„Amikor a szerepjátékban azt játssza, hogy az anya nem ér rá” – Fájóan őszinte tükör, ha a gyerek hasonlít ránk

–

Épp százötvenedjére rágjuk át a kérdést egy órán belül: fennmaradhat-e sokáig a gyerek, hogy megnézze a meccset. Betegek vagyunk, nyilván egy perccel se tolnánk az alvásidőt, ha nem muszáj. Megbeszéltük már tényleg csomószor, tudja a választ, mégis újra meg újra megkérdezi és meglepődik a válaszon. Egy idő után már csak annyit mondok az idegtépő dallamban feltett kérdésre („MIÉÉÉÉÉRT???”), hogy CSAK. Mire felháborodva az arcomba vágja, hogy „a CSAK nem válasz”. Az anyád úristenit, ezt bezzeg megtanulod! De az, hogy köszönöm az ebédet, még mindig nem megy. Mert igen, ki az, aki mindig kioktatja a gyerekeket, hogy a „csak” az nem válasz, na ki? Persze hogy én! 

Amikor visszahallom a legkellemetlenebb szülői mondataimat a két gyerek konfliktusai közben, olyankor a fejem verném a falba: vajon az én számból is ugyanolyan rémesen hangzik mindez? 

Viszonylag türelmes tudok lenni, főleg mostanában, amióta igyekszem tényleg oda is figyelni erre, ám a PMS időszakában és amikor megjön, olyan szuper szenzitív leszek, hogy azon is képes vagyok sírni és összeomlani, ha egy légy szomorúan búgva repül át a szobán. Beütöm a bokám, és már zokogok is, hogy nekem soha semmi nem sikerül. Egy két lábon járó hisztiállat vagyok olyankor. 
Hát, nem mondom, melyik gyerekem, de az egyik brutális drámahuszár, és ezt bizony nem az ujjából szopta. 

A gyerek tükör, mondják. Ám a tükrök nem mindig örvendenek túl nagy népszerűségnek. 

Muszáj volt némi erősítést kérnem, hogy megnyugtathassam magam: nem vagyok egyedül, nem csak más kap frászt a kicsinyített tükörképétől.

Nehéz reggelek

„Reggelente iszonyú nyűgös vagyok, gyakran megkaptam már, hogy olyankor nagyon nehéz velem, és nem értettem, mire panaszkodik a környezetem. Amíg nem jött a fiam. Hát azóta jobban figyelek a reggeli hisztirohamaimra. Bőven elég egy csapkodós, minden miatt nyafogó egyed a családban” (Andi).

„Nekem minimum két kávé kell az induláshoz, addig zombi módjára kóválygok. Hát a gyerekeim is. Magamat már nyilván megszoktam, de az, hogy a kezükbe adom a kabátot és öt perc múlva még mindig nincs rajtuk, ámde nem is találják, na attól idegrohamot kapok” (Bea).

„A férjemet kellene kérdezni, hogy viseli, hogy már ketten is bőgünk neki reggel, hogy milyen nehéz az élet és minden szar. A lányom egy az egyben úgy siránkozik reggeli közben, mint én” (Kata).

via GIPHY

Nincs egy göncöm sem

„Akkor tértem át a kapszulagardróbra, amikor a lányom elkezdte ugyanazt a cirkuszt csinálni az öltözködéssel, mint én. Minden egyes nap összeveszünk párszor azon, mit vegyen fel, mert meggyőződése, hogy semmije nem passzol semmivel. Vajon kitől láthatta? Vajon kitől. Nyilván a kapszulázást csak a saját ruhatárammal kezdtem el, de igyekszem jobb példát mutatni, hátha javulni fog a helyzet” (Dorka). 

„Én sose hordok szoknyát, mindig nadrágos csaj voltam. Három lányom van, egyikük se hajlandó szoknyát felvenni, pedig rájuk meg úgy adnék. Lehet, meg kéne emberelnem magam és szoknyát kéne hordanom? Mit szólnának vajon?” (Zsani)

„A lányom ugyanúgy drámázik, mint én ennyi idősen. Kiesett a foga, hatalmas hiszti. »Hogy nézek így ki? Nem mehetek így ki az utcára!« Egy nap képes többször átöltözni ha csak egy pici folt is kerül a ruhájára; na én is ilyen voltam. Emlékszem, szegény anyukám nem győzött kérlelni: »Jaj, Emike, nem kell átvenni, este van, úgyse látja senki.« De hát én színésznő akartam lenni, a színésznők otthon nem lehetnek pecsétes felsőben, gondoltam én. Na a lányom rocksztár akar lenni, szintén ad a megjelenésére, ez van, végtelenül hiú tud lenni, de majd kinövi. Változik majd, ahogy persze én is” (Emília).

„A feleségemet mindig szívatom azzal, hogy lassabban öltözködik, mint a gyerekek. A minap a hároméves kisfiunk szólt be neki, hogy ő már rég felöltözött, de bezzeg anya még mindig tollászkodik. Persze ki kapott ki ezért? Nyilván én” (András).

Éjjeli baglyok

„Akkor nagyon hasonlít rám, amikor olyan keveset kell aludnia, mint nekem, mert nincs szüksége többre” (Zsuzsi).

„Nehezen alszom el. Hát a gyerekem is. Kezdem érteni a szüleimet, akik kicsi koromban kivoltak az altatásidőtől” (Heni).

„Mindig is rossz alvó voltam, és mindkét gyerekem hasonlóan működik. Eljutottunk oda, hogy én már tudnék aludni, de miattuk nem tudok. Akasztják a hóhért” (Saci).

via GIPHY

A forróvérűek

„Pont úgy csapkodja dühében az ajtókat mindkettő, mint én!” (Szilvi)

„Felhúzza magát, ha nem sikerül valami (és mérgében sokszor abbahagyja, és elviharzik). Pont mint én. Ennek, mondjuk, én nem feltétlenül örülök, igyekszem segíteni neki ezen” (Flóra).

„Az akarata… Anyja lánya…” (Ágnes)

„Amikor minden kérésemet megmagyarázza és mindenbe beleköt. Kiégek. Aztán rájöttem, hogy én is mindent megmagyarázok, egészen addig, amíg igazam lesz” (Dóri).

„Még nem beszél, picurka, de a habitusa… Az apukája egy mini-Buddha, annyira reméltem, hogy ebben is, mint annyi mindenben, rá fog hasonlítani, de a temperamentumát tőlem örökölte, úgy tűnik” (Sári).

„Amikor éhes, türelmetlen és kiabálós lesz. Mint én” (Zsófi).

via GIPHY

Rossz szokások

„Tépkedem a szám. Mindig rám szólt anyukám, hogy ne csináljam, de én nem álltam meg addig, míg nem vérzett. Azóta se szoktam le róla, de már szólongatom az enyéimet, hogy ne tépegessék a szájukat. Hasonló eredménnyel, mint az én anyukám, pedig ő még csak nem is mutatott rossz példát, mint én” (Anna).

„A káromkodások. Próbálok példát mutatni, de eddig kudarcos a dolog…” (Bella)

„Hároméves gyerekem ebédnél az asztal alatt a játék telefont nyomkodja az egyik kezével, a másikkal eszik” (Ivett).

„Könyvvel vonul be a vécére. Nagyjából negyven perc a futamideje” (Laci).

via GIPHY

„Rengeteget beszélek, már volt is ebből kellemetlen helyzetem, valószínűleg zavaromban csinálom, de kényszeresen sokat dumálok. A nagyobbik fiam egy az egyben ugyanez. Én már látom, milyen rettenetesen irritáló tud lenni egy ilyen ember, még akkor is, ha imádom, szeretem, de egy vadidegen számára kiborító lehet!” (Kitti) 

„Már ők is mondják, amikor babás-mamásat játszanak, hogy »Háromig számolok!«. A játék babánál legalább beválik” (Luca).

„Amikor a hároméves ráüvölt a játék babára, hogy »nem tudok veled micsinálni«, olyankor ég a pofámen a bőr” (Panni).

„Amikor a szerepjátékban azt játssza, hogy az anya nem ér rá” (Melinda).

„»Róza, ha nem mondod el, mi a baj, nem tudok segíteni, nem érted?« Ezt kiabálta a nagyfiam a húgának. Pedig az én fejemben ez egy tök empatikus mondat volt, azért is mondtam gyakran, de így kívülről már nagyon máshogy hangzik. Próbálok azóta máshogy fogalmazni…” (Liza)

„Rendmániás. Pakol és igazít. Másfél éves volt, amikor behúzta az apja után a ruhásszekrény tolóajtaját, mert résnyire nyitva maradt. A plüssállatkái megadott sorrendben lehetnek az ágyán, törülközője szépen kiterítve. Ha nem terítjük ki szépen, ránk szól” (Viki).

„Nem tud úszni, mert feladja, de nem tudom megtanítani úszni, mert anno én is feladtam” (Bernadett).

„Folyamatosan énekel mindegyik. Nem tudom, anno a panelban, ahol én nőttem fel, hogyan viselte a ház az egész napos kornyikálásomat, főleg az esti fürdés közbenit” (Kinga).

„Ugyanúgy, ugyanolyan hangsúllyal szól vissza, hogy »Mindjááárt!«” (Barbi).

via GIPHY

Amikor a szülő tanul a gyerektől

„A gyerek egy tükör, tőlünk tanul, gondolkodtam, mi az, amivel kiborít, de nincs ilyen, sőt ámulni szoktam, milyen bölcsen próbálják azokat nem átvenni, ami nekik nem fér bele, például kerülik a csúnya beszédet, vagy iparkodnak, hogy időben érkezzenek” (Szilvia).

„Néha azt hiszem, minden rossz tulajdonságunkat sikerült valahogy örökölnie, aztán rájövök, hogy talán pont ezért, hogy észrevegyem mégis mennyire szerethetők még ezek is” (Eszter).

„A lányom egy az egyben olyan, mint én. Elképesztő. Egyfolytában beszél, megállás nélkül kattog az agya. Hirtelen haragú, felcsattan, duzzog, elviharzik, és Blaha Lujza módjára szenved halló- és látótávolságon belül. Imádja a drámát, a nagy szavakat, teátrális gesztusokat. Közben pedig igyekszik jó kislány lenni, rengeteg energiát fektet ebbe. Az a szerencsénk, hogy – hála a férjemnek, aki az első és eddig egyetlen ember, aki rájött, hogy az én kirohanásaimat hogyan kell kezelni – már tudom, nekem mi a jó, ha kiborulok és a kislányunkkal is úgy viselkedünk. Többnyire szokott működni. Remélem, ez tényleg segítség neki, és hosszú távon kevesebb sérüléssel megússza az önazonosságért vívott harcát, mint anno én” (Réka).

Mint kiderült, nem feltétlenül rossz dolog az, ha szembesülünk a gyerekeken keresztül önmagunkkal. Sokszor vicces is tud lenni, máskor meg persze iszonyú nehéz, hiszen egyszerre kell magunkon is állítani és közben a gyerekünket is terelgetni a sokszor nem olyan jó berögződések labirintusában. De tulajdonképpen ez egy win-win helyzet, mert mind tanulhatunk. A tükör azért hasznos is tud lenni. Ha tetszik, ha nem.

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Liderina