–

Nagyon szeretem megfigyelni az embereket, tanúja lenni az életük apró-cseprő történéseinek, látni az arcokon végigfutó érzelmeket, ahogy visszatükröződnek pillantásukban az őket körülvevő események. Nem véletlen tehát, hogy a Palazzo Realéban megrendezett fotókiállításon már rögtön az első képek beszippantottak, amelyeken Ferdinando Scianna örökítette meg otthona vallásos ünnepeinek jeleneteit, és a szicíliai emberek hétköznapjait. Nehéz lenne e sok remek kép közül kedvencet választani, de talán az egyik: az apa, aki szamárháton a karjában tartja alvó fiát, ernyővel védve őt az erősen tűző naptól.

Izgalmas látni ezeket a jeleneteket egy olyan művész szemén keresztül, akinek a szíve együtt dobban a képen látható emberekkel, akit bárhová sodort is az élet és az egyre csillogóbb karrier, mindig is ez maradt: ízig-vérig szicíliai. Sőt, minél messzebb került szülőotthonától, annál inkább őrizte magában Szicíliát.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

@mediterraneo_folk által megosztott bejegyzés

Ferdinando Scianna Bagheriában látta meg a napvilágot. „’43. július 4-én születtem, délben. Pár órával később, nem messze az otthonomtól felrobbant egy bomba. Emberek haltak meg. Édesanyámat egy kocsira tették. Vidékre menekült, egy szerszámos kamrában bújt meg. Víz és elektromos áram nélkül. Édesanyámnak bőségesen volt teje, ám az idős asszonyok rászóltak: »Azt a tejet ne add a gyereknek! Az ijedt tej, meg is ölheti!« Úgyhogy elindultak mellpumpát keresni. De háború volt, úgyhogy végül sehol nem találtak. Nem tudták, mi tévők legyenek. Ekkor egy idős rokon rukkolt elő a megoldással. Édesanyám szemét eltakarták, hogy ne zaklassa fel, majd egy kölyökkutyát tettek a mellére, hogy az megszabadítsa az ijedt tejtől.”

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Claudio Moschin (@claudiomoschin) által megosztott bejegyzés

Scianna a Palermói Egyetemre járt, ahol irodalmat, filozófiát és művészettörténetet tanult, ám végül nem diplomázott. Tizenhét éves korában kezdett fényképészettel foglalkozni, majd megismerkedett Leonardo Sciasciával, akivel közösen kiadta első könyvét Szicília vallási ünnepeinek jeleneteivel, amivel elnyerte a Nadar-díjat. Ekkor még csak 21 éves volt. 

„Világéletemben attól tartottam, hogy egy átlagos, szürke kis senki leszek” – Interjú Csonka Eszter testépítő-világbajnokkal

Kult – 2022. április 7. – GyD

„November 2-án nagy ünnep volt: nem a kis Jézus hozott ajándékokat, hanem a halottak, amit az ágy alatt hagytak. Hajnalban keltünk, hogy megkeressük őket. Nagyapád hozta ezt, Toto bácsi hozta azt. Olcsó ajándékok. Ha valami vagy valaki nagyon értéktelen volt, az emberek azt kérdezték: »Ezt a halottak hagyták itt nekem?«”

A fotózásra a szülőhazája ihlette. „Azért kezdtem el fotózni, mert ott volt Szicília – vallja. – Hogy megértsem a fotókon keresztül, mit jelent szicíliainak lenni.” Később, az otthonától eltávolodva próbálta megfogalmazni, definiálni a maga számára is a „szicíliaiságát”, ami a távolság növekedésével egyenes arányban nőtt. „Amikor elmegy az ember, megszületik benne a nosztalgia gyötrelme. […]

Megpróbálod elfelejteni Szicíliát, miközben felfedezed és megkérdőjelezed magad körül a világot, egészen addig, míg rá nem ébredsz: a tekintet, amivel a környezetedet vizsgálod, kétségkívül a szicíliai szeme.”

Később Milanóba költözött, ahol a L’Europeónak dolgozott fotósként és tudósítóként, egy idő után Párizsból, ahol aztán tíz évig élt. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

@fashionandpaintings által megosztott bejegyzés

A kiállítás másik, számomra legértékesebb gyöngyszemei a különféle művészekről készült portréfotók, amiket igazán különlegessé a hozzájuk kapcsolódó emlékek tesznek. Mint az alábbi, a cseh íróról, Milan Kunderáról:

„Rennes-ben látogattam meg, ahol tanított, hogy interjút készítsek vele a L’Europeo számára. Emlékszem, a felesége, Vera csodás vacsorát készített, a végén egy olyan desszerttel, aminek a tetejét mák borította. Olvastam a Tréfát és a Nevetséges szerelmeket, amit már akkor, és most is a legkülönlegesebb kortárs irodalomnak tartok, amit valaha a kezembe vettem. Olaszra is lefordították őket, de nem váltottak ki különösebb érdeklődést. Az interjú hónapokig nem jelent meg. Amikor elkezdtem a magazint a publikálás miatt sürgetni, a L’Europeo kultúráért felelős embere azt mondta, ő ugyan beadta az anyagot, de a szerkesztő újra és újra visszadobta, mondván: »Kundéra? Ki az a Kundéra?«

Ezek után Milan Párizsba költözött, és egészen az Olaszországba való visszaköltözésemig heti rendszerességgel találkoztunk. Vele beszélgetni egyszerre volt félelmetes, szabad, szórakoztató, és soha sem konvencionális. Nem érdekelték az újságok, és ki nem állhatta, ha meginterjúvolták. Aztán egyik este felhívott, és tett egy igencsak bizarr ajánlatot. Egy jelentős irodalmi magazin kért tőle interjút. »Téged javasoltalak a feladatra. Szeretném, ha te írnád meg. A kérdéseket, és a válaszokat is – mondta. – Benne vagy?« Azt feleltem, megtiszteltetés lenne számomra. Kétségkívül ez volt a legjobb interjú, amihez a nevemet adtam.”

A Milan Kunderáról készült portré

Ferdinando Scianna nemcsak a fekete-fehér képein keresztül tanít azzal, hogy így is képes megmutatni a világ sokszínűségét, de a fotózásról mint a világ interpretációjáról szóló gondolataival is. „A fotóművészt olyannak látom, aki fénykép készítésén keresztül néz rá a világra, találkozik vele, megpróbálja meglátni és elmesélni. Az életem során emberekkel, történetekkel, helyekkel, állatokkal, szépségekkel, szomorúságokkal találkoztam, amik érzéseket, gondolatokat és reakciókat keltettek bennem, és amik arra késztettek, hogy megörökítsem őket. Mindig is úgy gondoltam, hogy

azért fotózom, mert a világ ott van, és nem úgy, hogy a világ azért van, mert én lefotóztam. Sohasem kutattam ezeket a helyeket. Találkoztam velük az útjaim során, és aztán kiválasztottam a sok kép közül azokat, amikben felismertem magamat.”

Ahogy telik az idő, és sűrűsödnek az élményei, tapasztalatai, úgy ébred rá, hogy mindaz, amit a világról tudhatunk, csak a jéghegy csúcsa, minden egyes válasz újabb és újabb kérdéseket szül.

Vallásos képeiről pedig így gondolkodott: „A zarándoklat mindig a közösség kollektív érzéseinek és ünneplésének nagy pillanata. Talán mindenekfelett ez érdekel engem leginkább. Talán emiatt van, hogy harmincsok évvel az első könyvem után, ami a szicíliai zarándoklatokról, ünnepekről és vallási eseményekről szólt, elhatároztam, hogy a katolicizmus központi helyéhez mérem magam: Lourdes-hoz. (Lourdes: mezőváros Délnyugat-Franciaországban, a Pireneusok lábánál, ma is jelentős zarándokhely azóta, hogy egy helyi lánynak, Bernadette Soubirousnak megjelent Szűz Mária – a szerk.)

Az egyik utolsó dolog, amit a nagymamám állítása szerint megbánt, hogy nem ment el Lourdes-ba. A nagymamám meghalt, én pedig elmentem helyette.

Azt remélem, előítéletmentes szellemmel tettem, legyen az vallásos, vagy vallásellenes. Csak a szemem, a fényképezőgépem, és a szenvedélyes vágyam a megértésre volt jelen. Amikor ezeket a képeket készítettem, 54 éves voltam. A megértésről alkotott elképzelésem ma éppúgy, mint akkor, többé már nem arról szól, hogy megtaláljak bizonyos válaszokat. Most már tudom, minden egyes feltett kérdésre még több kérdés érkezik. A Viaggio a Lourdes (Úton Lourdes felé) című könyvemben sok új kérdésre leltem.”

A képek egyetlen pillanatot örökítenek meg, legyen az egy temetés, egy kacér női pillantás, szikláról vízbe vetődő fiúk, kvaterkázó férfiak előtt elhaladó apácák vagy egy ablak spalettáján keresztül kikukucskáló idős nő. A fényképész mégis képes egy kattintással örökre megállítani az időt.

„Néha, amikor Olaszországban az emberek megkérnek valakit, hogy lefotózhassák, azt mondják: »Vieni Che ti immortalo.« »Halhatatlanná teszlek téged!« Milyen arrogáns a nyelvünk, hogy elűzze a múlandóságtól való rettegést. Mégis, ebben a túlzó kijelentésben megtalálhatók a fausti mítosz nyomai, amit az ember azóta keres, hogy öntudatára ébredt, és ezáltal az idő múlására is ráeszmélt. Megállítani az időt, ha csak egy pillanatra is.”

Fiala Borcsa

Képek: Ferdinando Scianna: Viaggio Racconto Memoria / Palazzo Reale