Steiner Kristóf: „Ne hagyjuk, hogy ez a háború ne »csak« az országok között, hanem ember és ember között is kitörjön!”

–

„Nem kéne tengerparti fotókat posztolgatni háborús időkben!” kontra „Nem kéne elárasztani az internetet kizárólag rémhírekkel és szörnyűségekkel!”

Igaz, és igaz, valamint hamis és hamis. Mert tényleg kellemetlen csücsörítő szelfis fotókba botlani a bebörtönzött gyerekek képei mellett. Tényleg fura érzés azt látni, hogy influenszerek szakadatlanul gyártják a sminkelős, főzős, DIY-videókat, csak épp odakerül a poszt végére, hogy „Stop the war!” – ugyanakkor… tudatosan nem posztolni semmiről, ami a korábbi „normális” életünkhöz kapcsolódik, pont olyan képmutatás volna, mint a toxikusan tökéletes élet színlelése. 

A világnak továbbra is szüksége van inspirációra – és bármily szentségsértőn hangozhat, szórakozásra is. 

Senki sem akarta keresztre feszíteni Marilyn Monroe-t, amikor 1954-ben Koreában mélyen dekoltált, testhez simuló ruhában lépett fel az amerikai katonák előtt, a „Háborús idők receptjei” szakácskönyvek pedig múzeumokban vannak kiállítva… így hát az igazság ott lehet valahol középtájon, és érdemes mindkét oldal további érveit meghallgatni. 

„Szomorú, hogy egyesek úgy élik tovább az életüket, mintha nem a szomszédban zajlana a háború!” kontra „Szomorú, hogy az emberek most egy csapásra elfelejtették a világjárványt, a homo- és transzfób törvényt, és azt, hogy a világon valamely pontján minden pillanatban dúl egy háború!” 

Igaz és igaz, valamint hamis és hamis. Mert tényleg kiábrándító látni, amikor kommenthuszárok olyanokat merészelnek odabiggyeszteni az ukrán menekültek számára megnyitott szállodák posztjai alá, hogy „Bezzeg a rendes adófizetők és keményen dolgozók csengessék ki a százezreket!”, és szinte hihetetlen szembesülni vele, hogy vannak, akik jobban féltik a Fekete-tengeri nyaralásukat, mint a háború áldozatait. Ugyanakkor… van abban valami rémisztő, hogy a harmadik éve mindannyiunkat rettegésben és sakkban tartó világjárvány és az ezekkel járó, korábban elengedhetetlennek nevezett megszorítások egyszerre csak eltűntek, és míg a háborúra figyelünk, a kormány pont úgy folytatja a homo- és transzfób propaganda terjesztését, mint ahogyan a pandéma során „suttyomban” elfogadta a transznemű embereket jogaiktól megfosztó 33-mas alaptörvényt. 

És az is félelmetes, hogy amíg a tankok Jemen, Szíria vagy Afganisztán városain robogtak végig, addig simán lehetett „úgy élni az életet, mintha nem lenne háború”, így hát az igazságság ott lehet valahol középtájon, és érdemes mindkét oldal további érveit meghallgatni. 

„Tízmillió virológus országából tízmillió külpolitikai szakértő országává váltunk!” kontra „Tízmillióan vagyunk ebben az országban, de csak néhány száz bátor ember meri felemelni a hangját, és elmondani a véleményét!” 

Igaz és igaz, valamint hamis és hamis. Mert tényleg kiborító konspirációs elméletek árnyékában élni, és figyelni, hogy azokat, akik szerint az oltással mikrocsipet juttat a szervezetünkbe az illuminati, most felváltották azok, akik bizonyosak benne: az Új Világrendet kialakító elit ezzel a háborúnak álcázott színjátékkal lép előre céljai megvalósításában. Ugyanakkor… 

tényleg az volna ideális, ha kizárólag diplomás politológusok nyilváníthatnának véleményt? Tényleg jobb volna, ha nem is tudnánk róla, másokban miféle elméletek fogalmazódnak meg a háború kapcsán? 

Tényleg elképzelhetetlen, hogy releváns tudása legyen politikáról, társadalomról, diplomáciáról olyan embereknek, akik történetesen nem pártkatonák vagy publicisták egyik oldalon sem? Vagy hamarosan már egy tál krumplistésztát is csak az véleményezhet, akinek ételkritikus végzettsége van? … így hát a valós igazság ott lehet valahol középtájon, és érdemes mindkét oldal további érveit meghallgatni. 

„Megmondó emberek helyett a hírekből/független sajtóból/a krízis áldozatainak közösségi oldalairól tájékozódjunk!” kontra „A hírekből folyik a propaganda, a média fake news gyár, az nem vitaalap, hogy a Facebookon olvastál valamit!”

Igaz és igaz, valamint hamis és hamis. Mert tényleg döbbenet, hogy annyian vannak, akik úgy fröcsögnek Bidenre, Putyinra, Amerikára, Oroszországra, Ukrajnára, a NATO-ra, hogy a kedvenc rapperük vagy vloggerük Insta-sztorija a legfőbb tájékoztató pontjuk, vagy ha néznek is híradót, egyetlen csatornáét, nehogy egy másik narratíva véletlenül kibillentse őket a kényelmes tudatlanságból. Ugyanakkor… való igaz, hogy sajnálatos módon aligha van olyan televízió, rádió, amely nincs valamelyik irányba elköteleződve, amelyet nem használ egy hatalom szócsövének, és az is tény, hogy ha létezik is 100 százalékban független hírportál, azt is emberek működtetik, így elég egyetlen erre vagy arra hajló újságíró, akinek a soraiból egyértelműen érződik, van kedvence, és ellensége.  

 

„Itt van néhány hasznos és informatív link – ezeket egy politológus ismerősöm osztotta meg, és ő pontosan tudja, mi történik!” kontra „Naná, hogy olyan cikkeket osztasz meg, ami a te ideológiádba passzol – mindre tudok mutatni egy ugyanilyen alaposan megírt ellenvéleményt!”   

Így hát még a legliberálisabb, legnacionalistább, legjobbosabb, legbalosabb, meggyőződéses globalizáció-elleneseknek és globális uniós álmokat dédelgetőknek is érdemes minden oldal további érveit meghallgatni. 

„A fotelben üldögélve, lájkolgatva, petíciókat aláírogatva, cikkeket megosztogatva nem lehet segíteni!” kontra „Most mindannyiunk felelőssége, hogy a használjuk a social media-csatornáinkat, és állandóan, folyamatosan, megállás nélkül tudassuk a világgal, mi történik Ukrajnában!”

Igaz és igaz, valamint hamis és hamis. Mert tényleg nem fog elállni a vérző sebe senkinek egy lájktól, tényleg nem tűnik túl reálisnak, hogy bár Putyin a világ vezetőinek utasításait semmibe veszi, de egy háborúellenes petíció aláírásait megpillantva majd könnybe lábad a szeme, és visszahívja a seregeit. Ugyanakkor… 

olyan világban élünk, ahol a közösségi média erőteljesebb, hatalmasabb, és befolyásosabb véleményvezér, mint az országok kormányai. 

Elég a #metoo, vagy a #BlackLivesMatter -kampányokra gondolnunk, hogy mindannyian belássuk: online olyan fontos üzenetek is áttörhetnek a falakon, amelyek sosem kaptak korábban megfelelően megvilágított porondot. A 2010-ben kezdődött Arab Tavaszt, amely örökre átrendezte a Közel-Keletet máig Facebook-forradalomnak nevezik, egy évvel rá pedig a Twitteren elterjedt agitálás eredményeképpen foglalták el a Wall Streetet a bankok ellen tüntető civilek. Így hát a valós igazság ott lehet valahol középtájon, és érdemes mindkét oldal érveit meghallgatni…

„Aki igazán komolyan gondolja a segítséget, az nem aláír egy csekket, hanem maga cipeli a tartós élelmiszert a határra!” kontra „Csúcsokat döntögetnek a lájkok számai most, hogy posztoltál egy képet, amin két rekesz ásványvizet cipelsz szomorú szemekkel – haza is mehetsz a kényelmes lakásodba örülni az új követőknek…”

Igaz és igaz, valamint hamis és hamis, mert tényleg száz fotó sem adja vissza azt a pillanatot, amikor valamit a saját szemünkkel, fülünkkel, a saját bőrünkön tapasztalunk meg. Ugyanakkor… a kötelező határmenti fotók az átadás előtt egymásnak passzolt segélycsomagokkal semmivel sem segítenek többet, mint egy átutalás egy releváns és hiteles szervezet számára. 

Lehet cikizni azokat, akik képernyőfotót posztolnak róla, hogy pénzadományt küldtek háborúellenes, menekülteket segítő, ételt osztó szervezeteknek, és vádolni őket azzal, hogy merő marketingfogás az adományuk, és azt is lehet bántani, aki beáll pózolni rászorulóknak összecsomagolt tárgyi ajándékok elé, de az igazság az, hogy mindkét jótékonysági eszközt sokkal inkább értékelnünk kellene, mint elítélni. 

Melyik jobb vagy rosszabb a másiknál? Az igazság ott lehet valahol középtájon, és érdemes mindkét oldal további érveit meghallgatni.  

 

„Hogy képesek emberek mosolygós szelfiket posztolni? Aki ilyenkor vidámkodik, annak nincs lelke!” kontra „Mindenki elfelejtett mosolyogni – egymást taszítjuk depresszióba, szorongásba, pánikba.” 

Igaz és igaz, valamint hamis és hamis, mert tényleg baromi nehéz most bárminek is örülni, mert valóban disszonáns, amikor mulatozó tömegekről bukkannak fel felvételek, ráadásul aki jelen van a közösségi platformokon, bizonyosan érti és érzi, milyen kényes és visszás most bármiféle életigenlő, pozitív, lelkes megnyilvánulást kiposztolni. Ugyanakkor… 

mindannyian átéltük, ahogy a karanténban kollektíven keresztülmentünk ugyanezen. Az első időkben nyilvános boszorkányégetést érdemelt másoktól, aki merészelt egyensúlyban maradni, aki pedig filmekről, könyvekről, zenéről írt, az sorra kapta a kommenteket: „Hogy tud ezekben az időkben bárki bármi másra fókuszálni, mint arra, hogy emberek milliói halnak meg?!” 

Aztán felismertük, hogy ha nem tartjuk magunkat „benső balanszban”, egyszerűen működésképtelenné válunk, így a társadalmunk is az lesz. Megértettük, hogy oly sokan voltunk, akik csendesen szenvedtünk, mert már senkivel sem mertük megosztani más irányú érzéseinket, csakis a félelemről volt „szabad” beszélgetni – aztán a szeretteink mentális egészségének érdekében mégiscsak feltámasztottuk a haldokló mosolyunkat. Így hát az igazság ott lehet valahol középtájon, és érdemes minkét oldal érveit meghallgatni.  

„Az egész a politikusok hibája – mindig a nép szenved a hatalmasok döntései miatt!” kontra „A politikusokat a nép választotta – az nemzet szavazóinak felelőssége, hogy itt tartunk!” 

Igaz és igaz, valamint hamis és hamis, mert tényleg a fejünk felett születnek meg a döntések, ugyanakkor tényleg azok hozzák meg őket, akiket – elméletileg, ha feltételezzük, hogy még mindig működik a demokrácia – mi kentük fel mindenhatónak.

Tényleg önkénnyel élő diktátorok bábui vagyunk. Tényleg elhisszük, generációról generációra, hogy majd most, leváltva az előzőt az új majd meghozza a várva várt világbékét, egyenlőséget és gazdagságot.

Így hát az igazság ott lehet valahol középtájon, és érdemes mindkét oldal további érveit meghallgatni. 

  

„Persze hogy senki sem akar háborút, de most már nincs visszaút – addig nem lesz vége ennek, amíg nem esnek el a ruszkik, és nem döglik meg Putyin!” kontra „Semmit sem old meg, hogy oroszfóbiára hangoljuk a világot – Putyin helyett pedig lesz másik. A tartós béke egyetlen eszköze az, ha egyszer és mindenkorra mindannyian letesszük a fegyvert!” 

Igaz és igaz, valamint hamis, mert tényleg nem nézheti tétlenül a világ az erőszakmentesség nevében, hogy bombák hullanak a civil lakosságra, és tényleg volt már példa arra a világtörténelem során, hogy „a fejétől bűzlik a hal” elvét követve a korrupt vezető likvidálása véget vetett egy horror-időszaknak. Ugyanakkor… akárcsak a horrorfilmek gyilkosai, a háborúk, és az azokat gerjesztő gonoszok mindig visszatértek. 

Ami egészen bizonyos, hogy a kollektív büntetés nem lehet megoldás – ahogyan Putyin háborús bűnöket követ el civilek életét feláldozva az ideológiája oltárán, morális bűnöket követ el az, aki azonosítja az oroszokat a vezetőjükkel,

és olyan eszközöket támogat, hangoztat megoldásképpen, amelyek valójában nem Putyint, nem a kormányát, és nem a katonaságát taszítják a mélybe, hanem Oroszország lakosait, akiknek – egy friss kimutatás szerint – alig kilenc százaléka támogatja Putyin hadjáratát… így hát az igazság ott lehet valahol középtájon, és érdemes mindkét oldal további érveit meghallgatni. 

És nyitottan a véleményünk megváltoztatására vagy megtartására, de leginkább állandó árnyalására és finomítására, tisztelettel kommunikálni- és bánni másokkal, és önmagunkkal. Ha pedig ez nem megy – mert olyan erős meggyőződéssel hiszünk az egyetlen, saját igazunkban, vagy mert egyszerűen nincs érzelmi és értelmi kapacitásunk folytatni a vitát, az sem baj. Ilyenkor békésen bezárva a kaput, jó azt mondani: 

„Köszönöm, hogy elmondtad a véleményedet. Gondolkozni fogok rajta” – ebben nincs sem egyetértés, sem ellenszegülés. Esély viszont van – a további gondolkodásra, mindkét oldalon. 

És arra, hogy végre valahára a vitapartner találkozik valakivel a „túlpartról”, aki nem akarja sem elhallgattatni, sem elvágni a torkát, de még a véleménye azonnali megváltoztatására sem kényszeríti. Szerintem így jó most beszélgetni. Másképp ez a majdnem-világháború hamarosan „nemcsak” az országok között zajlik, hanem ember és ember között is, míg magunkban is – a lelkünkben, szívünkben, szellemünkben is kitört majd. Akiben pedig belül nincs béke, az sokkal nehezebben teremt békét mások között.