Mit nekünk Al Capone, ha van Savanyó Jóskánk? – Egy betyár hollywoodi élettörténete

–

A mi Savanyó Józsefünk, azaz Jóskánk élete és munkássága egy generációkon és tájegységeken átívelő szakma gondos ápolásának nemzetközi szintre való emeléséről szólt – a hivatást pedig nemes egyszerűséggel úgy hívták: bandavezér. Bár szegény pásztorcsaládba született 1841 őszén a Vas vármegyei Izsákfán, meglehetősen korán ráérzett a törvények és szabályok áthágásának ízére.

A legenda szerint alig tizenkét éves korában egyfajta gyakorlásként a saját, számadó juhászként dolgozó édesapját verte meg és rabolta ki, majd feltört egy úri pincét, és egy hordó borral távozott.

Az első eset nem ért ideget, a másodikért viszont már veréssel büntették a hatóságok. Ez nem tartotta vissza a további gonosztettektől, így 19 évesen már hét hónapot töltött a veszprémi várbörtönben – egyfajta ízelítőként.

Egyszerű származása szerencsétlen módon találkozott az apró termetéből adódó kisebbrendűségi érzülettel, ami így együtt rendkívüli erőszakosságban öltött testet (lásd még Joe Pesci).

A rablások során elkövetett verések és kínzások szépen lassan a védjegyévé váltak, ezzel némileg csökkentve a betyársággal együtt járó lakossági támogatást és népszerűséget, illetve a betyárkollégák lojalitását is.

Utóbbi végzetes hatással lesz hősünk pályafutására, de erről később essen szó.

Jóska működési területe a Bakony tágan értelmezett környéke volt, ami akkoriban még jó bujdoklási lehetőséget nyújtott a hatóságok elől való folyamatos menekülésben. Csoda-e, ha a környéken kirándulók lépten-nyomon belefuthatnak a nevébe? Jóska rejtekének tartják a bakonyi Pénz-likat, de a Római fürdőnél és az Isztimér közelében lévő barlangok is a betyár nevét viselik, sőt a bakonyszentlászlói Zsivány-barlangot, a Kab-hegyi Pokol-likat és a Cuha-völgy megannyi kőfülkéjét is egykori rejtekhelyeként emlegetik. (Lehetséges, hogy én a Kéktúra helyett inkább betyártúrára fogok indulni…)

Jóskánk betegesen szerette, és a maga módján gyűjtötte is a pisztolyokat. Kedvencét, egy tízlövetű karabélyt például a káptalanfai ispántól lopta, és oly módon dicsekedett el vele a pajtásainak, hogy bemutató közben véletlenül le is lőtt egy 15 éves juhászfiút. Ő és csapata – amelynek idővel öccse, nevezett Savanyó Pista is oszlopos tagja lett – amúgy sem volt válogatós: módosabb parasztoktól ugyanúgy raboltak, mint földesuraktól, és mivel a lejtőn nincs megállás, egyre súlyosabb bűncselekményekbe keveredtek, míg végül többszörös gyilkossággal vádolt „veszett kutyákként” üldözte őket az egész Monarchia. 

Egy súlyosabb eset után például, amikor egy uraságot raboltak ki, már olyan nagy volt rajta a nyomás (vagyis annyian üldözték), hogy kénytelen-kelletlen katonának állt, és Boszniában szolgált egy évet.

Ám erőszakos természete ellenére nem volt hős katona, hiszen a frontvonalban gyilkolászáshoz nem fűzte semmilyen érdek, így inkább bort mért a katonatársainak, és velük iszogatott.

Elunva ezt a szinte szanatóriuminak tűnő életformát, visszatért a barátaihoz, de már egyetlen buli után fordulhatott is vissza. Történt ugyanis, hogy a közép-iszkázi búcsúban mulatozott az öccsével és még egy társával, ami után a hazaúton igazoltatni akarták őket. Természetesen ez is lövöldözésbe torkollott, amiben a pandúrok, de az öccse is odavesztek, így kénytelen volt újból a bejáratott Bosznia, majd Trieszt és Fiume felé venni az irányt, hogy aztán különféle hajókon gépfűtőként és pincérként serénykedjen.

Itt sajátította el a tót és magyar nyelv mellé az olaszt és a franciát is, majd izgalmas nyelvi jártassága a későbbi börtönévek idején még a némettel is bővül.

Nyelvtudás-fejlesztő programja után a szíve csak visszahúzta a Bakonyba, ahol egyre több, halálos áldozatot követelő rablásban vett részt, ezzel párhuzamosan a fejére kitűzött százforintnyi vérdíj is fokozatosan felkúszott egészen ezerötszázra. A harag és az anyagi motiváció végül annyira erőssé vált a lakosság körében, hogy rengeteg sikertelen kísérlet után 1884 májusában elfogták Jóskát. De ahogy az egy vérprofival lenni szokott, nem a hatóságok kapták el, hanem egy sértett bandatag adta fel őt.

A Magyarósi nevű kartársa erősen nehezményezte, hogy nagybátyját a betyárok főbe lőtték, ezért shakespeare-i dramaturgiával mulatozásra csalta hősünket a halápi kocsmába, ott pedig a borába erős altatót keverve őt és segédeit is harcképtelenné tette. A sértett bandatag aztán jelzett a pandúroknak, jelesül Grósz csendőrnek, Szopós őrmesternek és Papp őrvezetőnek, hogy ártalmatlaníthatják a bozótosban pihegő hősünket.

Két évig tartották szigorú rabságban, míg végre elkezdődhetett Magyarország egyik legnagyobb büntetőpere, közel kétszáz tanúval. Csak az ügyész több órán keresztül adta elő a vádat, miközben Jóska csak mosolygott.

A tárgyalás tíz napig tartott, Jóska pedig a végén életfogytig tartó fegyházbüntetést kapott. Illavára, az Osztrák–Magyar Monarchia legnagyobb börtönébe szállították, ahol különféle szakmák elsajátítása mellett még németül is megtanult. Tizenöt év elteltével jó magaviseletéért a váci fogházba szállították át, de egészsége erősen megromlott, és egyetlen vágya volt, hogy visszajusson Vázsony környékére.

Meglepő módon 1906-ra gróf Csáky Károly Emánuel, a váci püspök kijárta, hogy kegyelmet kapjon.

Szabadulása kapcsán ismét az újságok címlapjára került, amikor az életét feldolgozó színdarabra és ezzel együtt világ körüli turnéra kérték fel, de ezt azért a jog már nem engedhette, így az országban maradt. Egy ideig Budapesten élt, és régi cimborája, Kaiser Dezső kávéházában fogadta a kíváncsi vendégeket, akik miatta tódultak a helyre, hogy láthassák a kétes hírű betyárt. De ő csak hazavágyott folyvást. Ősszel el is költözött János testvéréhez, aki juhász volt a Tótvázsony melletti Sós-pusztán.

És, hogy a történet végképp filmbe illő legyen, a helyiek szerették és tisztelték az egyre jobban betegeskedő Jóska bácsit, aki még az őt ellenőrző csendőrökkel is jóban volt. Kiszállásaik alkalmával ők kérték, hogy mutassa meg nekik a híres tízlövetű pisztolyát – senki nem tudja, miért tarthatta meg –, és viccelődve kérdezgették:

„Józsi bácsi, hány embert lőtt agyon vele?”, mire a válasz egy cinkos mosoly kíséretében mindig az volt: „Egyet se.”

Ahogy öregedett, ízületi betegsége és a lába üszkösödése már olyan fájdalmakkal járt, hogy búcsúlevelet írt Kaiser Dezső barátjának: „Az öngyilkosságra iszonyatos sok szenvedés és fájdalmak vettek reája, mert már tovább nem bírtam tűrni a sok fájdalmakat, elszántam magamat most már egészen, hogy inkább meghalok, mint éjjel-nappal szenvedjek.” Másnap szépen felöltözött, a székhez kötözte magát, hogy le ne essen róla, majd a kedvenc tízlövetűjével fejbe lőtte magát.

Egy embert így egész biztosan agyonlőtt vele.

Savanyó Jóska ezerpróbás betyár így élt le 65 évet, és köszönt el végleg a világtól, éppen ma 114 éve.

Történetének újabb, szomorú apropója Szomjas György tegnapi halálhíre. Szomjas többezer oldalnyi anyagot feldolgozva ugyanis  2017-ben, a betyártrilógiája záróakkordjaként Cserna- Szabó Andrással együtt megírta Jóska a depressziós, szabadult betyár történetét, de sajnos a forgatókönyvüket visszautasították. Így lettünk duplán szegényebbek...

Marossy Kriszta