Csütörtökön korán kelek, háború van, Oroszország megtámadta Ukrajnát. (Nem a háború miatt ébredek fel, amúgy is koránkelő típus vagyok.)

Ébredés után majdnem rögtön fermentált káposztát fogyasztok éhgyomorra, aztán lefacsarom a szokásos zöldséglevem, és apránként megiszom, kávét főzök mandulatejjel, felkeltem a páromat. Mondom neki, háború van. 

Háború van, de nem tudom, mit jelent ez.

Ülünk a nappaliban, kávézunk és zenét hallgatunk, reggeli rutin, nem térünk el tőle, én akkor is itt fogok ülni a nappalimban, ha jönnek az oroszok, gondolom, engem nem érdekelnek, a beleimnek szüksége van a fermentált káposztára és a nyugalomra. Akkor is így teszek majd, ha maga Putyin jön el értem: meg fogja szépen várni, hogy befejezzem a reggeli rutinom. (Tudom, hogy ilyen nem lesz, mert egy gyáva szar, ezért nem parázok ezen.)

Szelíd kinézetű Móni hív, hadarja a híreket: „Háború van, jönnek az oroszok, amaz atommal fenyeget, és a szerencsétlen ukránok meg… és a kisbabák, akik most születnek, és menekülniük kell… Menjünk értük a határra, azonnali gyűjtés kell nekik, segítsünk nekik, rajta, ugrás.”

Móni külön válság-csetcsoportot hoz létre a baráti körünkben, ott szervezkedik, másnapra már komplett teherautónyi adományt összeszervez, felveszi a segítő szervezetekkel a kapcsolatot, jelzi, hány embert tud elszállásolni, listát vezet arról, mire van szükség, és egy telitömött kisbusszal elküldi a fiúkat a határhoz, hogy vigyék is el a cuccokat, és hozzák el azokat, akiknek nincs fuvarjuk. A tagbaszakadt, kigyúrt fiúbarátaink közül egyik se mer neki ellent mondani.

Csodálattal bámulom Szelíd kinézetűt. Ha az oroszok betennék a lábukat ide, az hótziher, hogy megállítaná őket egy szempillantásával. Móni nem ismer pardont.

Mindennap hív, többször is, hogy beszámoljon, mit látott a segítő pontokon, hogyan zajlanak az események, én meg bénultan hallgatom a vonal másik végén, és töprengek, hogy akkor most mit is kellene éreznem.

Zéró feeling, üres vagyok, kiürült belőlem az összes érzelem, nem maradt egy csepp sem, elfogyott, elfogytam valahol a múlt évben a veszteségek között. Mondjuk, Putyinra azért én is átkozottul pipa vagyok. 

Szelíd kinézetű most arról beszél, hogy „Nézd meg, Szentesi, építgetjük itt a kis életünket, jól érezzük magunkat, boldogulunk úgy, ahogy, neveljük a gyerekeinket, gondoskodunk, segítünk annak, akinek tudunk, aztán egyszer csak jön egy ember, aki azzal fenyegetőzik, hogy megnyom egy gombot, és repülünk mindannyian a picsába. Ennyi az élet, egy gombnyomás és huss, már vége is.” 

 

Mondom neki, hogy nem akarok belegondolni. Meg se hallja, mert ő most igenis belegondol, neki ez a dolga, hiszen van négy gyereke, nem csak maga miatt kell aggódnia. És megy, csinálja, intézi, gyűjti, szervezi, telefonál, fuvaroz, besegít. 

Szelíd kinézetű ebben is jó, úgy vigyázzba állít bárkit, hogy csak lesek, Putyin helyében tőle félnék a legjobban. 

Tegnap is kint volt, estig segédkezett a Nyugatinál, ma babakocsit intézett Siófokra egy menekült családnak, már visszafelé tart, este találkozunk. Én meg ülök itthon a kényelmes kanapén, ma se hagytam ki a reggeli rutinomat. Nézem a tudósításokat a helyzetről, politikai elemzőket hallgatok, de nem fogok fel semmit az elhangzottakból. Immúnis lettem a világra, ami éppen összedől. 

A hólyagproblémáim, a beleim állapota semmit sem számítanak már, anyám halálának egyéves évfordulója közeleg, és én csak annyit akarok tudni, hova lett a gyászom. Mit lehet felfogni mindabból, ami egy év leforgása alatt történt? A személyes tragédiák egy csapásra nem fontosak.

Kollektív tragédiába sodródunk, vagyis szügyig gázolunk benne, és ez akkor is így van, ha azt hisszük, minket nem érint közvetlenül, mert szerencsére nem a mi országunkban zajlik.

De! Bennünket is kurvára érint, és nem tudok ez ellen semmit se tenni, mert a kibaszott gomb egy olyan embernél van, amelyiknek bármelyik percben elgurulhat az utolsó gyógyszere is, és akkor huss, vége, pont, ahogy Szelíd kinézetű mondja. 
Nekem meg nincs bunkerem, ahova elbújhatnék, de ha lenne se mennék sehová. Én ugyan el nem megyek. Beszárítom a hajam minden reggel, felveszem a szép ruhámat, és végignyomom a reggeli rutinom akkor is, ha vége a világnak. Én nem menekülök, én nem bújok el, rohadjon meg az összes hatalommániás pöcs ott, ahol van.  

 

Szelíd kinézetű végighallgat és igazat ad, aztán csak annyit mond, ne érezzem magam szarul, majd ő megy, csinálja, és higgyem el, hogy ő ezt nem önzetlenségből teszi, nem is azért, hogy kiposztolja, mert láthatom, semmit nem rakott ki, nem lájvozott, nem fotózott a segítő pontokon, meg sehol máshol sem, hanem egyszerűen kell a lelkének, hogy megnyugodjon, hogy kint legyen, és ne azon kattogjon egész nap, miközben pörgeti a híreket, hogy nem tett semmit.

Szóval neki is pont annyira jót tesz, hogy segíthet, mert megnyugszik tőle. 

Olyan jó, hogy vagy, te kis Szelíd kinézetű, te!

Ahogy hallgatom, miket beszél, eszembe jut, hogy régebben olvastam egy szakértői cikket, amiben arról írtak, hogy a hosszú és embert próbáló pandémiás időszak után, amely térdre kényszerítette a világot, olyan dekadens, bulizós, felszabadult idők jönnek, amikben mindenki önfeledt lehet. 

Kérdezném, hogy ez már az a buli? 
Vagy még várni kell egy kicsit, mert pár gyáva faszi beiktatott egy háborút, hogy nagyobbat szóljon?

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció! Nem a szerzőt ábrázolja! (Forrás: Getty Images)