200 színész közös coming outja: összefogtak a sokszínűségért és az előítéletek ellen

–

„Itt vagyunk és sokan vagyunk! Színészek és színésznők vagyunk, akik – többek között – leszbikusnak, melegnek, binek, transznak, queernek, internek és nem binárisnak vallják magukat. Egészen eddig nem kezelhettük a privát életünket nyíltan a szakmánkban anélkül, hogy ne kelljen szakmai következményektől tartanunk. Sokan közülünk még mindig túl gyakran tapasztalják, hogy ügynökök, castingosok, kollégák, producerek, szerkesztők azt tanácsolják nekik, hogy tartsák titokban a szexuális orientációjukat vagy nemi identitásukat, hogy ezzel ne veszélyeztessék a karrierjüket. Ennek most vége” – így kezdődik a szöveg, ami 185 igazolványkép alatt jelent meg a múlt hétvégén.

185 Schauspieler*innen outen sich im neuen SZ-Magazin als lesbisch, schwul, bi, queer, nicht-binär, trans*. Was sie mit #actout erreichen wollen – am Freitag im neuen Heft in der @SZ und jetzt digital unter https://t.co/GYWsgfjudB pic.twitter.com/Ej84a9W8EQ

— SZ Magazin (@szmagazin) February 4, 2021

Ez tehát nem egy coming out, és mégis az. Több annál. Németországban réges rég fel lehet vállalni, ha az ember meleg, a nagyvárosokban – különösen Berlinben – egyáltalán nem ritka látvány a csókolózó melegpár, kéz a kézben meg aztán bárki járhat az utcán anélkül, hogy megszólnák.

Vagy – hogy egy másik viszonyítási pontot említsünk – : pontosan húsz évvel ezelőtt, 2001-ben állt ki náluk az első politikus, aki nyíltan vállalta a homoszexualitását: Klaus Wowereit, Berlin szocialista polgármesterjelöltje (akit abban az évben, a coming out után meg is választottak), akinek szállóigévé vált mondása így hangzott: „Meleg vagyok, és ez így van jól” (pedig egy későbbi nyilatkozata szerint igazából azt akarta volna mondani, hogy „meleg vagyok, és ezért nem kérek elnézést”, de valahogy aztán így csúszott ki a száján).

De ebben az időben már az ottani kereszténydemokrata pártnak (CDU) és keresztényszocialista uniónak (CSU) is megalakult a meleg szervezete, amit LSU-nak (Leszbikusok és Melegek Uniójának) hívnak, tehát szintén legalább húsz éve elfogadott dolog, hogy lehet valaki konzervatív és meleg egyszerre. Nagyjából négy éve pedig már házasodhatnak és örökbe is fogadhatnak a német melegek.

És erre most, húsz évvel később azt mondják a manifesztumot aláíró színészek:

„Eddig azt állították, hogy ha az identitásunk bizonyos részeit – tehát a szexuális orientációnkat vagy a nemi identitásunkat – felfednénk, akkor nem tudnánk bizonyos figurákat vagy viszonyokat eljátszani. (…) Ez az összeférhetetlenség nem létezik.

Színészek és színésznők vagyunk – nem kell, hogy azonosak legyünk azzal, amit eljátszunk. Eljátsszuk, hogy azok vagyunk – ez a szakmánk.” Vagyis a kiállás egyik célja, hogy a rájuk tapadó előítéleteket lemossák magukról, és ne kerüljenek ez alapján skatulyába.

Ez épp ellentétben áll azzal például, ahogy az Egyesült Államokban kezelik ezt a kérdést (nyilván nem mindenki), hiszen alig két héttel korábban Wentworth Miller, A szökés sztárja – aki évek óta vállalja a homoszexualitását – azt nyilatkozta egy interjúban, hogy őt már nem érdeklik a heteró-szerepek, mert a színészet számára azt jelenti, hogy mélyen leásson magába, és artikulálja a rejtett érzéseit, amit egy heteró-figurán keresztül nem tudna. Szívesebben mesélne most olyan sztorikat, amik a melegek küzdelmeiről szólnak.

Vagy ott van a Lelki ismeretek című Pixar-animáció esete, aminek főhőse egy színes bőrű karakter, akit az eredetiben Jamie Foxx szinkronizált, de egyes európai országokban – ahol nem él olyan nagyszámú színes bőrű közösség – fehér férfiszínészekre bízták ezt a feladatot, és ők kölcsönözték neki a hangjukat. Lett is belőle botrány, volt, ahol aláírásgyűjtés zajlott azért, hogy szinkronizálják újra a filmet fekete színésszel (Portugáliában), máshol csak simán magyarázkodásra kényszerültek a szinkronrendezők és fehér bőrű színészek. (Egyébként Németországban is.)

Ez a manifesztum azonban azt mondja: a színész attól színész, hogy bármit el tud játszani.

„Életet menthetünk anélkül, hogy az orvosi egyetemre jártunk volna. Eljátszhatunk embereket tőlünk eltérő szexuális irányultsággal, és ezt tesszük régóta – mert ez a hivatásunk.”

Vannak köztük olyanok, akikről tényleg most derül ki – legalábbis nyilvánosan –, hogy a saját nemükhöz vonzódnak (mint például a fiatal Jannik Schümannról), mások azonban már régóta nyíltan vállalják ezt. Például a Tetthely című sorozat egyik főszereplője, Ulrike Folkert, aki 1989 óta alakítja a felügyelőnő figuráját, és 1999-ben coming outolt, de már 2016-ban azt nyilatkozta, hogy ez a kiállás egy stigmát ragasztott rá – nem volt olyan tévéműsor, ahol ne úgy mutatták volna be, mint „a szabadon élő leszbikust”, és úgy sejti, ezáltal bizonyos szerepektől el is esett.

Vagy ott van Maren Kroymann humorista-színésznő, aki még régebben, pontosan 27 éve vállalta fel, hogy leszbikus a Stern magazin hasábjain, és ugyanazt tapasztalta, mint az előbb említett kollégája: ő lett A Leszbikus Humorista, és bárhová ment, erről faggatták. Ő meg azt kívánta magában: „nem beszélhetnénk végre a munkámról?”. Most azért írta alá a szöveget, mert azt mondja: „Annak idején azt hittem, ezzel az egy gesztussal elérhetem, hogy rengeteg minden történjen az ügyünkben, de ha ma visszatekintek, úgy látom, alig változott valami. Még ma is hatalmas lépés kiállni egy coming outtal. Elképesztő, milyen keveset értünk el.” 

Tény, hogy ennek a nyilatkozatnak most nagy lett a visszhangja. Sokan fejezték ki szolidaritásukat a film- és televíziós szakmából, vagy üdvözölték a kiállást és a szándékot – volt ugyanis még egy célja ennek: hogy a mozgóképen megjelenő történeteket is színesebbé tegye. Hogy felhívja a figyelmet arra, mennyi minden nem jelenik meg azokban a filmekben és sorozatokban, amiket nézünk. „Jóval több történet és perspektíva létezik, mint egyedül a heteroszexuális fehér középosztályé, melyet látunk és magasztalunk. A sokszínűség Németországban régóta megélt társadalmi realitás, csakhogy ez kevéssé tükröződik a kulturális narratíváinkban.

Társadalmunk már rég készen áll. A nézők már rég készen állnak. A szakmánknak össze kell fognia, és a társadalmat a maga sokszínűségében leképeznie.” 

Ezután a szöveg azt hangsúlyozza, hogy ez nemcsak a melegekre vagy transzneműek reprezentációjára vonatkozik, hanem a bevándorlói háttérrel rendelkezőkre, az életkoruk miatt diszkriminált emberekre (tehát az idősebbekre), vagy a fogyatékkal élőkre, és mindenféle másságra. És a szolidaritást azok is megérdemlik, akik még nem mernek kiállni – értük is emelik fel a hangjukat azok, akik aláírták. A mozgalmat az #actout hashtaggel látták el, és külön Instagram-oldalt hoztak létre neki, ahol egyre több nyelven olvasható a kiáltvány teljes szövege.  

Mert az egésznek az a lényege, hogy senki ne érezze magát egyedül, akit hátrány és megkülönböztetés ér a kultúra területén az identitása miatt – és hogy együtt lehet csak valódi hatást elérni. Egyedül véghez vinni egy coming outot – ehhez óriási erő és bátorság kell, de ahogy Maren Kroymann mondta, még csak nem is eredményez komoly változást. Mert a külön-külön kiállások valahogy nem adódnak össze, megmaradnak elszigetelt eseteknek. Ám amint kiderül, hogy milyen sokan érintettek a kérdésben, és milyen hasonlóak a tapasztalataik, máris megvan a kritikus tömeg, amely erőt tud felmutatni.

„Ezt az írást a szolidaritás ihlette, amely a szakmai határokat átlépi, és mindenkit segítő részvételre buzdít. Alig várunk minden új történetet, melyet a jövőben együtt mesélhetünk el és tölthetünk meg élettel”

– zárul a szöveg.

Szemléletváltásra van tehát szükség, amihez idő kell, mint azt az ábra mutatja. Harminc év sem elég, egy támogató, nyitott gondolkodású kormány sem feltétlenül elég. Hát még, ahol mindezek hiányoznak! De az utolsó mondat szerint: „A világ változóban van – mindannyian vegyünk ki belőle a részünket!” 

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/urbazon; nito100