Még eléggé gyerekcipőben jár a mozgalom, pedig az Egyesült Királyságban már 1944-ben megalakították az első vegánközösséget, megnevezve ezt a fajta életformát, ami jócskán túlmutat azon, hogy egyes emberek nem esznek állati eredetű ételeket. Sokak fejében még mindig egyfajta fényevő ufóként élnek a vegánok, pedig hozzáállásukkal és a mi szemünkben „lemondásokkal” járó döntéseikkel bizony nagyon sokat tesznek a környezetünkért.

Nagyon szeretném egyszer magamat is ünnepelni ezen a napon, de attól tartok, én maradok örökké úgynevezett wannabe vega, vagyis abszolút meggyőzhető vagyok ennek az életformának a pozitív hatásairól, mégis valami mély, ösztönös húsimádatom – meg talán egy kicsit a lustaságom – mindig útjába áll a jótékony változásnak. Az elmúlt években megtett apró lépéseimet viszont igyekszem sikerként elkönyvelni, és az egyik szuper TED-előadás mondanivalójával maximálisan azonosulva, nem kategorizálom magam egyetlen táplálkozási irányzatba sem.

Egyszerűen csak próbálok figyelni magamra, a környezetemre, tájékozódni, fejlődni, ismerkedni a testem állandóan változó reakcióival és működésével, és változni, hol kevésbé feltűnő, hol pedig látványosabb eredményekkel.

Igyekszem ugyanolyan nyitottsággal és izgalommal felfedezni a zöldségekben., gabonákban-, gyümölcsökben- és fűszerekben rejlő végtelen lehetőségeket, mint amilyen kíváncsisággal nyúlok egy-egy tökéletesen elkészített húsétel vagy sajt után.

Most még nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy ennek az útnak a végállomása számomra a veganizmus legyen. Igaz, amikor a palotabozsoki házunk udvarán kolbásszal és szalonnával kergettek, majd később az úszóedzéseim után egy liter tejjel simítottam végig a klórtól égő garatomat, akkor bizony nem gondoltam volna azt sem, hogy az én már kuszkusszal és avokádókrémmel fogom hajkurászni a gyerekemet az asztal körül, hogy növényi tejjel eszem a reggeli müzlimet és iszom a kávémat. Sőt, simán vannak vegetáriánus napjaink, amik szinte észrevétlenül kúsznak be az életünkbe különösebb nehézség nélkül. Komoly kihívás kiirtani magamból a 30 éven át berögzült ízlésvilágot és főzési technikát, miközben a tudatomban már volna igény a változásra.

Az utóbbi években valahogy nagyobb érdeklődéssel kattintottam rá a táplálkozással foglalkozó cikkekre, és a romantikus anya-apa „kanapérandijainkon” is előszeretettel választottunk olyan filmeket, amik ezzel a témával foglalkoznak. Marcinak amúgy is van egy igen erős kötődése a gasztronómiához, így ő is teljes nyitottsággal válogatott a rendelkezésre álló (igen széles skálán mozgó) dokumentumfilm-kínálatból, míg nekem fejlődött annyit a nyelvtudásom a londoni élettel, hogy már nem korlátozódtam a magyar nyelven elérhető tudásanyagra. Mert bizony, amíg én bőszen tanultam anyukám és a nagymamám konyhájában a csirkepörkölt meg a tökéletes rántott hús receptjét, addig a táplálkozástudomány elég sokat fejlődött.

Sorra születnek az újabb és újabb kutatási eredmények, amik azért egyre inkább abba az irányban mutatnak, hogy az embernek azért közel sincs szüksége annyi állati eredetű fehérjére, mint amennyi a tányérjára kerül nap mint nap, a környezeti erőforrásokat, az egyre csökkenő ivóvíz-állományunkat pedig nagyon nagymértékben csökkenti és károsítja az élelmiszeripar húsfeldolgozói területe.

Számomra Londonban egészen új világ nyílt meg a főzés terén, hiszen az alapanyagok elérhetősége, vagy épp a föld minden területének konyhájából érkező hatások és receptek Londonban sokkal közelebb vannak hozzám. Mégis úgy érzem, lemondás lenne a veganizmus, még mindig nagyon sok változással járna – nemcsak részemről, de – a környezetemnek is.

Ettől függetlenül, boldogan ünneplem ezt a napot, fontosnak tartom, hogy beszéljünk róla, és tiszteljük azokat, akik így élnek.

Legalább egy évben egyetlen napon vesszük a fáradságot, és egy pillanatra megállunk, és végiggondoljuk az ipari állattartás hatásait, a húskészítmények előállításának körülményeit, vagy azt, hogy a testünket hogyan tudjuk legjobban szolgálni annak érdekében, hogy minél tovább egészségesen funkcionáljon, akkor már megérte életre hívni ezt a világnapot.

Magánügy, ki hogyan éli az életét, mit tesz az asztalra, és milyen döntéseket hoz a bevásárlásnál, de a választás lehetőségre mindenkinek joga van.

Úgyhogy több vegán helyet a térképre, vegán ételt az étlapokra, vegán terméket a polcokra, és kevesebb húst a tányérra!

Pásztory Dóri