap, amely megmutatta, mire is képes az értelmiség, ha összefog, és mekkora erőt képes demonstrálni.

Sokan próbálták már megfejteni a Pilvax kávéház titkát, azt, mi lehetett a forradalmi eszme megszületésének pontos oka. Erre természetesen én sem tudom a választ, azt viszont igen, miért az a kávéház volt a központ.

Profánnak tűnik, de azért, mert a kávé mellé ingyen volt a reggeli. És ahogy most is, az ifjúság, a fiatal értelmiség akkoriban sem volt eleresztve anyagilag, mondhatjuk, hogy csórók voltak.

Vagyis, a nagy nimbuszok hátterében sokszor lapulnak hétköznapi okok. Később persze idealizálhatók az emberek, és a tetteik. A diákokhoz sokkal közelebb áll, ha a nagy tettek, jelképes helyek megmutatása mellett felfedjük a hétköznapi, emberi mozgatórugókat, érzéseket, történeteket is.

A Nemzeti Múzeum előtti gyülekezés, buzdítás után a tüntetők elfoglalták a Landerer és Heckenast nyomdát. Persze ezt sem úgy, ahogy képzeljük. A nyomda tulajdonosa, Landerer Lajos kérte a fiataloktól a cenzori pecsét bemutatását, hiszen csak annak meglétekor állt módjában bármit is kinyomtatni. A megjelenteknél nyilvánvalóan nem volt cenzori pecsét, és már éppen elindultak volna a nyomdától, amikor a tulajdonos megsúgta nekik, hogy foglaljanak el egy nyomdagépet, amin aztán nyomtathatnak.

Tehát így, ellenállás nélkül használni kezdték a gépet, nyomtatták a röpiratokat.

A 15-i nap leírásában vannak lyukak: olyan időintervallumok, amikor nem történt semmi. Legalábbis nincs leírva, hogy mit csináltak 12 és 14 óra között, pedig…

Na, és vajon mit csináltak ebédidőben? Hát ebédeltek. Éhesen mégsem lehet forradalmat csinálni, nemde?

Táncsics annyira várta a kiszabadítására igyekvő tömeget, hogy a megérkezésükkor békésen szunyókált, alig tudták felébreszteni mély, borgőzös álmából. Az útjuk onnan a Nemzeti Színházhoz vezetett. Miután az előadással szerették volna megvárni Táncsicsékat, a késés felfordulást okozott a színházban is. Jókai Mór felment a színpadra, hogy szóval tartsa a nézőket. Az egész napos esőtől a ruhája sáros, piszkos volt, de ő megtette, ami tőle tellett.

A legenda szerint itt szerettek egymásba későbbi feleségével, Laborfalvi Rózával. Aznap estére a Két anya gyermeke című színmű előadása volt kitűzve, de a színház akkori igazgatója, Bajza József úgy döntött, inkább az akkor még formálódó Bánk bánt játsszák. Laborfalvi Róza így Gertrudis királyné jelmezében jelent meg, amikor a sáros, csapzott Jókai megpillantotta.

Az előadást bekiabálások zavarták meg, a Meghalt a cselszövő című dalt követelték a Hunyadi László operából.

Miközben hallgatták-énekelték, a felfokozott hangulatú tömeg egyfolytában Metternichet szidta. A Bánk bán ezután félbemaradt, és Erkel Ferenc karmester vezénylésével mindannyian elénekelték a Himnuszt. Majd hatalmas ünneplés, egyfajta buli kezdődött. Ugyanazért, amiért most is buliznak egy-egy tüntetés után vagy közben: mert fiatalok voltak, és bohémek.

Idealizáljuk őket, mert szükségünk van nagy példaképekre, tisztelni való bátrakra. És később, a szabadságharcban, azzá is váltak. De ott és akkor „csak” tenni akaró fiatalok voltak, akik mentek és persze tettek is.

Hangosan, elszántan, vidáman, úgy, ahogy élték az életüket.

Az pedig csak a sors fura és véletlen játéka lehet, hogy Szendrey Júlia és Petőfi Sándor közös gyermeke, Zoltán 1848. december 15-én született…

Balatoni József

Kiemelt kép: Forradalom és szabadságharc 1848–49-ben. Bellony László festménye – Wikipédia