„Lehet sírni akár a karácsonyi asztalnál is” – Gyász és ünneplés: a szakértő tanácsai

–

Csepelyi Adrienn/WMN: Talán érdemes azzal kezdenünk, hogy mit tekintünk gyásznak? Kizárólag halálesetet „illik” meggyászolnunk?

Vikár Erzsébet: Sokféle veszteséget gyászolunk. Van, amikor olyan élethelyzetbe kerülünk, hogy kicsúszik a lábunk alól a talaj. Szakítás, válás, anyagi bizonytalanság – mind-mind nagyon fájdalmas tud lenni, akár ünnepekkor is. Rettentő fontos, hogy nem érdemes egymáshoz mérni a veszteségeinket, mert teljesen összehasonlíthatatlanok, nincs egy objektív mérce, hiszen annyira egyedi mindenkinek az élete, hogy sokféle veszteségünk lehet ugyanolyan fájdalmas. Káros az összehasonlítás, tehát ha, mondjuk, kicsinyítjük a gyászunkat és nagyítjuk a másikét.

Cs. A./WMN: Ezzel sajnos szinte minden gyászoló szembesül, én is átéltem.

V. E.: Ez az összehasonlítás a mindennapokban akár ilyen apró megjegyzésekben is jelen lehet. Ami nagyon káros, mert egyfajta érzelmi blokk keletkezik bennünk, amikor valaki összehasonlít. Akár olyan is előfordulhat, hogy versengünk a gyászunkkal „az semmi, mert velem az történt”. És akkor a másik úgy érzi, hogy neki nincs is joga szomorkodni, mert végül is neki „csak a munkája veszett el”.

Azt tapasztaljuk a Gyászfeldolgozás Módszer® Támogató Programban résztvevőinél, hogy

nagyon nagy felszabadulást jelent az, amikor megértik: egy szakítást is lehet gyászolni, vagy ha a munkánk, netán egy álmunk veszett el például. Vagy a biztonságérzetünk.

Tehát fontos lenne kiterjesztenünk a veszteség fogalmát, merthogy érzelmileg nagyon-nagyon hasonló a gyászfolyamat, ami lezajlik a különféle veszteségeknél. A gyász nem más, mint érzelmek hullámzása bennünk, akár egymásnak ellentmondó érzések összessége, amelyet egy változás, vagy életünk megszokott rendjének felborulása okoz.

És ezeket az egymásnak ellentmondó érzéseket ugyanúgy megtapasztaljuk egy szakításnál, hogyha a gyerekek kirepülnek otthonról vagy külföldre költöznek, mert örülhetünk annak, hogy önállósodnak, de nő a fizikai távolság közöttünk. Szakításnál is lehet, hogy konfliktusoktól szabadulunk, ami pozitív, másrészt pedig  lehet, hogy attól félünk, hogy már sohasem találunk senki mást, egyedül maradunk. Tehát nagyon-nagyon sokféle érzés, egyszerre többfajta is kavaroghat bennünk.

Cs. A./WMN: Haláleseteknél pedig ráadásul tabu beszélni arról, hogy milyen sokféleképp érezhetünk, mintha igazodnunk kellene a gyászunkban is az elvárásokhoz.

V. E.: Pedig ott is lehet mindenféle: megkönnyebbülés, mondjuk, egy hosszú ápolás után, ami megterhelő lehet lelkileg és fizikailag is. Vagy megkönnyebbülhetünk, ha konfliktusos kapcsolat volt – de természetes, hogy ebben is van fájdalom, hogy nem szólhatok már hozzá, nem érinthetem meg a másikat, nem rendezhetjük a kapcsolatunkat. A gyászfolyamat beindul, valahányszor valamiféle veszteséget élünk át. Erre reagálhatunk tudatosan, vagy kevésbé tudatosan éljük át, ami történik – és esetleg próbálunk jól lenni, és ezt mutatni sokszor a környezet felé is, amelytől gyakran érkezik is ilyesmi elvárás. Igen, mindannyian ismerjük ezeket a vigasztalónak szánt mondatokat: „Majd túl leszel rajta” – sőt: „Most már ideje lenne túl lenni rajta”. Vagy „Majd lesz másik”.  

Cs. A./WMN: Miért csúcsosodik ki mindez karácsonykor? 

V .E.: Bármilyen ünnep vagy jeles napok esetén szembetűnőbb lehet a fájdalom. De a karácsony talán az egyik legnagyobb közös ünnepünk, heteken át látjuk a fényeket, készülünk; a legtöbb ember ilyenkor szeretne békében, boldogságban együtt ünnepelni másokkal. Nem csoda, ha kidomborítja, hogy állunk egyébként a veszteségeinkkel az életünkben, tudunk-e velük szembenézni, tudtunk-e velük foglalkozni, dolgozni a kapcsolatainkon. Az ünnepi feszültséggel szembesülni még akkor is váratlan lehet, ha már elkezdtünk megbarátkozni a veszteségekkel. A veszteség mindig váratlan, és általában fájdalmas. De ha elkezdjük tanulni, mit tehetünk, hogyha veszteség ér bennünket, sokkal kevésbé lesz nehéz. Ezt persze nem tanítják meg az iskolában, ami elég abszurd, hiszen a veszteség az élet elkerülhetetlen része mindenkinél.

Cs. A/WMN: És akkor jönnek az ünnepek, és mindez rázuhan a gyászolóra.

V. E.: Főleg, hogyha esetleg valaki egyedül van, netán éppen zajló veszteségfolyamatban van, illetve valami nagyon máshogyan történik, mint ahogy addig megszokott volt. Tavaly még ott ült az a valaki, és most idén már nem ül ott. És lehet, hogy nem halt meg, az is lehet, hogy kórházba került, és most éppen a Covid alatt még látogatni se lehet.

Cs. A./WMN: Ha valakinek ez az első karácsonya valaki nélkül, aki nagyon fontos volt a számára, akkor tudja-e készíteni magát arra, hogy ne billenjen ki teljesen az ünnep alatt?

V.  E.: Tudja, igen. Nyilván nehéz és fájdalmas, de ez elől nem lehet teljesen elmenekülni. Ám az nem túl irreális elvárás, hogy próbáljunk enyhíteni a fájdalmunkon. Érdemes például segítséget kérni, hogyha nagyon elöntenek az érzelmi hullámok, és uralhatatlannak tűnnek. 

Cs. A./WMN: Tehát, mondjuk, egyeztünk egy barátunkkal, rokonunkkal, hogy „figyelj, ha nagyon ki vagyok, fölhívhatlak”? 

V. E.: Igen, előre megbeszéljük, hogy fölhívhatjuk-e 24-én, négy órakor.

A gyászolóknak legtöbbször arra van szükségük, hogy meghallgassák őket, és ne ítélkezzenek fölöttük, ne adjanak jó tanácsokat. 

Ezért fontos, hogy kimondjuk azt is, hogy „légy szíves, hallgass meg engem, szükségem lenne egy órára vagy egy fél órára, amikor elmondhatom, hogy mi nyomja a szívemet”. 

Cs. A./WMN: Csakhogy ilyenkor úgy tapasztalom, automatikusan jönnek a tanácsok is. És gondolom, én magam is estem már ebbe a hibába, hiszen alapvetően segíteni szeretnénk a másiknak.

V. E.: Így van. De épp ezért azt is nyugodtan elmondhatjuk, hogy nem kérek semmilyen jó tanácsot, csak arra lenne szükségem, hogy meghallgass, hadd beszélhessek. Ez a jelenlét az, ami a legjobban esik a gyászolóknak. Fontos lenne, hogy megtanuljunk jelen lenni egymásnak. Nemcsak az ünnepekkor, hanem általánosságban a gyászban.

Egy biztonságot nyújtó, támogató jelenlét, ahol nem próbáljuk hirtelen jókedvre deríteni a másikat. Nem mondjuk, hogy ne szomorkodjon, meg, hogy majd még jönnek jobb idők, elmúlik, vagy legalábbis idővel minden könnyebb lesz minden. Ilyeneket inkább ne mondjunk, mert ez érzelmileg leblokkolja a gyászolót, és olyankor valahogy megakad a beszélgetés.

Hiszen nem tudja megosztani az érzéseit. A gyász egy érzelmi folyamat, az segítheti az egészséges lefolyását, hogyha az érzelem kimondható, és valaki meg tud hallani bennünket. Egy meglévő kapcsolatban is lehetnek veszteségek, viszont ha nem mondható ki, ami a szívünket nyomja, akkor még mélyebb lesz a gyászunk, vagy meg is rekedhet. 

Cs. A./WMN: Hogyan adhatunk keretet ezeknek a beszélgetéseknek? Sokan nyitottak lennének az ilyesmire, de tanácstalannak érzik magukat, másokat ijeszt, hogy akár az ünnepen, akár azon kívül valaki hosszasan „panaszkodik” nekik, ők pedig tehetetlennek érzik magukat. És valljuk be: ez a hallgató számára sem mindig könnyű.

V. E.: 

Nyugodtan beszéljük meg előre, hogy most fél órán át én beszélek, aztán én is meghallgatlak téged. Nem kell olyat ajánlani, amire ha nincs erőnk, ami terhes nekünk. Bátran ki lehet azt mondani, hogy figyelj, 24-én nem, de 25-én reggel föl tudlak hívni.

Nem kell erőszakot tenni magunkon, hiszen úgy tudunk teljesen jelen lenni, hogyha a szívünkkel is jelen vagyunk. 

Cs. A./WMN: Ha a veszteség egy adott közösségen, családon belül történik, óhatatlanul is azzal szembesülünk, hogy mennyire eltérően éljük meg a helyzetet. Hogyan csökkenthetők a súrlódások, mit tehetünk, hogy segítsük egymást a gyászfolyamatban?

V. E.: Úgy, hogy megpróbáljuk nem leplezni az érzéseinket, hanem kimondani, szóba hozni azokat, és úgy, hogy meghallgatjuk egymást. Ez nem mindig könnyű. Az sem biztos, hogy nyitott erre a család – ha így van, az sajnos nagyon fájdalmas lehet. De bízom abban, hogy azok, akik olvassák ezt a cikket, másként csinálják majd ezután.

Cs. A./WMN: Vegyünk egy példát: veszteség ért egy családot, mondjuk, elveszítették az egyik nagyszülőt. A felnőttek kerülik a témát, a gyerekek nem igazán tudják, mit kell ilyenkor csinálni, csendben feszeng, szomorkodik mindenki.

V. E.: Felnőttként azt tehetjük, hogy beszélünk az érzéseinkről, tehát mi kezdjük a kommunikációt. Olyasmikkel is el tudunk indítani egy beszélgetést, hogy elmondjuk: mi hogy vagyunk az idén.

Ha valaki megnyílik, nagyon fontos, hogy ítélkezéstől mentesen hallgassuk meg, és ne kritizáljuk! Az a legfontosabb, hogy hadd mondhassa ki mindenki, ő hogy van ezzel, ő mit él át, hiszen valószínűleg teljesen egyedi mindenkinek a kapcsolata azzal a személlyel, akit elveszítettek.

Mást jelent egy apa, mint egy nagypapa halála, de még az egyes unokákkal is más és más volt az elhunyt viszonya. Épp ezért a család tagjai máshogyan gyászolnak, más érzések vannak bennük, máshogy fejezik ki azokat. Valaki sír, valaki nem sír, és mind a kettő normális. Ennek az elfogadása nagyon fontos kulcs lehet: hogy el tudjuk fogadni a másiknak az egyediségét – és a veszteségének is az egyediségét. Mert azzal tulajdonképpen elveszünk valamit az ő élményeiből, ha azt feltételezzük, hogy ő ugyanazt éli át, mint én – hisz az képtelenség. Valószínűleg teljesen más a tapasztalata. Sosem tudhatjuk pontosan, hogy mit érez a másik. 

Cs. A./WMN: Pedig ez egy viszonylag biztonságos vigasztaló-együtt érző mondatnak tűnik…

V. E.: Amikor azt mondjuk, hogy „tudom, mit érzel, velem is ez történt”, akkor azt feltételezzük, hogy a másik is pont ugyanabban van érzelmileg, mint én voltam, de ilyenkor általában elkezdünk a saját veszteségünkről beszélni vagy gondolkodni, és a másik ott marad az ő saját érzéseivel egyedül. Lehet, hogy egy picit hasonló, de az ő élménye végső soron valószínűleg mégiscsak teljesen más. Tehát a legfontosabb, röviden: elfogadni, hogy mindannyiunk gyásza egyedi. Az érzelmek kifejezése terén ez azt is jelenti, hogyha valaki sír, akkor hadd sírjon.

Lehet sírni akár a karácsonyi asztalnál is. Nem kell feltétlenül jókedvre deríteni azonnal az illetőt, sőt kimondhatjuk azt is, hogy a másik hogy van, és ő mit érez az elvesztett személy iránt. Az is normális, hogyha nem sír valaki, ez is és az is rendben van. 

Cs. A./WMN: Ha haláleseti veszteségről beszélünk, akkor annak valószínűleg lenyomata van az ünneplés menetében is.

V. E.: Az elvesztett személyhez gyakran kapcsolódnak kedves rítusok, vagy valami, amit ő szokott csinálni, például mindig ő szokta sütni azt a süteményt. Nálunk mindig az én apukám főzte a halászlét, és amikor meghalt, emlékszem, milyen fájdalmas volt a következő karácsonykor a gondolat, hogy már sosem fogok olyan halászlét enni, mint az övé. De lehet ez egy kedves szokás, hogy eléneklünk valamit, imádkozunk, elmegyünk valahova egy sétára, tehát bármi lehet, ami az elvesztett személyhez kapcsolódik. Kérdezzük meg előre a családtagokat vagy az ismerősöket: mit szólnának ahhoz, hogyha megpróbálnánk folytatni, feléleszteni az ő hagyományát. Akár ez is lehet egy közös program: megpróbálni halászlevet főzni, ami nyilván nem ugyanolyan lesz, de közösen csináltuk.

Cs. A./WMN: Nekem az apai nagymamám halála után a birsalmasajt volt ilyen. Hat vagy hét éven át kísérleteztem vele, és volt, hogy zokogva kellett kidobni, bepenészedett és borzalmas lett, de most már ugyanúgy megy, mint a nagymamámnak, és én küldöm körbe mindenkinek a családban.

V. E.: Szívet melengető ezt hallanom. Egy ilyen folyamat közben újra át lehetett venni a kapcsolathoz társuló érzéseket. Ez is egyfajta gyászmunka tulajdonképpen, egy ilyen szokásnak a folytatása.

És ez nagyon fontos, merthogy a gyász munkával jár. Ez komoly belső érzelmi munka, nem nagyon lehet megúszni. 

Cs. A./WMN: Azt hiszem, hogy fontos azokról is beszélünk, akik karácsonykor veszítették el valakijüket. Az hogyan lehet egy idő után egészségesen ünnepelni, hogy ne kapcsolódjon örökre össze a halál meg a karácsony?

V. E.: Egy ünnephez kapcsolódó veszteség nagyon ellentmondásos érzés, egyrészt ünnepelnénk valamit, másrészt ott van a veszteség fájdalma, és ez nagyon ambivalens lehet. Akár még az is előfordulhat, hogy haragszunk a másikra, amiért pont karácsonykor halt meg. Nem biztos, hogy mindenkinél, de előfordulhat. Ilyen esetben érdemes szembenézni ezzel a haragunkkal, és ezt kimondani: én haragszom azért, hogy pont karácsony halt meg, pont a születésnapomon, stb. Aztán ezt meg is bocsáthatjuk a másiknak – ám ennek feltétele az érzéseinknek a felfedezése, annak a megértése, hogy mi az érzelmi igazságunk ezzel kapcsolatban.

Merthogy a saját gyászunk egyediségének az elfogadása is ugyanolyan fontos, mint a másiké.

Lehet, hogy bennem harag van. Vagy egy nagyon nagy szomorúság. Vagy épp lelkiismeret-furdalás társul hozzá, mert nem köszöntem el, nem tudtam ott lenni, vagy akár épp veszekedtünk. Az ünnepekkor magasra képesek csapni az az indulatok, ha rohanás és feszültség van, akkor könnyen lehet, hogy éppen veszekedtünk azzal, akit elvesztettünk. Akármilyen sokféle lehet a helyzet, annyi bizonyos, hogy a saját gyászom egyediségének az elfogadása és az érzelmi igazságunknak a megfogalmazása is fontos és segít.

Cs. A./WMN: Régen szokás volt, hogy akár már közvetlenül a halotti toron történetekkel, beszélgetésekkel emlékeztünk az elhunytra, felelevenítettük a közös élményeket. Segít, ha „elemezzük” a viszonyunkat az elveszített személlyel?

V. E.: A kapcsolat számbavétele minden gyászban segíthet. Megnézni annak a jó oldalát és a rossz oldalát: mi az, ami fájdalmas, ami nehéz emlék, ami negatív élmény, és mi az, ami pozitív, amiért hálásak vagyunk? Mi az, amit sajnálunk, hogy megtettünk, vagy nem tettünk, vagy mondtunk, vagy nem mondtunk, és mi az, amikor esetleg a másik okozott nekünk fájdalmat? Mi az, ami megbocsátható lenne, és mi az, ami megbocsáthatatlannak tűnik éppen? Ez is kulcsa a folyamatnak. Ami tanulható, lépésről lépésre, ehhez ajánlom John W. James és Russell Friedman Gyógyulás a gyászból - Hogyan dolgozzuk fel szeretteink halálát, a válást és más fájdalmas veszteségeket? című könyvét. Ha egyszer megértettük, megtanultuk, hogyan tudjuk elvégezni a gyászmunkát, mi az, ami segít ebben, és mi az, ami nem, akkor ezt a tudást bármilyen újabb veszteség esetében elő tudjuk venni, és alkalmazni. 

Ha valaki úgy érzi, további tanácsokra, segítségre van szüksége, a Gyászfeldolgozás Módszer Magyar Központ honlapján tájékozódhat. December 25-én 15 órától a központnál végzett egyik specialista ingyenes online előadást és beszélgetést tart veszteségben élők számára. 

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61