Az utóbbi években kiolvastam az internet kutyatartásról szóló minden bugyrát, beszélgettem olyanokkal, akik túl vannak már egy (vagy több) örökbefogadáson, és kitartóan nézegettem a gazdikereső állatok profiljait. Hosszú időn keresztül készültem arra, hogy kutyássá válok. Persze csak elméletben, mert – a gyerekvállaláshoz hasonlóan – addig fogalma sincs az embernek, hogy mibe ugrik fejest, amíg nem élesedik a helyzet.

Pár évvel ezelőtt elém került az interneten két mopszcsaj képe. Ne olyan szívszaggató, a kennel sarkában félve görnyedő képet képzelj el, a csajok ugyanis addigi életüket egy családnál töltötték.

Panni kilenc-, Mira tizenhárom éves volt, és ők sem gondolták volna, hogy ennyi év után úgy fordul majd az a bizonyos kocka, hogy új család után kell nézniük.

Idős kutyát örökbe adni majdhogynem lehetetlen, kettőt együtt meg pláne. Szerencsére elég nagy gyakorlatom van a lehetetlen helyzetek megoldásában, úgyhogy előástam minden fellelhető információt a mopszokról, és amikor a fajtabetegségek és allergiák rengetegében úgy tűnt, ezek egyike sem tántorít el attól, hogy végleg otthon érezhesse magát valahol ez a két kis „malac”, felhívtam az unokatestvéremet, aki évek óta koptatja az Állatorvosi Egyetem padjait. Végigvettük, hogy mik azok a problémák, amik majdnem biztosan jelentkeznek majd, még akkor is, ha egészen idáig rendszeresen karbantartott állatokról van szó. És azt is, hogy mopszságukból fakadóan ezt mi mindennel tudják majd megspékelni a „csajok”.

Nyomott orr, allergia, túlszaporítás, a teljesség igénye nélkül…

A hatalmas ellenszélben végül meggyőztem magam és – néha még mindig csodálkozom, de – a környezetemet is. Elvégre a „csajok” orvosi leletei rendben vannak, szuper családban éltek eddig is, ráadásul kisgyerekek mellett, az öregedés meg mindannyiunkat utolér egyszer. Mégis, mi baj lehet?

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Elhoztuk őket, és persze voltak nehézségek, de pár hét alatt összeszoktunk. Megjártuk az állatkórház éjszakai ügyeletét, váltottunk tápot, átrendeztük a nappalit, míg végül az új rendszerben minden és mindenki a helyére került. Mi alkalmazkodtunk, ők pedig szépen oldódtak. Aztán ahogy közeledett a tizennegyedik szülinapja, egyre nyilvánvalóbbá vált: amellett, hogy Mirunak gyakorlatilag nincs térlátása (bátran kisétált volna a harmadik emeleti erkélyről is), süket, mint a nagyágyú. Ez egy ennyi idős kutyánál szinte már elvárás, és szerencsére különösebb problémát sem okoz, úgyhogy ő sem zavartatta magát. Amikor hazaértem, minden energiáját összeszedve szaladt elém, lelkesen rótta az utcákat Panni mellett, és ugatta az idegen kutyákat, ha túl közel merészkedtek hozzá.

Aztán ahogy betöltötte a tizennégyet, egy pillanat alatt tűnt el az a Miru, akit addig megszoktunk. Hiába volt minden ugyanolyan, ő már nem találta a helyét.

Az esti séták után régebben végigcsoszogott a nappalin, és összegömbölyödött a fekhelyén, most viszont hiába vittem oda, hiába tettem a helyére, újra és újra felállt, és mereven a semmibe révedve, kitartóan ugatott. Melléültem, az ölembe vettem, de ahelyett, hogy gombóccá gyűrte volna magát, mint korábban már annyiszor, darabos mozgásával lekászálódott a lábamról, és ugatta tovább a semmit.

Néhány álmatlan éjszaka után aztán felvilágosított az állatorvos: éppúgy, ahogy nálunk, embereknél, az idősebb kutyák esetében is előfordul, hogy a kognitív funkciók romlani kezdenek.

Mondjuk ki: a kutyám demens

A kutyák kognitív diszfunkciója (angol rövidítése: CCD) egyáltalán nem ritka neurológiai betegség (a tíz év feletti kutyák közel harmadát érinti), ami emberi vonatkozásban leginkább az Alzheimer-kórhoz hasonlít, azzal a különbséggel, hogy a CCD bizonyos tünetei kezelhetők és visszafordíthatók, ha idejében észbe kapunk. Ilyen tünet lehet a zavarodottság, a szorongás, az alvás-ébrenléti ciklus felborulása, az emberekkel vagy más kutyákkal folytatott interakció csökkenése, szobatisztasági problémák, de a céltalan kóborlás és az általános nyugtalanság is. 

 

Ezzel a tudással felvértezve „váltottam jegyet” a következő hetek hullámvasútjára. Mert bár Miru kapott gyógyszert, ami segíti az agya vérellátását, és tudtam azt is, hogy időbe telik, amíg javul a helyzet, de a megfeszített testű, rekedt ugatások csak nem akartak alábbhagyni.

Nem véletlenül hoztam a cikk elején a gyerekvállalós hasonlatot, a következő időszakban ugyanis a nagycsoportos gyerekem mellé kaptam egy kisbabát is Miru személyében.

Ha melléültem, hiába simogattam, hiába vettem magamhoz, nem akart megmaradni, de egyértelműen látszott, hogy az se jó neki, ha magára hagyom. Úgyhogy felálltam, ölbe vettem, és ringatni kezdtem. Nem tudom, hogy mihez kezdtem volna egy nagyobb kutyával, de Miru görcsös kis teste lépésről lépésre kezdett egyre inkább ellazulni. A következő napokban azt is megtanultam, hogy akárcsak a gyerekem öt-hat évvel korábban, Miru hiába nyugszik meg pár perc ringatás után, hiába teszem a fekhelyére, egy szempillantás alatt áll lábra. És kezdődik minden elölről…

Heteken keresztül róttam a köröket, hol az étkezőasztal körül, hol a sötét nappaliban, miközben a kedvenc dalaimat dúdoltam, azt hiszem, inkább csak a saját szórakoztatásomra. Időnként a sütőn világító órára pillantottam, és az utcáról beszűrődő fénynél próbáltam rájönni, hogy vajon letehetem-e, vajon elég mélyen alszik-e már ez a szőrös „kismalac” a karomban. Előfordult, hogy benéztem, és vághattunk neki a köröknek újra, de egy idő után, ha letettem, már elég volt csak melléülni és simogatni. Általában éjfél és hajnali egy között, mindennap…

Nem tudom, hogy a gyógyszer, a végső kimerültségemben rendelt, nyugtató hormonok termelését elősegítő nyakörv, vagy a kettő együtt tette-e meg a hatását, de az esti ugatások és az elég ijesztő semmibe révedések szinte egyik napról a másikra maradtak abba. És épp így vágott arcon a felismerés, hogy Mirácska ennél már csak öregebb lesz. Ha kisétáltunk a Városligetbe, ő már nem Panni mellett riszált, hanem a neki rendelt válltáskából szemlélte a világot, és az összefüggő rétegekben egymásra hulló leveleket sem túrta már olyan lelkesen, mint korábban. Aztán jött a bűvös tizenötös, megünnepeltük Miru szülinapját, aki, bár a korábbinál sokkal kevésbé aktív, de úgy tűnik, jól van. 

Nagy lépésekkel tapossuk a tizenhatodikat, a gyógyszer és a nyuginyakörv pedig állandó társunk lett

Próbálgattuk, hogy elég-e csak az egyik, de pár nap után mindig romlani kezdett a helyzet, úgyhogy ezeket is felvettem a rendszeresen beszerzendő dolgok listájára a lebomló kakizacsi és a hipoallergén, mindentől mentes táp mellé. És bár fizikailag továbbra is minden rendben, az utóbbi pár hétben egyre többször fordul elő: annak ellenére, hogy évek óta egy centivel sem tettem arrébb, Miru mégsem találja a vizes tálkáját, hosszú percekbe telik, amíg rájön, hogy miért is mentünk le az utcára, és bármerre kóborol a (nem olyan nagy) lakásban, végül nem talál vissza a fekhelyére.

Naponta többször szedem össze különböző sarkokba és nyitott ajtók mögé szorulva, ahonnan már nem tudja, hogy miként hátrálhatna ki, és teszem vissza a jól ismert, biztonságos szagokat rejtő fekhelyére.

Tizenhat év rengeteg idő, nagyon sok kutyának nem adatik meg ennyi. És bár vannak még tisztább időszakai, Miru egyre többször vész el a korábban jól ismert világban, egyre többször megy neki az asztal lábának, és egyre többször gabalyodik bele a ruhaszárítóba. Nem tudom, milyen hosszú út áll még előttünk, mikor érzi majd úgy ez a mindennél szívósabb „kiscsaj”, hogy köszöni, neki ebből ennyi épp elég. Ahogy azt sem, hogy átringatjuk-e még magunkat valaha a holnapba. De amíg eszik rendesen, az egészsége jó, és nincsenek fájdalmai, addig itt leszek, ha kell, az ebédlőasztal körül dúdolom a kedvenc dalaimat, és azt sem veszem magamra, hogy Miru már nem ismer meg. 

Mózes Zsófi

A képek a szerző tulajdonában vannak