„Úgy feküdtek ott a halott orosz katonák, mint a kéve az aratás után” – Margit néni meséi

–

Margit nénit amióta ismerem, nem öregszik. Hány éves a Mama? – kérdezem a férjemet, mert az ő nagymamája. – Nyolcvankettő – feleli. – De már tíz éve is annyi volt – mondom erre én. – Akkor lehet, hogy már egy kicsit idősebb – ért velem egyet.

Margit néni még kútról hordta a vizet, teknőben mosott, kemencében sütötte a kenyeret, biciklivel tolta haza „nagy hassal” a tetőhöz szükséges deszkát, és látta a bombákat világítani Debrecen felett. Tíz éve még felmászott a létrára, hogy leszedje a meggyet, és még most is összeszedi reggelente a tyúkok alól a tojást. Végigdolgozta az életét a „zsíros fekete” földeken, és el is van kissé keseredve, hogy már nem bírja úgy a munkát. De hogy a családdal mi történt, arra napra pontosan emlékszik.

 „Tetszik nekem mesélni?” – kérdezem.

„Mit meséljek, Katikám?” – kérdez vissza, de közben már el is foglalta helyét a hokedlin, és mesélni kezd. Én pedig látom a hodályt, tele friss dohánylevéllel, a gerendán mászkáló csintalan unokákat. Látom a rengő tengerit és a dinnyeföldeket. És látom a gátat, azon túl találták meg a Jancsit, megfagyott, a fasort, ahol a Jani apját felkötötték a fára, meg a szirondon a halott orosz katonákat.

Íme, Margit néni meséi.

„Ott laktunk a gazdánál a tanyán”

Harmincötben születtem, december 13-án. Luca napján, igen. Négyen voltunk testvérek. A Miki és én Újfehértón születtünk, az Anna és a Jancsi Érpatakon, mert ott laktunk a gazdánál a tanyán. A gazda ilyen uralkodószerű volt, nagy földbe gazdálkodott. Apu taksás volt nála. Dolgozott a tanyán, cserébe ott lakhattunk a házban, meg tarthattunk jószágokat. Volt egy tehenünk meg sok disznónk. Egy évben két hónapot kellett dolgoznia, azt nem fizette ki a gazda, de ha tovább dolgozott, azt kifizette. Nem pénzt kapott, hanem terményt. Jártak apuék mindenfelé dolgozni, a faluba meg más tanyákra is. Mert azelőtt nem ilyen helyeken laktunk, mint most, hanem főleg tanyákon. Télen meg elszegődött a dohánypajtához. Ott megszerezte magának a dohányt is, mert pipált apu. Megengedte neki a gazda, hogy összeszedje a kis leveleket, azokat összefűzte, összekötögette, aztán elásta. El kellett dugni. Mert jártak a fináncok, és ha valakinél megtalálták a dohányt, akkor elvették, és meg is büntették érte. Olyan jó illata volt annak a dohánynak, hogy le a kalappal!

„Télen a hó tetején jártunk”

A háború után nem volt tanár, úgyhogy kikértek egyet Érpatakról. De az a tanár a Mikit meg a Miskát meg a Janit, meg még nem tudom, kit, nagyon megfenekelt. Na, az én bátyám mondta, hogy ő többet sose megyen az iskolába, ő avval a tanárral nem akar találkozni. Mondták a többiek, hogy akkor ők sem mennek. Akkor ahelyett a tanár helyett jött egy másik. Az akkor vizsgázott le, nőtlen volt. Odafogadták a szülők, összebeszéltek, megvolt, hogy melyik nap kihez megyen sorkosztra. Főztünk, sütöttünk neki, jó kajákat csinált anyu, jó volt a tanárnak. Később azt mondta, hogy sosem felejti ezt el a tanyasi népnek, és ha valami baj van, akkor menjünk hozzá, ő segít majd nekünk. Segített is, sokat segített. Aranyos egy tanár volt, nagyon szerettük. Meg nagyon sokat kikaptam tőle. Ha kimentünk a szünetre játszani, és valamelyik elbuktatott vagy rámvágott, akkor megfordultam, és jól összeharapdáltam. Ezért nagyon sok körmöst kaptam.

A tanyáról jártunk az iskolába, tíz-tizenöt kilométerről. Gyalogtúrával. Mindennap. Reggel olyan hat-fél hét felé indultunk el, de hamar odaértünk, mert szaladtunk, játszottunk is az úton. Csapatostul jártunk, élveztük. Télen a hó tetején jártunk, lehetett szánkózni. Jó volt a gyerekeknek. Jó volt.

Ötödik osztályig tanítottak a tanyán, öt osztály volt egy teremben. Első évben egyedül volt ez a tanár, de olyan csend volt ott, a légyzúgást meg lehetett hallani. Amíg az egyik osztályt tanította, a többinek feladatot adott. A következő évben megnősült, a felesége is tanított, már könnyebb volt neki.  Tégláson jártam a hatosztályt, Böszörményben a hetet, Mándokon a nyolcat. Összetartó kollégium volt. Jó volt ott is. Minden háznál volt birsalma. Olyan gyönyörű sárga volt ősszel, amikor megérett, szinte kívánatos volt enni. Mentünk gyapotot is szedni. Ilyen nagy zsákok voltak a nyakunkba akasztva, abba kellett beletenni. Rengeteget le tudtam szedni. Olyan gyorsan tudtam kifelé szedni a héjából, hogy csuda! Én nagyon szerettem csinálni. Vittek bennünket, kaptunk ebédet a gazdaságban, jó ebédek voltak, este meg hoztak bennünket haza.

Szombaton nem volt iskola, aki akart, hazamehetett. Nem is egyszer hazamentem a tanyára gyalog. Hát, az olyan harminc kilométer lehetett. Sokat gyalogoltam, sokat. Mezítláb. A tarlóba is úgy mentünk a tehénnel meg a disznókkal. Mezítláb.

„Mint a sáskák”

A háború után kiosztották az uraság földjét, a házát széjjelosztották. Megcsináltunk magunknak egy szobát, egy pitvart, meg egy kis spájzt. Volt öt hold földünk, tengerit termeltünk (kukoricát – a szerző), krumplit és gabonát. De júniusban olyan jég jött, úgy elverte a terményt, hogy még szalmát sem tudtunk összeszedni. Akkor anyum beíratta aput meg Anna nővéremet a gépre (mentek a gépi aratáshoz dolgozni – a szerző). Mi főztünk otthon anyuval. Mikor vittem ki nekik az ebédet, láttam, hogy az Anna lába tiszta dagadt, olyan dagadt, mint a párna. A szálka belement a lába ujjába. Nagyon fájt neki, sírt. Mondtam neki, öltözzél, menjél haza, majd én itt maradok a gépnél. A tizenhatot töltöttem volna akkor decemberben. 

Akkor aztán apum meg beteg lett februárban, júniusban már el is temettük. A májával volt baj, mert itta a denát (denaturált szesz – a szerző) a TSZ-ben. Hát anyuval maradtunk ketten.

A TSZ-ben volt egy hold tengerink. Letörtük anyuval, hazahordtuk. Lett száz zsák nagycsövű tengeri, meg apró tengeri is, azt én magam hordtam fel mind a padlásra, mert nem volt kukoricagóré. Mentünk a mezőgazdaságba is dolgozni, almát szedtünk, cseresznyét szedtünk, metszettük a fákat, nyáron törtük a dohányt. Az asszonyok fűzték felfele, az emberek kötözték kifele. Amikor dohányt törtünk, mondta az agronómus a mezőgazdaságban, hogy ti holnap már ne gyertek, mert olyanok vagytok, mint a sáskák, letöritek az összes dohányt, a többi munkásnak nem marad.

„A béle meg, mint a parázs”

Minden évben egyszer vágtunk, februárban, de olyan hízókat, mint a borjú. Egész évben elég volt. Szalonna, hús, minden. Besóztuk, megfüstöltük. Amikor a Rákosi-rendszer volt, be kellett jelenteni, hogy mikor akarunk vágni, és meg volt szabva, hogy mennyi zsírt, mennyi húst kell bevinni a tanácsba. Ha nem vittük be, és kiderült, akkor elvették az egészet. Volt, aki feketén vágott, meg éccaka. Mi nem csináltunk ilyet. Nem szerettem sosem a feketemunkát.

Tartottunk tehenet is, volt tej, túró, anyu csinált vajat, vittük a piacra. Nem ittam én sosem, egyszer kóstoltam meg a pálinkát, attól is olyan rosszul voltam, nem tudtam dolgozni. De a tejet, azt szerettem nagyon! Anyu mondta sokszor: „Margit, már megint leetted az aludttejet”. Volt, hogy a két csuprot is majdnem félig leettem. Olyan jólesett!

Meg aprólékot neveltünk. Nem úgy, mint most, hogy tápozzák, meg baj tudja, mit adnak nekik. Itt a csirketelepen hat hét alatt két kilóra felhizlalták a csirkéket. A mi februári csirkéink húsvétra lettek olyan egy-másfél kilósak. Mert csak tengeri darát adtunk nekik. Vasárnap levágtunk egy csirkét, volt paprikás krumpli, meg leves. A levesbe gyúrtunk tésztát. Összevágtuk laskára vagy kockára.

A saját földünkben volt partos rész, oda krumplit ültettünk vagy dinnyét. A dinnyének csináltunk fészket, kiástuk, istállótrágyát hordtunk bele, összekavartuk a földdel, aztán letakartuk, úgy ültettük bele a dinnyemagot. Amiért most pénzt adunk, azt akkor a tehén meg a disznó ette meg. Mert mi csak azt ettük meg, ami finom édes volt, a béle meg mint a parázs.

Mikor ideköltöztünk a tanyáról, csinált nekem a Papó kemencét. Még ’72-ben a kenyeret sütöttem, bizony. Csináltam kenyérlángost. Bekovászoltam, rátettem sütőlapátra, mert ilyen nagy sütőlapátunk volt, széttapogattam, szalmával meghúzgáltam, meglyuggattam, lekentem vízzel, megsütöttem, azt amikor kivettem, a gyerekek azt sem tudták, mennyit egyenek belőle. Meg volt a finom sütőtök. Reggelre befűtöttük a kemencét, beraktuk, az volt a reggeli. Sült tök. Lepcsánka. Négy tepsivel is megsütöttünk. Később el lett bontva a kemence, de bántam nagyon.

Boltban csak a petrót, a paprikát meg a sót vettük. Egyebet nem. A TSZ-ben volt cukorrépa. Kinek mennyi sor jutott, azt ki kellett egyelni, bekapálni, hogy ne legyen dudvás. Aztán leadták a cukorgyárnak, mi meg kaptunk cukrot. Volt olyan, hogy két zsák cukrunk is volt. Meg finom olajunk is, rendes magból. Akkoriban nem ettünk ennyi szemetet.

„Olyan volt, mint egy lyány”

A Papóval gyerekkorunktól ismertük egymást. Egy tanyában laktunk, együtt játszottunk, iskolába is együtt jártunk. Még meg is vertük egymást. Mert az öccsét meg engem az iskolában felszólított a tanító. Nem tudom már, mit kérdezett, de én megmondtam a választ. Erre a tanító azt mondja, hogy adjak egy jó tenyerest az öccsének, amiért ő nem tudta. Hát, adtam neki egy kis tenyerest. Azt mondja erre a tanító: ne olyat adjál neki, hanem ilyet, és belevágott a tenyerembe két jó nagyot. No, utána én is adtam az öccsének két jó nagy tenyerest. Kijöttünk az iskolából, a Miska (a Papó – a szerző) meg jött hátulról, aztán jól hátba vágott bakóval, aztán elszaladt, én meg utána. Adok én neked, ne félj, csak fogjalak meg, összeharapdállak úgy, hogy a baj is rád jön! – kiabáltam utána.

Összeharapdáltam volna, azt biztos, de nem tudtam megfogni, mert úgy szaladt, mint a vihar.

Nagyon szépen tudott citerálni. Csináltunk citerabált, aztán ott mindig együtt táncoltunk. Összejöttünk. De akkor nem úgy volt, mint most, hogy ahogy összeismerkednek, másnap már ott is alszanak egymásnál. Sokáig jóban voltunk. Tűzszomszédok voltunk. Így volt az ő házuk, így volt a miénk, átléptünk, és már a másiknál voltunk. Sokat veszekedtünk, főleg miután a katonaságtól leszerelt. Előtte nem ivott egy kortyot sem, húsz évig olyan volt, mint egy lyány. Gyönyörű arca volt. Hogy a katonaságban miért szokott rá annyira, nem tudom. Aztán utoljára már mondtam neki, hogy eredj a rossebbe, nekem nem kellesz, ha utánam hajigálnak sem. Akkor meg meg volt veszve. Ha odajött egy fiú a tanyára, akkor elhívta a barátait, aztán jól megverték. Azt mondta, hogy nem akarja, hogy engem valamelyik elvegyen.

Aztán egy este jövök hazafele, látom, hogy ott áll valaki a kútnál. Egy nagy magas fekete. Megálltam, mondom ki a jó isten ez? Valami boszorkány? Tiszta fekete volt, nem láttam a sötétben. Egyszer csak megszólal: gyere, én vagyok, ne féljél! Azért álltam itt, mert téged vártalak. Mondom, te engem ne várjál, semmi közöm hozzád. Oszt jött utánam. Amikor a pitvar ajtajához értünk, azt mondja nekem: hát nem akarsz kibékülni? Mondom, nem, én többet soha tehozzád nem szólok, nem érdekelsz, menj a francba. Azt mondja erre: ha ezt mondod, te is meghalsz, meg én is. Erre úgy mellbe vágtam, majdnem hanyatt vágódott, becsináltam az ajtót, azt bementem.

Aztán jött anyuhoz, mondta neki, hogy húsvétig várjon anyu, mert akkor meg akarja váltani velem a jegyet (meg akarja kérni a kezét – a szerző). Mert értsem meg végre, neki nem kell senki más. Húsvétban megváltottuk a jegyet. Nyáron elmentem aratni, mondta anyu, hogy míg nem voltam otthon, nem ment a Miska sehova. Kiült a ház végibe, ott citerázott. Nagyon szépen tudott citerázni.

„Nagyon sokat kellett dolgozni”

Anyu megcsináltatta nekem a bútort, adott dunnát meg párnát. Ennyi volt. Úgy kerültünk össze a Papóval, hogy semmi másunk nem volt, de megcsináltunk mindent közösen. A házat is mi építettük. Hat év alatt. Addig laktunk a nyári konyhában. Éjjel-nappal dolgoztunk. A két fiú vágta a sárt, én meg vetettem a vályogot. Száz vályogot is kivetettem. Elmentem a gazdaságba dolgozni, hazajöttem, hozzáfogtam a meszeléshez, hogy decemberre be tudjunk költözni.

Papó csinálta a kisszobát, aztán nem kapott szélfákat, amik a tetőhöz kellettek volna. Bebicikliztem Nyíregyházára nagy hassal. Harminc valamennyi darab szélfát hoztam haza. Akácot. Hát olyan egyhuszasok voltak. Segítettek az emberek felkötözni a biciklire. Az ülésre meg a csomagtartóra felkötözték, úgy, hogy a kormányt tudjam forgatni, aztán hazatoltam. (17 kilométert – a szerző).

Sokat bicikliztem a szülés előtt. Érpatakról Kállóba, onnan vissza Érpatakra, onnan a tanyára anyumhoz, onnan meg vissza ide a gyerekekhez. Akkor már három megvolt. A két nagyra rábíztam a kisebbiket. Mondtam nekik, ne engedjétek sehova, mert az meg ment volna, ha lovat látott. A lovakat nagyon szerette. Mielőtt bevittek a kórházba megcsászározni, azelőtt való nap még kimostam egy nagy teknő ruhát kézzel, súrolókefével. Előtte héten még dücskőt (tuskót – a szerző) hasogattam. Papó a Tüzépen dolgozott Nyíregyházán, aztán a TSZ-ben, utána felment Pestre dolgozni valami építkezésre. Volt, hogy két hétig is odavolt. Péntek este hazajött, szombaton, vasárnap mentek az erdőbe fát hozni, hogy legyen nekem hét közben tüzelő. Négy hónapos volt a legkisebb gyerek, már mentem napszámra krumplit ültetni. Csírás krumplit. Reggel megszoptattam a gyereket, délben hazajöttem, megint megszoptattam, mentem vissza. Anyum vigyázott rá, két évig élt itt velünk, beköltöztettük a tanyáról.

Nagyon sokat kellett dolgozni. De nem baj. Megvolt mindenünk. Nem éheztünk.

„Jöttek a repülők befelé”

Úgy feküdtek ott a halott orosz katonák, mint a kéve az aratás után. A szirondon. Az ilyen nádas, vizes terület. Sok halott volt, bizony. Ez ’44-ben volt, mikor már jöttek bombázni. Bumm, bumm, bumm, bumm, így jöttek a repülők befelé. Az amerikaiak. Az oroszokat meg a németek bombázták le. Mint a nád. Úgy feküdtek ott a holtak.

Olyan világos volt éjszaka, mint nappal. Égett a Sztálin-gyertya (ejtőernyőn ereszkedő világító bomba – a szerző), mint egy karácsonyfa. Anyumék azt mondták, hogy Debrecenben gyújtották. Aztán hogy ott gyújtották, vagy a repülőről lökték le, nem tudom. Kimentünk a házból, mert azt mondták, ha lebombázzák a házat, mind meghalunk. Nagyon sírtam meg visítottam. Mondtam, menjünk vissza, hogy ne lássuk a nagy karácsonyfát az égen. Mert jött, jött mifelénk, úgy látszott, mintha jött volna Debrecenből felénk. Mondtam, hogy ha idejön, meg fog bennünket égetni, itt fogunk meghalni. Hát mit tudtam én, mi az, kilencéves sem voltam. Bementünk a gazdáéknak a garágya alá (vályogból, venyigékből készült kerítés – a szerző).

Ötvenen laktunk a tanyán, ötvenen voltunk ott elbújva. Mondta anyu, menjünk onnan is kifelé, mert meglássátok, hogy legépfegyvereznek. Legépfegyverezik a garágyát. Egyszer csak mindenki elővette magát, kimentünk onnan. Hát alig mentünk ki onnan, gépfegyverezték lefelé a garágyát. A fasorokban meg a tengeriföldben szaladgáltunk, mint a bolondok.

„Nem lesz semmi baj”

Voltak a faluban is orosz katonák, meg minálunk is. Egyszer egy hadsereg aludt a nagyobbik szobában. Jól viselkedtek, nem bántottak bennünket. Volt köztük egy nő is, az is katona volt, az egyik tisztnek a felesége. Amikor azok elaludtak, bejött, mondta, hogy aludjunk mi is, nem lesz semmi baj. Reggelre elmentek.

Volt, hogy bejöttek az udvarra. Össze akarták fogdosni a tyúkokat. Anyu meg kiment, mondta: nem, nem, majd amit én megfogok, azt elvihetitek. Az egyik katona mondta magyarul, hogy jó, akkor amit megfogdos, azt viszik el. Meg anyu sütött reggel kenyeret. Megsült a kenyér, kirakta ilyen széles deszkákra. Hát jönnek befelé a katonák. Rengetegen voltak. Mint a hadsereg. Megyen anyu kifelé, látja, már csak egy kenyér van. Mondta nekik anyu, hogy hát ne vigyétek mán el mindet! Miért viszitek el? A gyerekek mit fognak enni? Az egyik visszaszólt: maradt még ott egy. Azt mondták, azért viszik el, mert ez nagyon finom kenyér. 

Volt egy nagy fasor a tanyára menet, ott volt néhány orosz katona meghalva. Két ember a tanyáról levetkeztette őket, elhozták a ruháikat, a csizmájukat, azok meg ott maradtak pucéran. A többi katona keresni kezdte a ruhákat. Lándzsával szurkálták a földet, hogy ha van gödör, amibe elásták, akkor megtalálják. Meg is találták az istállóban, a tehenek alatt egy gödörben. Az egyik katona nagyon mérges lett, azt mondta, hogy aki ezt tette, azt megfogja és felakasztja, vagy meglövöldözi. A másik katona, valami magasabb rangú, az meg nem engedte. De amaz csak visszajött újra meg újra, hogy megteszi. Kirángatta azt a két embert az útra, már készítette a madzagot, hogy felakasztja őket. De a másik nem engedte, és végül elvitte valahová. Nem láttuk többet őket. Nagyon féltem tőlük, nagyon.

Ha a másik katona is olyan lett volna, mint a társa, talán az összesönket meglövöldözték volna. Sok katona haragudott a magyarokra. A régi nyíregyházi kövesúton, két oldalt ilyen nagy makkfák voltak. Nem tudom, a Janinak az apja mit vétett nekik, meg két másik öreg bácsi, de oda felakasztották őket.

„De el ne menj már sehova”

Katikám, de sok mindenen keresztülmentem, de sok mindent megéltem! Sokszor azon csodálkozom, hogy nem bolondultam meg.

Hetvennyolcban Papó hét hétig volt kórházban mellhártyagyulladással. Abban az éven meghalt anyu, meghalt anyósom, innen temettük el azokat is. Jött a lányok elmenője. Mindkét fiút elvitték katonának. Egyszerre. Én a TSZ-ben dolgoztam. Írtam a katonafőnöknek, hogy engedje már haza valamelyiket, hogy segítsen dohányt szedni. Műtötték a fiamat, műtötték a lányomat. Papónak a lábát levágták. Elfertőződött a seb, levágták újra. Érszűkület. Hét hétig volt akkor is a kórházban. Három hétig a sebészeten, négy hétig a rehabon.

Meghalt az Anna nővérem. Kórházban volt a veséje miatt. Meghalt a Jancsi testvérem is. Hétfő délelőtt  11-kor telefonáltak nekem, hogy megtalálták a Lenin TSZ-ben meghalva. Állítólag az öregember, aki ott volt éjjeliőr, hallotta, hogy valaki kiabál, hogy segítség, segítség, de nem mert kimenni és a rendőröknek sem telefonált. Éjszaka leesett negyven centi hó, ott fagyott meg a hó alatt.

Előző este volt még nálunk. Kérdezte, hogy nem főztél, Margitunk? Nem főztem, mert olyan hideg szél fújt, válogattuk a pincébe a krumplit, nehogy megfagyjon reggelre. Mondtam neki, nem főztem, de van egy kis hurka, kolbász, üljön le, egyen. Inkább betette egy lábosba, azt mondta elviszi, megeszi, aztán fekszik lefele. Hideg volt, fázott. Mondtam neki, hogy jól van, de el ne menj már sehova! Kikísértem az ajtón, mondtam még egyszer, el ne menj már sehova! Rakjál tüzet, feküdj le! Visszafordult, és azt mondta: már megint bolondnak nézel. De csak elment még a kocsmába. Másnap se pénzt nem találtak nála, se pálinkát, pedig a kocsmáros azt mondta, hogy volt nála. Elszedhették tőle a pénzt meg a pálinkát is. Az egyik bakancsa kívül volt a kerítésen, a másik meg belül, ahogy húzták, leesett a lábáról. Nem verték meg, nem volt rajta semmi ütésnyom, legalábbis azt mondták a nyomozók. Mert lefotózták. Aztán miután lefotózták visszaadták rá a ruhákat, belökték abba a vastepsibe. Amikor belökték, mondtam nekik, mégis minek nézik ezt az embert, kutyának? A kutyát szokták így a tepsibe lökni. Rám nézett a nyomozó, nem szólt egy szót sem. Majd utána szépen beleigazgatták a tepsibe és elvitték.

„Most meg csend van”

Karácsonykor a szaloncukrot kockacukorból csináltuk. Lehetett kapni szalonpapírt, azt anyum elvagdalta, belecsavartuk a kockacukrot, úgy akasztottuk a karácsonyfára. Meg almát aggattunk rá. Nem volt karácsonyfánk, az erdőből hoztunk ágakat. Azt felkötöztük az egyik sarokba, és felöltöztettük. Csináltam mákos bobajkát. Megsütöttem egy tepsivel, megöntöztük, leszórtuk mákkal, cukorral. Az volt az estebéd. Akkor még saját mákunk volt. Olyan gyönyörű kék színe volt! Lakott itt nem messze egy nagyon rossz gyerek, az anyja mákgubóból főzött neki teát, a gyerek megitta, aztán egész nap aludt. Sütöttünk kalácsot is, túrósat meg mákosat. Este meg mentünk kántálni. Nem mentünk be egy házba sem, csak az ablakok alatt énekeltünk. A mennyből az angyalt. Aztán jöttek a betlehemesek. Beengedtük őket. Most meg csend van. El van halkulva minden.

Sokan elmentek, sokan. Elköltöztek meg kihaltak.

Amikor Újfehértó város lett, abban az évben csinálták meg itt a köves utat. Mert sokáig nem volt ez köves. Amikor megcsászároztak, jöttek a mentősök, de nem tudtak bejönni kocsival, olyan víz volt meg tócsa. Gyalog jöttek be értem. Háromszor-négyszer voltunk a polgármesternél emiatt, azt mondta, majd megnézik. De nem jöttek megnézni se. Felmentem hozzá megint, mondtam neki, hogy akkor ír az utca népe egy kérvényt, és felküldjük a minisztériumba, hogy jöjjenek, nézzék meg, hogy kell-e köves út vagy nem, mert a gyerekek nyakig járnak a sárban. Bizony. Ha fel akartunk menni a piacra, akkor gumicsizmát húztunk, elmentünk a sógornőmhöz, ott átvettük a cipőt, úgy mentünk tovább. Nem lehetett másképp kimenni innen. Akkor mondta a polgármester, hogy Margit néni, ne tessék küldeni sehova se semmit, lemegyek, megnézem, meg fogjuk csinálni. Meg is csinálták akkor évben. Sok mindent elintéztem régen, de most már nem tudok. A franc eszi meg.

Aztán lefektették a gázvezetékeket. Meg a vizet bevezették. Előtte a csapról hordtuk, meg a kútról jött a hidroforral. De zárlat volt, tönkrement a hidrofor meg a szivattyú. Újat akartam venni. Mondom, mi a francnak vezessem be, meg fizessek a vízért? Nem akartam. De csak bevezették.

Most meg rakták ide ezeket a nagy oszlopokat a számítógépek vagy mi miatt. Kimentem, mondom a főnöknek, hogy nem lesz valami baja a népnek ezektől a nagy oszlopoktól? Ha kidűl és összetöri a házat vagy valami, ki fog felelni érte? Mi a bajnak kell ez ide? Mondta, hogy nem lesz semmi baj, Margit néni, ne tessék aggódni. Jól van akkor.

Hat meggyfánk volt. Leszedtem a meggyet, de nem tudtuk eladni. Mondtam a fiamnak, szedjed kifele őket. Egyet meghagytunk. A felét megeszem, mire megérik. Nyáron is rosszul voltam, kimentem, odamentem a meggyfához, hát vagy tíz szemet megettem, utána semmi bajom nem volt. Mikor a fáról szedem lefele, az a jó.

Most meg már megint olyan étvágytalan vagyok. Pedig már kezdtem olyan jól eszegetni. De legyengített ez a szívbetegség. Nem is tudom megmondani, hány éve, hogy így vagyok a szívemmel. Mióta Papó meghalt.  

Az előbb is voltam kint, végigmentem az udvaron, elmentem a kapuig. Gondoltam, de jó volna lemenni az úton, de jó volna. Aztán bejöttem. Leülni. Nem tudok menni sehova.

Minden reggel beágyazok. Amíg még meg tudom csinálni. Fontos, bizony, legalább mozgok egy kicsit.

Ilyen az öregség. Ilyen. Majd megtudjátok. Ha eléritek. Majd megtudjátok.

Iliás-Nagy Katalin

 A képek a szerző tulajdonában vannak