-

Hiszek a „sorsban”, vagyis abban, hogy életünk párhuzamos fonalai időnként találkoznak, és ott, akkor eldöntheted, melyik úton szeretnél továbbmenni. Vannak olyan szerencsések, akiknek ezt a lehetőséget többször is felkínálja az élet. Nekem megadatott ez, és ha jobban belegondolok, elég sokszor sikerült.

Még egy dologban hiszek: az a bizonyos „sors” mindig döntetlenre játszik, csak meg kell látni az életünkben. Várni sosem szabad, sem a pozitív, sem a negatív dolgokat, mert akkor 7-1 is lehet a meccs eredménye, mint abban a bizonyos világbajnoki döntőben két éve. Amikor megvan az 1-1, akkor le kell vonulni a pályáról, ez egy többfordulós játék.

Férfi vagyok, meleg vagyok, magyar vagyok, londoni vagyok, elvált vagyok, szingli vagyok, önző vagyok, boldog vagyok. Nem egymás után, hanem jelenleg egyszerre.

Hosszú volt az út, amíg eljutottam idáig, közben sokszor nevettem és sírtam a boldogságtól, a szomorúságtól, a vágyakozástól, a csalódástól és a reménytől.

A bevallás mindig a legnehezebb dolog. Bevallani önmagadnak, bevallani a családodnak, bevallani a barátoknak. 13 éves korom óta tudom, hogy szexuálisan vonzódom a férfiakhoz (akkor még) is. Önmagamnak bevallottam, persze ezt csak 20 év távlatából látom ilyen egyszerűnek, hogy pipát tettem a lista első pontjára. A kilencvenes évek közepén megtartottam ezt a titkot magamnak, és kiéltem a vonzódásomat a pornófilmek és szexújságok világában. Hosszú ideig mindez nem is okozott semmilyen dilemmát, teljesen normális életet szerettem volna élni, feleséggel, gyerekekkel, kertes házzal, kutyákkal…

A sors megadott nekem mindent, mint a mesében, a gyerekek kivételével, és ez a tény azon bizonyos fonalak találkozásánál később teret adhatott önző döntéseim meghozatalában.

2010. szeptember 21. Hét éve éltem együtt a feleségemmel, nemrég ünnepeltük a második házassági évfordulónkat. Ekkor úgy éreztem, hogy minden összeomlott körülöttem, rengeteg adósság, eladhatatlan ház, az ezekből fakadó reményvesztettség és kilátástalanság is eluralkodott rajtam. Az időpontnak azért volt jelentősége, mert előző nap érkezett a levél, melyben jelezték, hogy KHR-listára kerültem. Egy dolgot biztosan tudtam, hogy a nejemet nem akarom magammal rántani ebbe a lehetetlen helyzetbe, és jobban tesszük, ha életünk fonalát elválasztjuk egymástól. Tettem mindezt úgy, mintha erről nekem jogom lett volna egyedül, tárgyilagosan, az érzelmeket figyelmen kívül hagyva döntést hoznom. Helyszínnek a feleségem munkahelyét választottam, mert csak itt lehettünk kettesben, és késő délutánonként már csak egyedül dolgozott. Most nem volt egyedül, így az emeleti irodából lementünk a földszinti konyhába, az ajtó valahogy mégis nyitva maradt résnyire. Nem az a tányérdobálós típus (inkább kávéscsészék), sosem vitatkoztunk vagy veszekedtünk, most mégis nyugalommal konstatáltam a tényt, hogy a csörömpölést meghallhatják. Nem ültünk le. Ő egy karnyújtásnyira állt meg az ajtótól és a konyhaszekrénytől is. Ekkor mély levegőt vettem, és belekezdtem a mondandómba. Érveltem és ellenérveltem az ő érveire, mint anno a disputa táborban, csak itt nem volt bíró, aki a végén döntést hozott volna. Nem fogadta el, hogy csak így vége legyen, holmi pénzügyi gondok miatt. Végül előhúztam az aduászt: „nemcsak a nőkhöz vonzódom”. Ekkor néhány másodperc csend, ami perceknek tűnt, végül becsukta az ajtót, én pedig vártam a csészealjak záporát, vagy legalábbis harsány szócsatára számítottam. A nejem nyugodt maradt, majd feltette a leglehetetlenebb kérdést, ami ilyenkor egy nőnek, egy szerelmes asszonynak, egy feleségnek az eszébe juthat: „El tudod képzelni, hogy egy férfival éld le az életedet?”

Paff, most esett le, hogy az elmúlt percekben nem ugyanazt a „játékot” játszottuk, az ászra bemondta a sakk-mattot. Hihetetlen és megdöbbentő érzés ez így utólag, mintha tudta volna az akkori válaszom: „nem”. Dehogyis, én egy másik pasival, együtt, meg élni, a gondolat annyira távol állt tőlem, hogy kirázott tőle a hideg.

Vonzott a férfi test tetőtől-talpig, minden szexuális fantáziám ekörül forgott, de nem tudtam elszakadni a magyar valóságtól, mely kertes házat, kiskutyákat, gyerekeket jelentett számomra, amit férfival az oldalamon elképzelhetetlennek tartottam.

„Akkor menj, csináld, találkozz pasikkal, vigyázz magadra, ne vidd túlzásba, és mindenkiről tudni szeretnék”. Ez a második leglehetetlenebb mondat, amit egy ilyen helyzetben vársz a feleségedtől. Amikor ott állsz abban a bizonyos kereszteződésben, ahol a sorsod fonalai találkoznak, túl vagy a döntésen, hogy az addig még ismeretlen fonalon haladsz tovább, és ekkor váratlan, megmagyarázhatatlan, szinte lehetetlen helyzetben találva magad, mégis maradsz az ismertebb úton. És én mentem, csináltam, találkoztam, de nem mondtam el mindenkit, túlzásba vittem és nem vigyáztam, mint mondtam a sors 1-1-re játszik, azonban ez már egy másik történet...

Zoli

Folytatása következik.

Fotó: flickr.com