Iliás-Nagy Katalin: „Rosszabb vagy, mint három fiú!” – Nőnapi gondolatok

–

Nem tudok (illetve nem tudtam, de dramaturgiai okokból most még maradjunk a jelen időnél) mit kezdeni a nőnappal. Tényleg. Pedig ugye én is nő volnék, és ilyenkor virágot is szoktam volt kapni. De ezt a gesztust sosem tudtam mire vélni. Már kisiskolásként is kínosnak éreztem, hogy csak azért, mert más van a lábunk között, a fiúk virágot kell hogy adjanak nekem. Kell. Mert ugye ők sem önszántukból tették, hanem mert a kezükbe lett nyomva. Nesze, vigyed, adjad oda! Komolyan, sajnáltam magamat, és sajnáltam őket. Előtte a szünetben még gyűrtük egymást, aztán erre az érthetetlen hajbókolásra kényszerültünk.

Virág? Mivel érdemeltem ezt ki? Vagy ez valamiféle bocsánatkérés?

Érv 1.: Már miért ne lehetne csak úgy virágot adni? 

Tehát olyan ez, mint az állatok világnapja (hű, remélem ezért a hasonlatért nem lincselnek meg) vagy a gyereknap? Csupán azért, mert vannak ezek a lények, a nők, hálát adunk értük, örülünk nekik? De ha azért van nőnap, mert vannak nők, akkor ugyanilyen hangsúlyosnak kellene lennie a férfinapnak is, mert én speciel azért is hálás vagyok, hogy vannak férfiak, és ha nem lennének férfiak, nem lennének nők sem. Akkor meg már megint miért teszünk különbséget, miért nem nevezünk ki egy napot, amikor ünnepeljük az emberi fajt? Vagy ebből a szempontból a férfiakat hátrányosan megkülönböztetjük, nem ünnepeljük meg őket? Ha pedig mégis van külön nőnap, meg férfinap, akkor már miért nincs kék szeműek és barna hajúak napja? Mert ha jól értem, azt ünnepeljük, hogy valakik valamilyenként megszülettek. 

Csak azért, mert valamilyennek születtem, akaratomon kívül (vagy karmikus vállalásból?), azért nem kell megajándékozni engem. Van névnapom és van szülinapom is. De mi otthon speciel a névnapokat sem ünnepeltük, mert mi ünnepelnivaló van azon, hogy valakit, teszem azt, Józsinak hívnak? Annyi, hogy az enyémhez még egyfajta népi hiedelem is társul, így a Facebook-ismerősök nem feledkeznek meg róla (a szülinapomról bezzeg megfeledkeznek, amióta nem nyilvános a dátum és nem megy az automatikus értesítés), így engem is emlékeztetnek rá.

Nőnek születtem, Katalinnak hívnak.

Oké. De egyébként értem el eredményeket is az életben. Azokért kaptam is jutalmat és elismerést. És azokért meg is érdemeltem, mert basszus, némelyik mögött azért tényleg kemény munka volt, még ha én magam hajlamos vagyok is erről megfeledkezni.

Akkor anyák napján se kapjunk virágot? – kérdezte egy anyuka ismerősöm, amikor korábban erről a nőnaptémáról meg virágokról elmélkedtem. Nem, erről szó sincs, és nem is említeném a kettőt egy napon. Nőnek születünk. Anyává meg válunk. És még ha nem is tudatos döntés következtében, hanem egy „hoppá” vagy egy „gyerek lett, maradhat?” következtében, azért azt lássuk be, hogy anyává válni kurva nagy meló és rengeteg lemondás. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a nő a saját testéből növeszt ki egy másik lényt és aztán a saját testéből táplálja. Hogy a gyerek konkrétan mit csinál az anya testével, arra lennének sokkal plasztikusabb kifejezéseim is, de nem célom az indulatok gerjesztése (a témaválasztáson túl). Az anyaság áldozat, a szó legnemesebb értelmében.

Tehát az anyák napját kipipálhatjuk, mehet a virág. De a nőnapi virágot még mindig nem értem.

Érv 2.: Ez egyfajta elismerése a nőknek

De akkor megint csak: külön elismerés jár a nőknek azért, mert nők? Mit sugall ez? Hogy már önmagában az, hogy nő vagy, hogy nőként kell létezned, egy hendikep, olyan hatalmas feladat, ami önmagában tiszteletet érdemel?

Beismerése annak, hogy lejt a pálya? Bocsesz, dolgozunk rajta, de ennyire futja?

Annak elismerése, hogy meg vagyok különböztetve?

Még mindig? Már megint?

Lány létedre így viselkedni! Nagyon szemtelen vagy! Rosszabb vagy, mint három fiú! – szólt az ítélet rólam, pedig csak eleven gyerek voltam. Két fiútestvér mellett nevelkedtem és azt akartam, hogy úgy bánjanak velem, ahogy velük is. (Gondolom, itt jönnek majd a „jól van, akkor menjél te is katonának”, meg a „cipeld akkor te is a cementeszsákot” típusú ellenérvek. Mert ugye sok cementeszsákot cipelő katona férfit ismerünk. De cementeszsákot nem azért nem cipelek, mert nő vagyok, hanem mert akkora vagyok, mint egy cementeszsák, és ha már választhatok, akkor inkább írok, háborúba pedig a férfiakat sem küldeném.)

Szerencsére a szüleim is adták alám a lovat. Mármint hogy mehettem a saját fejem után. Például nem kínoztak csecsemőként a fülem átszúrásával (amúgy csecsemők fülének átszúrása miért nem számít gyermekbántalmazásnak? Csak mert errefelé ez a szokás?), mert úgy vélték, hogy majd én eldöntöm, hogy mit akarok (más kérdés, hogy inkább orrbavalót akartam), nem erőltették rám a ruházkodásban a saját elképzeléseiket (vagy másokéit), és nem fárasztottak azzal, hogyan illik egy kislánynak viselkednie (állítólag).

És milyen érzés volt, amikor már nem akartam szoknyát hordani? – kérdezem anyámat, mire azt feleli: hát, mit tehettem volna? Pedig milyen szép kis ruhácskáid voltak!

Ennyivel el volt intézve.

De ha otthon nem is, az intézményekben azért meg kellett vívnom a szabadságharcomat. Már háromévesen is.

Anyuka, nálunk kötelező a szoknya a kislányoknak – mondta az óvónő, mire anyám tájékoztatta, hogy márpedig ez nem fog menni. Ó, dehogynem, állította magabiztosan a néni, egy nap alatt betörnek. Aztán én törtem meg őket. Amikor délután jött értem anyám, az óvónő közölte: mégis lehet a gyereke kisnadrágban. És mindezért csak egy napot kellett végigordítanom!

Aztán amikor új suliba kerültem, jött az újabb kör: bocs, de a Kati biztos, hogy nem fog tornadresszt felvenni. Nem hát! Hogy miért nem? Mert hogy néz már ki a kislányok testére tapadó, fényes kék anyag, ami nem elég, hogy minden egyes hurkájukat kihangsúlyozza, de amiből még a bugyogójuk is kilátszik? Mentem tehát kisnadrágban és pólóban, a többi kislány pedig nagyot nézett. Hát ilyet is lehet? És kitört a csendes forradalom. Egy évvel később az összes kislány pólóban és kisnadrágban tornázott. És csak harminc évet kellett várni, hogy a sportvilágban is változások történjenek. 2021-ben a norvég női strandkézilabda-válogatott tagjai bikini helyett kisnadrágban léptek pályára, ezzel tiltakozva a szexista mezszabályok ellen. Én pedig örömmel üdvözöltem a kiállásukat.

Aztán gimiben elkezdtem karatéra járni. Apám azt mondta, az első orrtörésig mehet. De nem tört el az orrom. Csak majdnem. Akkor meg már nem lehetett leállítani. Úgy éreztem, hazatértem. Végre egy hely, ahol nem azt nézték, hogy fiú vagy-e, vagy lány, hanem hogy milyen keményen dolgozol. Hogy végighajtod-e az edzést. Hogy beleállsz a küzdelembe, vagy sem. A rangodat az elvégzett munka adta, amelyet az öved színe mutatott, és amelyért járt a tisztelet. A sor nem kor, nem, vagy magasság szerint szerveződött, hanem az elért övfokozatok szerint. Felvetted a karateruhát, felkötötted az övet, megálltál a terem sarkában, meghajoltál, és amikor beléptél, akkor nem fiú voltál vagy lány, hanem karatéka. Egy a többi közül.

Szóval miről is szól a nőnap?

„A nőnap eredetileg munkásmozgalmi eredetű, harcos, a nők egyenjogúságával és szabad munkavállalásával kapcsolatos demonstratív nap volt: 1857-ben New Yorkban negyvenezer textil- és konfekcióipari munkásnő lépett sztrájkba a béregyenlőségért és a munkaidő csökkentésért. Manapság a különféle civil szervezetek ezen a napon világszerte, a nők elleni erőszak, a nőket érő családon belüli erőszak, a munkahelyi szexuális zaklatás, a prostitúció és az egyéb, a nők ellen elkövetett erőszak formái elleni tiltakozásuknak is hangot adnak.” (Wikipédia)

Vagyis ez a korábban élt és ma élő bátor nők ünnepe, azoké a nőké, akik a megkülönböztetés ellen küzdenek.

Ezen a napon a nőknek kellene összegyűlniük (például a Hello, WMN! kedvemre való), és ünnepelni az elért eredményeket, és megerősíteni elköteleződésüket a saját ügyük mellett. Bontani egy sört, szivarra gyújtani, csapatni egy nagyot és tartani egymás haját a klotyóban. (Az ünneplés módja természetesen opcionális.) De a minimum az, hogy méltóvá válunk az elődök által elért eredményekhez, nem kérdőjelezzük meg a feminizmus fontosságát és annak vívmányait.

Hogy milyen vívmányait?

Svájcban például csak 1971-ben kaptak a nők szavazati jogot (de volt olyan kanton is, ahol helyi ügyekben csak 1991-től szavazhattak). És igen, ehhez kellettek Svájcban is azok a nők, akik szembemenve az akkori szabályokkal besétáltak a szavazóhelyiségbe, és leadták a szavazatukat, ezzel hatalmas botrányt okozva. (Ehhez képest hazánk egész haladó szellemiségű országnak számított egykor, itt 1918-ban szavazati jogot kaptak a nők, a férfiakkal együtt.)

Vagy ha már a bátor nőknél és fontos pillanatoknál tartunk, ott van Kathrine Switzer is, aki 1967-ben első nőként regisztrált és futotta le a Boston Maratont, ezzel bizonyítva, hogy a nők is képesek a táv teljesítésére. Igaz, ezt a versenyigazgató meg akarta akadályozni, odarohant hozzá, és „Takarodj a versenyemről!” felkiáltással próbálta letépni a rajtszámát. Szerencsére voltak ott értelmesebb férfiak is, például a nő edzője, akit azonban a versenyigazgató leütött, valamint a nő barátja, Tom Miller, amerikai futballista, aki egy jól irányzott mozdulattal küldte odébb a világ változását feldolgozni képtelen pasast.

Aztán milyen vívmányok vannak még? Szabad oktatás, munkavállalás, szabad párválasztás és gyermekvállalás? Autóvezetés? Szaúd-Arábiában 1957 után 2018-ban kezdhettek újra vezetni a nők (bár ennek gazdasági okai is voltak, és például a gyámság intézménye, vagyis hogy a férfi rokon engedélye kell, hogy a nő külföldre utazzon, bankszámlát nyisson, munkát vállaljon vagy házasságot kössön, megmaradt).

Persze a fene nagy jómódunkban, a gyorsfagyasztott készételek, az eldobható pelusok és a színtípusunknak megfelelő ruhakollekciók korában könnyű ezekről megfeledkezni és lefeminácizni azokat, akik ma is nap mint nap az egyenlő bánásmódért dolgoznak. Hiszen mi másra vágyhatnának még? Hát nem is tudom, például egyenlő esélyekre a munkaerőpiacon? Olyan társadalmi berendezkedésre, amely nem termeli ki a családon belüli erőszakot? 

Nekem nem azért nem kell virág ezen a napon, mert meg akarom büntetni, vagy meg akarom sérteni a férfiakat. Hanem mert számomra ez az ünnep értelmezhetetlen.

Ahogy a mostani fiataloktól sem várjuk el, hogy bocsánatot kérjenek a nagyszüleik tetteiért, úgy a most élő férfiaktól sem várom el, hogy bocsánatot kérjenek a múltért, vagy azokért a társadalmi körülményekért, amelyekbe beleszülettünk. (Érv 3.: megemlékezés a korábbi igazságtalanságokra.) Nem felelősek érte. A saját tetteiért viszont mindenki maga felel. Hogy milyen világot építünk nap mint nap. A megkülönböztetés ellen dolgozunk, vagy azokat erősítjük? (Hogy egy egykori feminista interjúalanyomat idézzem: a feminizmus azért is harcol, hogy a férfiak is sírhassanak!)

  

Mert a nők egyenjogúsága, a társadalom változása nemcsak a nőkön múlik (többek között ugye az olyan óvónéniken, akik nem különböztetnek meg), hanem a férfiakon is. A Tom Millereken. Akik nem futják le egyetlen nő helyett sem a maratont, de legalább nem is rugdossák össze a lábukat, és ha kell, segítenek megakadályozni, ha valaki ilyesmire vetemedik.

Annak a férfinak, aki az év 365 napján nem különböztet meg, annak ezen a napon sem kell virágot adnia. Aki megkülönböztet, az ezen a napon se köszöntsön fel. 

Ui.: Szoktam a férjemtől virágot kapni. Akkor adja, amikor ő akarja. Én meg néha hordok szoknyát. Akkor, amikor én akarom.

Iliás-Nagy Katalin

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Pexels / Olenka Sergienko