-

Kisunokám, elviszlek a tengerhez, gyere, kösd be a cipőm, az én ujjom már olyan göcsörtös, feltörte az élet, kérges is lett tőle, meg a kapától, amivel a kertet ástam, amikor gyüttek az oroszok, mindent el kellett pakolni. Fájt a hideg, olyan tél volt, és nem volt kolompér a pincében, de mi Kardos lányok voltunk, nem ijedtünk meg az éhségtől sem, nem hittük, hogy pont azok a ruszki kutyák fognak ki rajtunk. Puskánk is volt, késünk is, rozsdás meg hideg, penész, a hajunkat egy tekenőbe mostuk, nem volt fürdőkamra, mint most tinálatok, odahaza, olyan szép fehér úri népek lettetek ti, biztos az anyád vére olyan tiszta.

Kisunokám, gyere elviszlek a tengerhez, akarom látni, milyen a habok fölött a nap. Micsoda egy nagy óriási vájdling lehet, beleférne a világ összes szennyese, és mindent kimosnék a hószínű habokban. Porzana a levegőben a tekintetes urak koszos gatyája, ahogy ráznám, a pogány, ruszki kutyáké is, ott fúlna bele mind a habokba, ha én is ott lennék, belelökném a picsájuknál arról kódítva őket, osztán röhögnék, hogy kecmeregnek kifele, az ázott büdös pogány népek. Hejj, de tudtak fütyölni a pincetetőn, mikor riadó volt, úgy futottak szerteszét, mi meg a talpuk alatt kushadtunk, és vártuk, hogy eltakarodjanak. Elvitték a kolompért, az utolsó pár szemet is, nem volt mit enni, főztünk puliszkát, kis marék liszt még volt a bödön aljába, összekapartuk egy rozsdás késsel, és örültünk.

Inasak voltunk, kemény húsú sihederek, alig múltunk tizenpár, de ki számolta azt akkor, nem voltunk ilyen puhák, mint anyádék. He, de benned is Kardos vér van, én látom a szemeden, amikor visszahőkölsz, ha egy paraszt kurjongat az utcán, megállsz, figyelsz, mint egy nyakas ürge, és rákiáltasz, hogy kuss, bácsi, takarodjon!

Te nem emlékezel, te nem tudod, milyenek voltak a ruszkik, de mi nem féltünk azoktól se, a Kardosok nem félnek, csak szegény nagyapád, az nem gyütt haza többet, benn tartották hadifogságba, de fürge volt, oszt megszökött, úgy lőtték le a határon azok a köpedelem pogányok, csak a Lajos menekült meg, hazahozta a hírét, azóta járok feketében. Nézd, a kezem milyen göcsörtös, gyere kösd be a cipőm bojtját kisunokám, főzök neked krumplilapcsánkot, nem ad anyád enni, mert ezek olyan úri népek lettek, a salátát magába eszik meg, ilyet se láttam még, nem jó az csak ecetesen, de ezek ezt se tudják.

Gyere kisunokám, elviszlek a tengerhez, itt van a kert hátuljában, a dió után, aminek rohad a termése. De az nem a tenger, hanem a Tisza, most már eszembe jutott a neve, abba fojtottuk bele a kismacskát, amikor úgy nyivákolt az óvóhelyen, hogy félő volt, lebukunk. Ugrabugráljál itt nekem, megcsapom a segged, üljél meg, mindjárt kész a lapcsánk, aztán ne forrón edd, mert nem jó a gyomrodnak a meleg, vigyázz még megcsömölsz, olyan vagy mint nagyapád, az se tudott várni, csak úgy nyakalta be a tejfölös csirkét, mintha egy büdös orosz a fejéhez fegyvert fogott volna közben. Szerettem-e? Akkor nem volt divatba a szerelem. Apád is olyan hülye volt, hogy urizál itt anyáddal, azt hiszi, ezen múlik a házasság. De mit tudsz te, ne kotnyeleskedj, hozzál a csalánteából, itt a pelenka, eldugom, hogy anyád ne találja meg, utálom, szorít, a hülye anyád nem érti, nem kell ez rám, de én abba a kipucerált porcelánba bele nem hordom a dolgom, marhák ezek.

Kisunokám, gyere, elviszlek a tengerhez, akarom még látni, ahogy belebukik a nap a habokba, ott lesz nagyapád, várni fog, már ötven éve ott áll a másik oldalon, és nézi, mikor jövök, nem pityókás, a szája se tejfölös, tiszta a tekintete, én menni akarok hozzá, kísérjél ki, csak ne szólj apádnak, még visszatartana, nem értik ezek, hogy nincs már itt dolgom. Átmászok a kerítésen, azt hiszik, nem tudom, hova dugták a kulcsot, kilestem a múltkor, amikor anyád napozott, kilógott a katulyája, én meg megyek nagyapádhoz most már. Nézzed meg, ott vár, én látom, fut is, de nem a rühes oroszok elől, felém fut, ide, a fekete nyoszolyámba, beleszagol...

...kap egy tenyerest, amiért ilyen sokáig elmaradt.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Dubova