–

Akárhányszor hallottam anyám történeteit, mindig libabőrös lettem. Pedig nem sokat mesélt. Talán ez is volt a baj.

A kevés történet, amely benne is megragadt, mindig ugyanaz a pár, szívszorító történet volt…

Anyám nemes egyszerűséggel vonta le mindig a következtetést. Ő mindig nagyon beteg, nagyon fáradt, és gyermekkorában nagyon szegény volt. És, ugye, József Attila is megírta: „Aki szegény, az a legszegényebb”, meg, hogy „de szeretnék gazdag lenni…”

Nekem a szegénység mindig ezekbe a szavakba sűrűsödött.

Akkor is szegénynek érezhettem magam, amikor nem voltam az, mert mindig ott lebegett a fejem felett a gyermekkoromban rengetegszer hallott mondat, amelyet anyám szinte unalomig ismételt, hogy „nincs pénzünk”.

Azt hiszem, ezt gyerekkorában megtapasztalta, és később sem tudott ettől elvonatkoztatni. Hiszen nem azt mondom, hogy habzsi-dőzsi volt, de azért mindig volt mit enni, és rendes ruhában jártunk. Sosem szorultunk rá segélyre, és mások segítségére, hogy megéljük a holnapot. Mégis azt, hogy szegénynek született, és szegény is maradt, továbbadta nekünk, így akarva-akaratlanul belénk kódolta.

Sokáig el is hittem neki. Sokáig azt hittem, hogy tényleg az a szegénység, amit ő szegénységnek tart. (Természetesen nem az ő gyermekkorára gondolok, mert az tényleg nehéz volt.)

Tudom, mit hordott magával az anyám 89 éves korában bekövetkezett haláláig. Gyermekként a szegénység, a szeretetlenség, később a háború borzalmai, amit fiatal lányként megélt, ezeket sosem tudta elengedni.

1925-ben született Polgáron, május végén, június elején, valamikor. A hivatalba csak később jutott be nagyanyám, így az a nap lett datálva, amelyiken nagyanyám bejelentette a születést. És a szépen csengő Lívia név.

Hogy az akkor már hat élő, és három holt gyermekkel terhelt nagyanyám honnan találta ezt a szépen csengő nevet, senki nem tudja. Anyám annyit hallott később Cecília nagynénjétől, hogy nagyapám Sárát szeretett volna, immár harmadszor. S nagyanyám – felvállalva a pofonokat – ellenállt.

„Kétszer akart már Sárát, mindkettőt eltemettem Mihályka mellé, nem emlékszik?” – perelt Móricz nagyapámmal – Ezt a lánykát nem adom, ez életre született, ennek én adok nevet!”

Nagyapám úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy kis híján kiszakadt a helyéből. Morogva, szidva a nagyanyámat, a „háborodott Szerénát”, irányt vett a kocsma felé, nagyanyám, pedig vörös képpel a hatalmas pofonoktól, szoknyája mellett a rémült nagyobb porontyokkal, mellén a vita tárgyával, Líviával, a legkisebbel, ott maradt a döngölt földes, egyetlen szobából álló lakásban.

Nagyapám sosem szerette anyámat. Gúnyolta, hogy „uraskodik a nevével”, hogy a porban játszik egyedül, és sosem bocsájtotta meg nagyanyámnak, hogy merészelt ellenkezni vele, amiért anyám nem azt a nevet adta neki, amit ő akart.

Nagyanyám amúgy elég választékos volt a nevek dolgában. Bár olvasni sem tudott, de valahonnan felszippantotta a szépség egy-egy darabját, és hiába volt az élete rémisztően nyomorult, a nevekkel szépséget varázsolt a szegénységbe, és fényt csempészett be a testvéreknek.

Anyám testvérei Tibor, Lóránt, Erzsébet, Géza, Ágnes, Irén, de a legszebb nevű mégis az én anyám volt. Lívia.

Nem tudom, anyám ezt mennyire érezhette, ő inkább Lilinek hívatta magát, és Nóra szeretett volna lenni.

A nagyapám tehetséges szabómester volt, ugyanakkor egy dúvad is, aki nem vetette meg az italt és a nőket sem. Gyakran félre is lépett, ezért nem sok pénzt mutathatott fel, amellyel az életüket könnyebbé tehették volna.

Aztán, amikor nagyanyám öt élő és három halott gyermek után megroppanva megtagadta a házassági kötelezettségek teljesítését, nagyapám nem sokat teketóriázott, új nőt hozott a házhoz, és az eladdig sem csendes szexuális életét a függöny mögött már nemcsak a földön, szalmazsákon összebújó, félelemtől reszkető öt gyereke, hanem kirekesztett nagyanyám is hallhatta éjszakánként.

Akinek ez az új módi nem tetszett, az vagy verést kapott, bottal, szíjjal, vagy a parazsas vasalót, amely fenyítésképpen sok esetben repült nagy ívben a gyerekek lábához.

Anyám gyakran arra hivatkozott, amikor ezeket mesélte, hogy őt senki sem tanította meg szeretni, e tudás híján pedig szegényebb lett a lelke is.

Aztán vidékről Pestre költöztek, a Dankó utca 16-ba, egy olyan házba, aminek az egyik fele nyilvánosház volt, másik fele pedig bérlakás. (Ez ugyanaz a Dankó utca, a nyolcadik kerület legkritikusabb környékén, ahol manapság is a szegénység az úr, hiszen ott található Budapest, de lehet, hogy az ország legnagyobb hajléktalanokat gondozó központja, és a hajléktalanok óvodája, szemben a Dankó utca 16-os házzal.)

Anyám itt egy kicsit fellélegzett talán. Volt élet a házban. Lehetett figyelni a bácsikat, néniket. Regénybe illő jelenetek játszódtak. Egy darabig még a szomszéd kislányhoz is át tudott járni játszani, egészen addig, ameddig el nem lopta a szomszéd kislány Juliska babáját, és arra fény nem derült. Attól kezdve nagyapám még jobban gyűlölte anyámat.

A házból, nagyapához egészen addig sokan jártak, felvarratni, átfordíttatni, felújíttatni, kabátot, nadrágot, szoknyát, inget és blúzt, ám az anyám által elkövetett lopás után, amely azonnal kiderült, hiszen a szoknyája alá dugta a szomszéd kislány babáját, jó darabig senki sem kopogtatott, hiszen a lopás ténye és a pletykák megrendítették a bizalmat a családunk iránt.

Nagyapám olyan véget ért, amilyen életet élt. Azt mondták róla, leforrázta a tüdejét. Azon a forró májusi napon, a majális forgatagában esett össze. A sokadik jéghideg sör elfogyasztása közben, a tömeg szeme láttára halt meg.

Nagyanyámmal még találkoztam, tízéves korom táján halt meg, nyolcvanévesen.

Nem sok emlékem maradt róla, idős korára meggyötörte az agyérelmeszesedés, nem tudta megjegyezni az unokái neveit, folyton összekevert minket, hálóingszerű ruhákat hordott bugyi nélkül, erős vizeletszaga volt, azt hiszem, kicsit féltem is tőle, soha nem öleltük meg egymást, nem bújtam hozzá, és nem súgtam a fülébe a titkaimat.

Az ő lelkét is szegénnyé tette a szegénység.

„Aki szegény, az a legszegényebb.” És ez így igaz...

Rónai Katalin