Jakab Zsolt: Konyha. Kő (novella)
Az élet nagy pillanatai – akár jót, akár rosszat tartogatnak számunkra – később gyakran homályos emléktöredékekként tárolódnak el az elménkben. Szétforgácsolódnak a darabkái, és úgy kell egyenként összevadászni őket, hogy az ember fel tudja dolgozni, és megértse, min ment keresztül. Vendégszerzőnk így próbálja meg utólag összerakni az egyik legfájdalmasabb szakítását. Jakab Zsolt írása.
–
Emlékszem, a konyha ajtajában álltál. Hátad a félfának vetve, egyik lábad a csempén, a másik az előszoba parkettáján.
Emlékszem, néztem a csupasz ujjaid, és már mondtam volna, hogy ne állj a hideg kőre, mert megfázol. De nem szóltam.
Emlékszem az óra kattogására. Hangos volt a hirtelen némaságban.
Emlékszem, ahogy csillogott a lámpa fénye a szemedben.
Emlékszem benne a gyűlöletre.
Emlékszem az őszi szélre a hátamon. Végigkanyargott a gangon, és köszönés nélkül bejött hozzánk a szobába. Nem látta, hogy zavar, hogy most nem alkalmas.
Emlékszem, a zöld kabátodra. Az előszobafalon lógott a dzsekim mellett. Egymáshoz ért az ujjuk, esténként úgy aludtak ott. A tiédnek széles öv volt a derekán, és törött volt a csatja. Az enyémről lekopott a felirat. Emlékszem, az utolsó betűt te dörzsölted le egy körömkefével, hogy ne nézzen már ki olyan bénán.
Emlékszem, ahogy leakasztottam a fogasról. A tiéd nem mozdult.
Emlékszem, a hosszú előszoba végén sötéten tátongott a nappali, benne a szürke kanapé, ami szerintem túl nagy, de te ragaszkodtál hozzá, hogy azt vegyük.
Emlékszem, egyszer kinyitottunk rajta egy üveg bort és mire elfogyott, kitaláltuk az esküvőt. Még a szalvétát is.
Emlékszem a boldogságra.
Emlékszem az esténként a hajadba sóhajtott utolsó szavakra.
Emlékszem a lakásra, amikor először beengedtél.
Emlékszem a gangra, amikor kiléptem. A korláton az ültetett bazsalikomba már belefagytak az illatok, és én szólni akartam, hogy vigyük be a hideg elől, mert még meg lehet menteni. De már nem tudtam.
Emlékszem a zár kattanására a hátam mögött. Mindig rá kell fordítani a kulcsot, mert ha nem, a huzat kinyitja. Puha volt, és végleges, mint a torkon akadt pillecukor.
Emlékszem, hogy vártam a liftre.
Emlékszem, hogy nem jött.
Emlékszem a zokogásra. Kikergette az őszi szelet a konyha ablakán és beűzte a kabátom alá.
Emlékszem, hogy hallgattam.
Emlékszem, vissza akartam menni. Hogy le akartam kucorodni melléd a hideg kőre, és átölelni, hogy ne sírj. Vagy ha mégis, akkor veled akarok sírni. Én veled akarok sírni. Én sírni akarok. Én. Veled.
Emlékszem, hogy nem mentem vissza.
Emlékszem, azt gondoltam, nem engednél be, mert emlékeztem, hogy csillogott a lámpa fénye a szemedben. Nem hagyhattam, hogy még egyszer úgy láss: úgy, hogy nem akarsz látni.
Megjött a lift.
Emlékszem, hogy az ablakát lassan megtöltötte a fény, mintha sört öntenének egy koszos pohárba.
Emlékszem, hogy rántott egyet, mielőtt megindult.
Emlékszem, a fogaskerekek kattogására.
Emlékszem, hogy levittek a mélybe.
Emlékszem a boldogságra.
Emlékszem a gyűlöletre.
Semmi másra nem emlékszem.
Jakab Zsolt
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Jamie Grill
