Tökéletességre törekvő világunkban olyan, mintha egyre nagyobb lenne az általános boldogtalanság. Pedig a boldogságot – és ennek mentén a boldogtalanságot – nem is lehet általánosan meghatározni. Nincs sem objektív valóság, sem egyértelműen definiálható boldogság. Csak szubjektív valóság létezik, benne azzal az egyéni boldogsággal, amit én annak élek meg. És ezt legtöbbször az befolyásolja, ahogyan a helyzetekre tekintek.

Annak érdekében, hogy a ránk zúduló hatalmas információáradatban küzdve megkönnyítsük a saját dolgunkat, egyre jobban szeretjük a világot végletesen nézni. Valami vagy jó, vagy rossz. És ha valami nem százszázalékosan jó, akkor az rossz.

A kompromisszumot gyakran ezutóbbival hozzuk kapcsolatba. Pszichológiai értelemben azonban szinte semmi sem fekete vagy fehér. A pszichológus kanapéján ülve így derülhet ki az is, hogy nem a kompromisszummal magával van a baj, hanem azzal, hogy legtöbbször rossz helyen és időben kötjük meg. Vagy épp nem kötjük meg.

A ma embere ugyanis mindent akar, maradéktalanul és azonnal. A modern világ pedig tálcán kínálja is hozzá az illúziót, hogy persze, természetes, hogy a miénk lehet minden és bármi.

Szeretnénk szakmai sikereket túlóra nélkül, jó párkapcsolatot az egymásért és önmagunkért való megküzdés nélkül, gyereket fáradtság nélkül... Életet lemondások nélkül. És amikor rájövünk, hogy mindezt mégsem lehetséges? Vérig sértődünk. „Kérem, én győzni jöttem!”

Ha egyetlen gondolatot kellene kiválasztanom, amely bárki számára kapaszkodót nyújthat a mindennapokban és segít feloldani ezt a belső feszültséget, akkor az a hazai pszichológia egyik atyjáé, Mérei Ferencé: „Az életben nem kell mindig jól járni”.

Mert ebben az egy mondatban benne van minden: türelem, alázat, kitartás. Hogy nem kell minden csatát megnyerni. Hogy az élet pont úgy szép, hogy közben sokszor nagyon nehéz. Legyen szó bármiről, nincs olyan, hogy kanyarok és bukkanók nélküli út, ahol minden simán megy. Néha kompromisszumokat kell kötnünk.

És itt jön a millió dolláros kérdés: de honnan tudhatom, hogy pontosan mikor? A válasz a saját magunkkal szembeni őszinteségben rejlik.

Legtöbbször már a megkötés pillanatában ott van egy furcsa, mélyről jövő érzés bennünk, ami nem fájdalomnak mondható, sokkal inkább súlyhoz hasonlítható. Ha el tudjuk fogadni ezt, akkor az a megfelelő időben meghozott kompromisszum volt. Ha csak belenyugszunk? Akkor nem kompromisszum volt, hanem megalkuvás.

Kényelmes, nyugati létünk egyik legnehezebb feladata ugyanis pont ez: hogy ne legyünk túl kényelmesek. Mint sok más dolog esetében, itt is vékony a határ; aközben, hogy szem előtt tartjuk a kompromisszumok szükségességét az életben, ne engedjük el az egész életet.

Ne adjunk fel olyan dolgokat, amelyek a személyiségünk magját képezik: függetlenséget, szabadságot, méltóságot. Ne kössünk alkut cserébe a kényelemért. 



Mert a kényelem és a pszichológiai értelemben vett növekedés sosem járnak együtt. Ami rövid távon jó, az általában hosszú távon nem az. És ez a gondolat fordítva talán még igazabb.

Az életet érdemes hosszútávfutásként kezelni és eszerint edzeni. Így, ha kicsit kitekintünk a könnyednek tűnő instant pillanatképekből, megláthatjuk, hogy a jókor meghozott döntések és lemondások a küzdésekkel és kitartásokkal szépen lassan egy sokkal nagyobb képet rajzolnak ki: egy önazonos életet, amelyben nem járunk mindig jól, mégis boldogok vagyunk.

 

Rácmolnár Lili pszichológus

Kiemelt képünk illusztráció! Forrás: Getty Images