–

Tudom, nem túlságosan trendi, de én nem félek bevallani, hogy ragaszkodom a tárgyaimhoz. Persze nem mindegyikhez, ingóságaim csak egy egészen kis részéhez, de azokhoz nagyon. A könyvtáramhoz például valódi szerelem fűz, és bár időről időre kigyomlálom belőle azokat a köteteket, amelyek nem nőttek a szívemhez, így is nagy a gyűjtemény (pedig jelentős része a szüleim házában állomásozik, ott több a hely). Úgy hallottam, a teli könyvespolc, a könyvek raktározása is kiment a divatból, de ezen csak nevetek, nekem az otthon könyvekkel otthon, és kész.

És vannak rajtuk kívül más tárgyak is, amelyek nélkül nem költöznék, amelyek a közelemben vannak mindig, és valamiképpen a részeimmé váltak az évek során. Mutatok közülük ötöt!

1.

A nő, aki mindig rám néz

Ezt a fali plasztikát apukám vette a nagymamámnak az ötvenedik születésnapjára. Én akkor egyéves voltam, tehát mondhatni, amióta csak eszméltem, ez a Kleopátrát ábrázoló kép ott lógott a falon. Eleinte a nagymamám házában, ugye. Egyszer, amikor letett aludni délután, állítólag azt mondtam – úgy kétéves lehettem –, hogy félek ettől a nőtől, mert „mindig »lám« néz”. És tényleg, határozottan szemmel tartja az embert Kleo, bárhová megy is a szobában, delejes a tekintete még kőből faragva is. De ma már nem félek tőle, sőt, a barátnőm, úgyhogy mindig költözik velem, ami praktikusan azt jelenti, tizenhét éve ugyanott lóg, ugyanabban a nappaliban. Amikor gimis voltam, és még egy másik ház hálószobájában lakott (már akkor is az enyémben, elcapcaráztam a nagyanyámtól ugyanis), volt egy fura babonám.

Ha nagyon, de tényleg nagyon akartam valamilyen változást, akkor levelet írtam Kleopátrának, és bedugtam a papírdarabot súlyos teste mögé. MINDIG működött. Hálából sohasem mondok le róla.

2.

Én és a körhinta

No, ez egy nem létező párosítás. SOHA életemben nem ültem ugyanis körhintán. Amikor kicsi voltam, nagyon szerettem volna kipróbálni. Mindig volt vurstli a határban, kijártunk a családdal, néztünk cirkuszt, ettünk fagyit, bámészkodtunk, de a nagymamám soha nem engedte, hogy felüljek a láncos nagy hintára. Rettenetesen féltett tőle, hogy elszakad a lánc, én pedig elrepülök, fene tudja, viszont a félelme idővel rám is átragadt, mert amikor már eldönthettem, hogy felülök-e, vagy sem, nem ültem fel inkább. Nem szeretem különben a vidámpark egyéb játékait sem (ma már), a hullámvasúton hányingerem lesz, a dodzsem túl erőszakos nekem, utálom a lökdösődést, és az adrenalinvadászat se vonz. Viszont a körhintát vágyakozva nézem annak ellenére, hogy veszélyesnek látom a szédületét. Olyannyira, hogy vettem is magamnak ajándékba egyszer egy ilyen mutatós, retró fémjátékot, egy körhintát, amit, ha felhúzok, forog körbe szépen, ahogy kell.

Ha megpörgetem, akkor arra gondolok, előbb-utóbb úgyis felülök rá. Mert őrülten vonz, és ez felül fogja írni a félelmet egy nap, pontosan tudom. 

3.

A Boldog Herceg fecskéje fából

Nagyon szeretem a madarakat, ahogy öregszem, talán egyre jobban. A vadludak mellett a fecskék a kedvenceim, délutánokat tudok azzal tölteni nyáron, hogy figyelem a fészek környéki nyüzsgő csivitelést, szédítő cikázást. Mostanában egy Kán nevű faluba járunk nyaralni, és szerencsére ott sok a fecske, van bámulnivalóm bőven. Ezt a (szerintem) fecskeformájú fadarabot is Kánban találtuk az árok partján. A természet alkotta ilyenné, nem ember faragta ki. Hazahoztam, és így egész évben van fecském, várom, hogy csináljon újra nyarat!

4.

Építek magamnak egy tanyát

Régi vágyam, hogy kivonuljak a városból, és valahol falun telepedjek le, egy nyugodtabb, csendesebb, élhetőbb közegben. Ez egyelőre csak álom, de lám, már a gyerekem papír építőkockáival is a jövendőbeli tanyámat építgettem titokban úgy 12-13 éve. Ezeket a csodás papírkockákat megtartottam, nem ajándékoztam tovább a többi gyerekjátékkal együtt. Dorka lányom már rég nem játszik velük, de olyan gyönyörűek, hogy nem volt szívem megválni tőlük. Elteszem az unokáimnak felkiáltással einstandoltam az összeset.

5.

És végül a kosár, amelyre a kockákat tettem az imént

A családom apai fele ezzel (és még pár hasonlóval) hurcolkodott át 1943-ban Aradról Budapestre. Sose értettem, hogy fért bele nyolc ember, többgenerációnyi élet kelléktára ebbe a pár kosárba. Gondolom, sehogy, hozták, amit kiválogattak, a többit széthordták a szomszédok. A ház, a szőlő, az állatok szintén Erdélyben maradtak, lett helyette két kicsi, egyszerű bérlemény Pestimrén. A nagyanyám 17 volt akkor. A következő öt éve is mozgalmas volt. Meghalt a háborúban a vőlegénye, ezért hozzáment a szomszéd fiúhoz, mert annak meg a tanítónő menyasszonya robbant fel az aláaknázott katedrán. Összekapaszkodtak. Megszületett apám, a nagyapám pedig fél év múlva disszidált. Nagyi még nem volt huszonkettő. Újrakezdte megint. Ez a család mindig újrakezdte. Ezt üzeni nekem ez a százéves, fonott kosár, amivel annak idején útra keltek a rokonaim. 

Kurucz Adrienn