Bemutatjuk az előrehaladási torzítást

Talán te is megfigyelted már, hogy lényegesen könnyebb meghozni a párkapcsolatok elkezdésére és fenntartására irányuló döntéseket, semmint visszautasítani a nem megfelelő partnereket vagy szakítani valakivel. Ezt az aránytalanságot nevezi Samantha Joel és Geoff MacDonald előrehaladási torzításnak (angolul progression bias-nek). Friss tanulmányukban, amely pár hónapja jelent meg a Personality and Social Psychology Review-ban, számos vizsgálatot összegyűjtöttek a jelenség szemléltetésére. Milyen következményekkel járhat ez az elfogultság? Milyen biológiai, evolúciós és társadalmi mechanizmusok betonozzák be? Nézzük párat a legtanulságosabb kutatások közül! 

Nem a lehető legjobbat kutatjuk, inkább „gyomlálunk”   

Ahhoz képest, mennyien hisznek a nagy Ő mítoszában és abban, hogy rögtön, mintegy villámcsapásszerűen felismerik, ha a lelki társukkal találkoznak, az emberek nem túl válogatósak, ha ismerkedésről van szó.

Ez derül ki azokból az adatokból, amelyeket rapidrandikon mértek. Ezeken az eseményeken forgó rendszerben haladva, öt-öt percet beszélgetnek egymással az emberek, a legvégén pedig lapon jelölik, ki az, akivel szívesen találkoznának a jövőben. Ha a választás kölcsönös, a szervezők eljuttatják nekik a másik elérhetőségét. Egy tízezer rapidrandizóval végzett vizsgálatban azt találták, hogy a személyek átlagban a beszélgetőpartnereik negyven százalékára igent mondtak, tehát nem annyira szűrték meg, kivel folytatnák az ismerkedést. Ráadásul az előzetes preferenciák alapján sem igazán lehetett megjósolni, kiket fognak választani – a gépi tanulási modellek rendre belebuktak ebbe a feladatba. 

Samantha Joel és Geoff MacDonald szerint mindez azért van, mert a párválasztási preferenciáinkat sokkal jobban befolyásolja a nemkívánatos tulajdonságok felfedezése, mint az erősen kívánatos személyiségvonások megléte. Azaz ahelyett, hogy fáradhatatlanul az eszményi partnert keresnénk, inkább azokat próbáljuk „kigyomlálni”, akik az elvárásaink minimumának sem felelnek meg. Ezt is sokszor óvatosan, nagy körültekintéssel tesszük: ha valaki alatta marad az igényeinknek, inkább több információt igyekszünk gyűjteni róla, semhogy azonnal kikosaraznánk.

Kísérletek kimutatták, hogy heteroszexuális nők általában nagyobb hibának érzékelik, ha véletlenül elutasítanak egy jó partnert, mint ha elfogadnak egy nem megfelelőt, tehát olyanoknak is esélyt adnak, akiknek nem kéne

– bár e hozzáállás elsajátítása minden bizonnyal összefügg szélesebb társadalmi, illetve korai szocializációs folyamatokkal, mégis érdemes visszafejteni magunkban a miérteket, hogy nagyobb biztonságban legyünk.  

 

Egyetlen találkozás elég lehet, hogy megenyhüljünk

A rapidrandi típusú vizsgálatok mellett gyakori kísérleti elrendezés az, amelyet Eastwick alkalmazott a kollégáival. Kutatásukban más személyekről kaptak leírásokat a résztvevők, ez alapján kellett értékelniük, mennyire lehet vonzó az illető. Az egyik szöveg olyan tulajdonságokat tartalmazott, amelyeket a személy az előzetes felmérések alapján fontosnak tartott egy partnerben. A másik szövegben viszont olyan személyiségvonások szerepeltek, amelyeket az illető egyáltalán nem gondolt lényegesnek. Ahogy az várható volt, a romantikus érdeklődés számottevően nagyobb volt abban az esetben, amikor a profil közelebb volt a résztvevő ideáljához. De itt jött a csavar: ezután mindenki találkozott egy (beépített) emberrel, akiről úgy tudták, hogy a „nem ideális” profil szerzője, azaz róla szól a leírás. Miután röviden elbeszélgettek egymással, a résztvevők másodszor is értékelték a két profilt: ebben a körben hasonlóan magas romantikus érdeklődésről számoltak be, függetlenül attól, hogy a szöveg megfelelt-e az ideáljaiknak, vagy sem. Tehát míg papíron könnyen különbséget tettek a potenciális partnerek között az előzetes elvárásaik alapján, addig egyetlen személyes találkozás elég volt ahhoz, hogy lejjebb adjanak az igényeikből.   

Túlbecsüljük az elutasításra való képességünket

Joel és MacDonald valójában százával idéz olyan kutatásokat, amelyek alátámasztják az előrehaladási torzítás létezését: azt, hogy mennyivel könnyebb a párkapcsolatok elkezdésére és folytatására irányuló döntéseket meghozni, mint visszautasítani valakit, vagy szakítani. Vizsgálatok például megerősítették, hogy az emberek többségét egyáltalán nem nehéz motiválni arra, hogy randizzanak. Maga a vonzalom korántsem ritka élmény, ráadásul megbízhatóan létrehozható kísérleti körülmények között. Az eredetileg alkalminak vélt vagy annak szánt szexuális kapcsolatok is gyakran kizárólagossá válnak, a barátságok egy részéből szerelem lesz.

Annyira vágyunk a hosszú távú kapcsolatokra, hogy sokszor az sem érdekel minket, ha kiderül, a másik egyáltalán nem olyan, mint amilyennek elképzeltük. 

Erre példa Joel és munkatársai vizsgálata, akik egyedülálló egyetemistáknak mutattak (fiktív) profilokat. Miután a résztvevők kiválasztották a kedvencüket, azt az információt kapták, hogy a profil tulajdonosa is őket választotta. Azt is megtudták, hogy az illetőnek vannak olyan jellemzői, amelyeket ők korábban kizáró okként azonosítottak (például túl liberális, túl konzervatív, túl vallásos, egyáltalán nem vallásos). Mit léptek erre? Amikor úgy tudták, az egész kísérlet hipotetikus, hatvanhárom százalékban utasították el a potenciális randipartnert, hiába volt nekik kezdetben szimpatikus. Amikor viszont azt gondolták, valós lehetőségük van a találkozásra, mindössze huszonhat százalék mondott nemet. 

Ennyit számít a kölcsönösség: hiába határozod el előre, mi az, ami nem fér bele, ha esély van arra, hogy kialakuljon köztetek valami, nagyon nehéz ellenállni. Az természetesen jó dolog, hogy különböző világnézetű emberek képesek közeledni egymáshoz. Más kérdés, hogy mennyire tudsz szelektálni a potenciális partnerek között, illetve mennyi lemondással jár, ha életed egyik legintimebb kapcsolatában túl nagyok a nézetkülönbségek köztetek. 

Hihetetlen hamar kötődünk egymáshoz 

Bár a korai kutatások azt sugallták, hogy nagyjából két év után lépnek a párok a kötődés új szintjére, az újabb vizsgálatok eredményei szerint sokkal hamarabb ragaszkodni kezdenek egymáshoz a felek.

Egy nagy keresztmetszeti felmérésben például azt találták, hogy friss, három hónapnál rövidebb kapcsolatokban is az emberek hetvenhat százaléka „használta” a partnert közelségkeresésre, ötvennyolc százalék menedékként, negyvenkilenc százalék pedig bázisként. Bár utóbbi érték folyamatosan nőtt a kapcsolat első két évében, a közelségkeresés, illetve a másik biztonságos menedékként való kezelése már azelőtt bekövetkezett, mielőtt a felek megállapodtak volna abban, hogy járnak. Ezek az eredmények arra utalnak, hogy az emberek hajlamosak már a kapcsolat első hónapjaiban kötődést kialakítani egymással, ez pedig sokkal rövidebb időkeret, mint azt korábban gondolták. Mindez azt is megmagyarázhatja, miért olyan fájdalmas akár pár hét után felfüggeszteni az ismerkedést, randizást.  

Képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Maria Dorota

Lemondunk a vágyainkról, hogy kapcsolatban legyünk

Egy longitudinális (hosszanti elrendezésű) vizsgálatban öt hónapon keresztül követtek nyomon hétszázhatvanhárom egyedülálló személyt, akiknek a harmincnégy százaléka menet közben új kapcsolatba kezdett. Érdekes volt megfigyelni, hogyan alakultak a partnerekkel kapcsolatos preferenciáik. Míg kezdetben határozott elképzeléseik voltak arról, mit keresnek a majdani párjukban, a találkozást követően úgy módosították az ideáljukat, hogy az az új partnerhez illeszkedjen. Hasonló eredményeket mutattak be egy másik tanulmányban: ha az új partner egy adott dimenzióban „várakozáson felül” teljesített, akkor a személyek azt a dimenziót utólag fontosabbnak értékelték, mint azokat, amelyekben alul – ezáltal jobb színben tüntethették fel saját maguk és mások előtt a választottjukat.  

Az új partnerrel létrejövő kötelékek akkor is megerősödhetnek, ha kezdetben kifejezett összeférhetetlenség áll fenn. Egy közelmúltbeli hosszmetszeti vizsgálatban hetvennyolc friss párt kérdeztek meg a céljaikról, azok fontosságáról, illetve arról, hogy ezek mennyire ütköznek a partnerük céljaival. A párok hetvenhat százaléka három hónappal később is együtt volt. A kutatók azt találták, hogy minél inkább ütközött az illető célja a kedvese céljaival, annál inkább hajlamos volt az idő múlásával leértékelni a sajátja jelentőségét.

Tehát ahelyett, hogy elutasítanának egy új kapcsolatot, amely ellentétes a céljaikkal, az emberek hajlamosak inkább a céljaikon módosítani, hogy kapcsolódhassanak.

Ezeket a döntéseket gyakran nem tudatosan hozzák meg, és később okozhat bennük rengeteg frusztrációt, hogy lemondtak számukra fontos dolgokról a kapcsolat érdekében.  

 

Gyorsan hozunk nagy döntéseket

Sokak számára az összeköltözés fokozatos, véletlenszerű folyamat: az egyikük egyre több időt tölt a másiknál, mígnem egy ponton teljesen átcuccol a párja otthonába. A közös élettér kialakítása és finanszírozása azonban jelentős érzelmi-anyagi befektetés, amely praktikus okokból megnehezítheti a kapcsolatból való későbbi kilépést. Ehhez képest sokan viszonylag hamar túljutnak ezen a mérföldkövön: egy New York-i résztvevőkkel készült vizsgálatban a párok több mint fele költözött össze fél éven belül, egy másik kutatásban a hat hónapon belüli összeköltözők aránya harminchat százalék volt. Az emberek gyakran kapcsolati okokkal magyarázzák a döntésüket (többet akarnak együtt lenni), de nagy szerepet játszik benne a pénzügyi szükségszerűség is (nem érdemes két külön albérletet fenntartani). Bárhogy is legyen, a közös albérlet, a közös ingatlanok és ingóságok egyaránt hátráltathatják a rossz minőségű kapcsolatok felbontását. 

A megszokottat preferáljuk 

Rengeteg oka van, hogy emberek miért maradnak egy bántalmazó kapcsolatban (erről ITT írtam részletesen). Most Joel és MacDonald nyomán azt emelem ki, hogy a befektetésünk észlelt mértéke hogyan befolyásolja a szakítási hajlandóságunkat. Egy kétszázkét tanulmányt vizsgáló, több mint ötvenezer személy adatait feldolgozó metaanalízis is megerősítette a következőket: minél többet tettünk egy kapcsolatért, és minél inkább úgy érezzük, nincs más alternatívánk, annál inkább elkötelezettek leszünk.

Ha már eddig kibírtunk, muszáj happy endnek történnie, különben szembe kéne néznünk a viselkedésünk irracionális voltával. Az elköteleződés pedig akkor is előrejelzi a kapcsolat folytatását, ha az  nem kielégítő, kevés örömöt ad vagy kifejezetten toxikus.

De amúgy is hajlamosak vagyunk a fennálló állapothoz ragaszkodni: egy kutatásban azt kérdezték meg az emberektől, hogy hajlandók lennének-e a három hónapos hipotetikus kapcsolatuknak véget vetni, ha vonzóbb partnerrel randizhatnának. A személyek többsége még ebben a fiktív helyzetben is azt válaszolta, hogy inkább a meglévő partnerrel maradna. A magyarázatok között rendre visszatért a partner megbántásával kapcsolatos aggodalom, illetve az alternatív kapcsolat körüli bizonytalanságtól való félelem.  

Nehezen szakítunk 

Egy tanulmányban arra kértek egyetemistákat, hogy sorolják fel egy párkapcsolat felbomlásának lépéseit. Ezekből a forgatókönyvekből az derült ki, hogy a szakítás ritkán egyszeri esemény, sokkal inkább ciklikus folyamat: a párok először szünetet tartanak, többször újra próbálkoznak, mielőtt végleg külön folytatnák. Azok, akik aktívan gondolkodnak a kapcsolatuk befejezésén, általában nagyfokú ambivalenciát élnek át. Egyrészt ott vannak a jó dolgok: a partnerük pozitív tulajdonságai, a társaság, amit nyújtanak, amelyek a könnyebb napokon még mindig megnyugtatóan hatnak. Ugyanakkor ott lehet az érzelmi távolság, a partner előnytelen tulajdonságai, vagy az igények összeegyeztethetetlensége, amelyek időről időre problémákat okoznak. Nem egyszerű tehát eljutni egy olyan pontra, amikor fekete-fehérré válik a döntés, az ember sokszor meginoghat benne. Ráadásul a kutatások megerősítik, amit sokan amúgy is tudnak: azt, hogy a szakításból való felépülés a kezdeményező fél számára is ugyanolyan fájdalmas lehet. Gyászolnak ők is, és bűntudatot éreznek a döntésük másikra gyakorolt hatása miatt. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Miért létezik az előrehaladási torzítás?

Az eddig leírtak mind-mind arra voltak példák, hogy a párkapcsolat mellett szóló döntéseink gyakran gyorsan és intuitív módon születnek, míg a kapcsolatok el nem kezdésére vagy befejezésére vonatkozó döntéseket általában sokkal több erőfeszítés, lelki szenvedés árán hozzuk meg (kivételek persze mindig vannak). Joel és MacDonald szerint ennek az elfogultságnak három fő oka lehet: 

  • Evolúciósan előnyös. Az emberekben más állatokhoz képest szokatlanul erős az a tendencia, hogy hosszú távú párkapcsolatokat alakítsanak ki. Ahhoz, hogy őseink továbbadják a génjeiket, valószínűleg fontosabb lehetett a minimálisan elfogadható, semmint az ideális partner megtalálása. Különösen azokban a kisebb közösségekben lehetett ez releváns, ahol az elérhető társak száma korlátozott volt. Az, hogy valaki kevésbé válogatós, ilyen körülmények között hatékonyabb alkalmazkodást jelentett, mint a lehető legjobb partner megtalálása melletti kitartás. Előfordulhat, hogy azok, akik körültekintően keresik a leginkább kompatibilis partnert, a mai napig egyfajta evolúciós nyomás ellen küzdenek, amely arra irányul, hogy gyorsan találjanak párt, akihez hamar kötődni kezdenek.

Arról is vannak adatok, hogy amint az emberek úgy érzik, kevesebb potenciális partner közül válogathatnak, lejjebb adnak az elvárásaikból – gyakran túlságosan is. 

  • Biológiailag jutalmazó. Az egyik sajátos mechanizmus, amely serkentheti a kapcsolatpárti döntéseinket, a rajongás. A potenciális partner azonosítása után a kötődési és szexuális rendszereink erőteljesen arra késztetnek minket, hogy mind pszichológiailag, mind fiziológiailag a másik közelségét keressük. Neurobiológiai kutatások kimutatták, hogy a szerelem nagyrészt ugyanazokon az idegpályákon fut, mint a függőség. Ebben az esetben a „drog” az a dopamin- és endogénopiát-mennyiség, amelyet az intimitás, a testi érintés, de akár a másik fényképének nézegetése vagy a hangjának (küszöb alatti, azaz nem is tudatosuló!) észlelése kivált belőlünk. Az sem csoda, hogy a szakításnál tapasztalható szenvedést az elvonási tünetekhez szokták hasonlítani. A szeretett személy elvesztése az opioidok felszabadulásának hirtelen leállását váltja ki, amely szeparációs szorongáshoz vezet, így a személy megpróbálja helyreállítani a kapcsolatot. A romantikus partnertől való ideiglenes vagy tartós elválás lényegében fiziológiai szabályozási zavarokkal jár – ezért is könnyebb (még ha nem is feltétlenül etikus) vonzó alternatíva jelenlétekor szakítani, hiszen egy másik ember közelsége csillapíthatja a szétesést. Annak ellenére tehát, hogy ma már sokkal több partner közül választhatunk, a fiziológiai rendszereink nincsenek felkészülve arra, hogy ezeket a lehetőségeket érdemben kiértékeljék. Arra vagyunk huzalozva, hogy minél gyorsabban felkutassuk és megszerezzük a minimálisan megfelelő partnert. 

  • A társadalom szemében kívánatos. A modern nyugati kultúra minden más kapcsolathoz képest kiemelten kezeli a romantikus kapcsolatokat. A házasság sokak életének fontos mérföldköve, az elkötelezett párkapcsolaton belüli életről azt feltételezik, hogy kielégítőbb, teljesebb, értelmesebb, mint az egyedülállók élete (már maga a szóhasználat is tükrözi ezt az alá-fölé rendeltséget, hiszen az „egyedülállók” ritkán vannak teljesen egyedül: gyakran baráti-családi közösségekben élnek, csak nincs állandó párjuk). A házasság és a család ideológiája annyira elterjedt, hogy sokáig megkérdőjelezetlen maradt a tudományokban is. Sokan ma is automatikusan boldogtalanabbnak, éretlenebbnek, kevésbé sikeresnek gondolják azokat, akiknek nincs élettársa, gyereke. Az egyedülállókat gyakran magányosabbnak, hidegebbnek, kevésbé vonzónak, neurotikusabbnak, alacsonyabb önértékelésűnek tartják. Ezek a hiedelmek annak ellenére is fennállnak, hogy a szinglik és a párkapcsolatban élők személyiségvonásai sem a saját, sem a megfigyelők értékelése alapján nem különböznek egymástól statisztikailag a kutatásokban. Romantikus kapcsolatban létezni tulajdonképpen normatív, és olyan előnyökkel is jár, amelyek messze túlmutatnak a párkapcsolat belső jutalmain. Vizsgálatokból tudjuk, hogy házasoknak szívesebben adnak ki albérletet, a legtöbb országban pedig magasabb összegű támogatásokat, juttatásokat kapnak, mint mások.

Az a felfogás, hogy egy hosszú távú kapcsolatnak önmagában óriási értéke van, oda vezethet, hogy emberek romantikus érdeklődés hiányában is hajlamosak fenntartani gyakran kifejezetten kiüresedett, szenvedést okozó vagy toxikus kapcsolatokat.     

Extra tudatosságra van szükség!

Amint a fentiekből kiderült, számos evolúciós, biológiai és társadalmi mechanizmus hat ránk, hogy hosszú távú kapcsolatokban legyünk – akár olyanokban is, amelyek nem tesznek jót nekünk. Sajnos arra nincs lehetőség, hogy további kutatásokat idézzek Samantha Joel és Geoff MacDonald nagyívű tanulmányából, de az eddigi vizsgálatokból is kirajzolódnak a főbb irányok, amelyekben fejlődhetünk, hogy tudatosabbak legyünk a párválasztásban (ha szeretnénk párt):  

  • Tanulj meg egyedül lenni! Minél inkább retteg valaki a magánytól, annál kevésbé fogja megválogatni a partnereit. 

  • Építsd az önbizalmadat! Ne hidd, hogy nem érdemelsz jobbat, vagy hogy úgysem kellenél senki másnak! Amikor félünk, hajlamosak vagyunk drasztikusan alábecsülni a jövőbeli potenciális partnerek számát. De ha egy ideig nem is lesz új partnered, társtalanul még mindig boldogabb lehetsz, mint egy mérgező kapcsolatban. 

  • Válogatni nem önzőség. Bármit is tanítanak a mesék, lényeges, hogy olyan kapcsolatban legyél, amely, – ha természetesen vannak is benne kompromisszumok –, alapvetően hozzátesz az életedhez, nem pedig elvesz belőle. Érdemes olyan partnerrel lenned, aki nem követeli meg, hogy lemondj az önállóságodról, a céljaidról, az álmaidról, a barátaidról, hanem épp ellenkezőleg: támogat abban, hogy kiteljesedj. 


Milanovich Domi

A könnyebb olvashatóságért az egyes kutatásokat nem linkeltem be külön, azok mindegyike részletesen megtalálható az eredeti tanulmányban

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Maria Dorota