–

„Nem nevezheted magad toleráns embernek, ha bűntudatot ébresztesz azokban, akik még mindig tehéntejjel isszák a kávéjukat…” – kaptam a kedves tanácsot egy Insta-sztorim kapcsán, amelyben a veganuár kihívásra invitáltam a követőimet. Bár nem éreztem úgy, hogy bárkit gazembernek állítanék be, aki nem vegán, elmerengtem: mit tehetnék, hogy még érzékenyebben kommunikáljak – állathasználatról. Ökológiáról. Szokásrendszerekről. És miközben ezen gondolkodtam, egyszeriben megcsapott egy kérdés-felismerés: 

tényleg én vagyok az, akinek kerülgetnie kell a forró kását, nehogy beletaposson bárki lelkébe, aki eldöntötte: nem tud, illetve nem akar növényi étrendre váltani? 

Még mielőtt megtehettem volna, hogy válaszolok a felvetésre, hogy elmondjam: ha bűntudatot érez, az egészen bizonyosan nem miattam van (így hát elképzelhető, hogy át kell gondolnia, miért motoszkál benne az elnyomott változni akarás), amikor is egy másik üzenet érkezett. Ezúttal arra vonatkozóan, mekkora marhaság elvárni egy egyedülálló, dolgozó nőtől, aki három gyerek édesanyja, hogy növényi tejre váltson, amikor „mindenki tudja, hogy a vegán tejek a hagyományos változatok háromszorosába kerülnek”.

És bár azonnal átdobtam neki Deli Csenge, WMN-harcostársam írását a fillérekből, percek alatt előállítható növényi italokról, sajdítottam: neki ilyesmire nincs ideje, így hát háromperces guglizást követően rátaláltam egy ár-összehasonlító honlapra, azon keresztül pedig egy online shopra, ahol háromféle növényi tejet kínáltak literenként húsz forinttal olcsóbban, mint egy ugyanolyan kiszerelésű tehéntej átlagos ára. 

És ekkor érkezett a kegyelemdöfés, egy harmadik hozzászólótól, aki szerint az egész veganuár értelmetlen, hiszen ilyenkor a legdrágábbak a zöldségek, amelyek mind messziről érkeznek Magyarországra, és miért nincs vegán hónap, mondjuk, júniusban. 

Na, itt volt az a pont, amikor egyszerre röhögtem és sírtam el magam 

– nem csak azért, mert a feltételezésekkel ellentétben januárban is vannak idényzöldségek, és olyanok, amelyeket könnyedén lehet tárolni az elmúlt hónapok termései közül (mint cikória, csicsóka, kökény, naspolya, endívia, fejes saláta, káposztafélék, krumpli, édeskrumpli, kelbimbó, zeller, cékla, nem beszélve csonthéjasokról, szárított hüvelyesekről, aszalványokról, fermentált zöldségekről, kompótokról); 

és nem csak azért, mert megint csak magyarázkodás rányomni a vegánokra a kesu-, kinoa-, avokádófogyasztást, mintha kizárólag miattunk utaznának ide messzi földről, és azért sem, mert vicces és szomorú egyszerre, hogy ez a kérdés valahogy szinte sosem merül fel a rizs, a kávé, vagy a csokoládé kapcsán, pedig ezek sem, mondjuk, Maglódon teremnek;

és végül nem kizárólag azért, mert egyébként sem hiszek abban, hogy vannak „mumus” összetevők, amelyekkel „tilos” főzni – abban hiszek, hogy időt és energiát kell fektetni abba, hogy hol kapható fair trade változat a „fekete bárány” élelmiszerekből, ahogy én tettem, amikor 2021 nyarán egy budapesti bagelezővel volt együttműködésem, és magam vadásztam le: honnan szedhetnénk Görög-, Török- és Spanyolországban termő, családi farmokról származó avokádót a dél-amerikai szállítmányok helyett. 

Hanem azért, mert… magamra ismertem, másfél évtizeddel ezelőttről. 

Amikor gyerekkoromban beültünk egy étterembe, és a papám vegetáriánusként húsmentes fogást rendelt, halálra idegesített, hogy az apám sajnálja az állatokat. 

Később, a húszas éveim elején egyszer óriási jelenetet rendeztem nagybevásárlás közben, amikor az akkori párom bejelentette: szeretné kipróbálni a vegánságot, és azt üvöltöttem: „Elveszed tőlem a főzés örömét!”, majd tiltakozásul bedobtam egy hatalmas fagyasztott libát a bevásárlókosárba, és elgurultam vele a sajtpult felé. 

Természetesen akkor is állatvédőnek tartottam magam, de nem akartam sem látni, sem hallani, sem tudni, milyen következményekkel jár az állatokra nézve, hogy nem vagyok hajlandó lemondani a húsról. Azt mondtam magamnak: „Idén is adományoztam a WWF-nek és a Greenpeace-nek, én ezzel megtettem, amit megkövetelt a bolygó.” 

A „miért változunk és változtatunk olyan nehezen mi, emberek” tárgykör az utóbbi időben egyre gyakrabban talál meg, személyes és szakmai kérdések tekintetében is. Nagyjából három hete, hogy nem gyújtottam rá én, aki rendre bizonygatta: nincs semmi baj a dohányzással, amíg ismerjük a mértéket – aztán nagyjából egy hónapja úgy megsajdult a jobb tüdőm, hogy zihálva ébredtem egy héten át. (Nem, nem voltam covidos.) 

Valahol abszurd, ugyanakkor szégyenletesen természetes, hogy az emberek nagyja – velem az élen – akkor hajlandó csak szembenézni a változás halaszthatatlanságával, ha már a levegőben vannak a feje felé zuhanó sziklák. 

Ez pedig egyfelől túl sokunk kedvenc állapotáról, a tunyaságba hajló kényelemről szól, másfelől viszont arról is, hogy egyszerűen belesimulunk a kereteinkbe, amelyeket magunk köré építünk. 

A napokban jelent meg egy publicisztikám a Fashion Street magazinban, amelyben azt írtam: bármennyire szeretnénk is elhatárolódni mindentől, ami más, mint mi, csak hogy ne kelljen megkérdőjeleznünk, jól döntöttünk-e, amikor elkezdtük az ideológia zászlaját lobogtatni, 

a helyzet az, hogy eszmék és irányok között átjárható ösvények vannak. 

„Én olyan típusú ember vagyok, aki…” – és jobb esetben megtanuljuk, rosszabb esetben bemagoljuk, hogyan fejezzük be a mondatot: vasárnap templomba, könyvklubba, vadvízi evezni, szvingerpartikra jár, vagy épp otthon marad (de még ez utóbbin belül is mennyi opció és lehetőség van). Azt mondjuk, hogy „hát, te tutira rosszul csinálod, én meg jól, és ebben a hitemben ne merészelj megingatni, mert ha elismerném, hogy talán nincs teljes mértékben igazam, neked pedig akár csak valamennyire is igen, azzal azt mondanám, hogy te nem is csinálod annyira rosszul, míg én elveszíteném a nehezen magamra szedett, rám erőltetett bizonyosságot, hogy márpedig én feddhetetlen vagyok”.

Éppen ezért úgy döntöttem, hogy 2022-ben én is változom. Továbbra is kedvesen és érzékenyen kommunikálok majd társadalmi kérdésekről, ugyanakkor nem fogok tovább tejbetökmosollyal bólogatni, ha valaki azt mondja nekem: a vegánság szép eszme, de nem annyira, mint az „élni és élni hagyni” elve. Azt fogom mondani: ha az „élni hagyni” nem vonatkozik évente több mint 150 milliárd állatra, és a bolygóra, ahol a haszonállat-állomány felelős a klímakrízisben szerepet játszó metánkibocsátás 40 százalékáért, akkor azt a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetjük arany középútnak. És 

vállalom, hogy népszerűtlenebb leszek. Ezzel az elhatározással pedig meghívlak téged is, hogy merj változni. 

Akkor is, ha rövid ideig úgy érzed majd: szembeköpöd korábbi önmagad, aki hangosan bizonygatta: marhaság nem enni marhát, és disznóság érző lényként tekinteni a disznókra. És akkor is, ha megkockáztatod, hogy egyes barátaid szerint majmolod a divatirányzatokat, és akkor is, ha a családod egy része szerint a vegánok nyúlkaján tengődnek. 

Cserébe megígérem, hogy segítek – négy vegán szakácskönyvemben összesen több mint félezer növényi recept szerepel, ezek jelentős része elérhető online ingyen és bérmentve, közülük legalább 150 receptvideó formájában, a Kristóf’s Kitchen YouTube-csatornán, a Prove.hu csapata pedig ebben az évben is összerakta a veganuár kihívás platformot, ahol válaszokkal, ötletekkel, és a közösség erejével segítenek vegánná válni – előbb egyetlen hónapra. 

De figyelmeztetlek, sokan „úgy maradnak”, miután felfedezik: nem is olyan nehéz, mint hitték, viszont annál élvezetesebb. 

2021-ben világszerte 600 ezer ember iratkozott fel a nemzetközi kihívás elfogadására a veganuary.com oldalon. Hív a természet. Felveszed, kinyomod, vagy lenémítod és ignorálod, míg végleg elhallgat? 

Steiner Kristóf