–

Egyébként is, amióta felnőtt vagyok (sőt igazából anyám halála óta), évről évre egyre kevésbé látom annak a mágikus, szeretettel átitatott, dicsőséges napnak a karácsonyt, mint aminek kiskoromban tartottam. Eddig azért eltűrtem, de sosem jelentett nekem többet egy családi vacsoránál. Az idén viszont kifejezetten lenéztem az egészet, már novembertől kezdve. Zavart a tömeg, a vásárlás kényszere, a gondolat, hogy ezzel is biztosan csak valami gonosz multi malmára hajtom a vizet, és, hogy mennyi mindent lehetne termeszteni a tiszavirág-életű fenyőfák helyén. Szóval ilyen igazi, megkeseredett hipszter módjára mindent a konzumerizmusra fogtam, és azon pattogtam, hogy mások miért nem akarják észrevenni, hogy mennyire mű az egész, miért nem látják, hogy pontosan azt csináljuk, amit beazonosíthatatlan, nálunk nagyobb hatalommal bíró emberek valószínűleg akarnak tőlünk. Valószínűleg, mert egyébként fogalmam sincs, kinek tartozna bele a végtelenül gonosz és fortélyos terveibe a karácsony megszentségtelenítése (a szokásos fogyasztási mánián kívül), de azt éreztem, hogy valahogy meg kell magyaráznom, hogy miért is olyan rossz ez az egész.

Mert könnyebb és logikusabb a gyűlöletemet a vélt kapzsiságra és üres jelszavakra kenni, mint elismerni magamnak, hogy talán nem is olyan borzasztó minden, csak elfáradtam.

Elfáradtam abban, hogy a tökéletes ajándékot, a tökéletes poént, vagy a tökéletes választ keressem. Elfáradtam abban, hogy másoknak adjak az energiámból, miközben én is tartaléklángon égek. Elfáradtam abban, hogy számoljam, hány ember tűnik el évről évre, és hogy azon gondolkodjam, miért ősszel teszik.

Mert ősszel mennek, mint a madarak. Az idén a nagypapámon volt a sor. Furcsa nekem ez a sorrend, úgy kéne mennie, hogy kisállat–nagyszülő–szülő, hogy egyik felkészít a másikra, de én rögtön a legközelebbivel kezdtem. És mégsem könnyebb így elviselni, sőt valahol mindig szúr is egy kicsit, amikor megelőz a túloldalra a saját gyereked. Tudom, hogy az ő mellkasát is szúrta, mert anya után folyton láttam rajta valami tompa fájdalmat. Így utólag már tudjuk, hogy az a tüdeje volt, nem a szíve. 

Igazából mindegy is, mert nem is arról akartam beszélni, hogy minálunk mindenki rákos, depressziós, vagy a(z ezen kiválóan szórakozó) húgom esetében mindkettő, hanem arra akartam kilyukadni, hogy nekem 13 éves korom óta nem volt egy olyan év az életemben, amikor ne vágott volna pofán valami szörnyű, és ne lökött volna vissza három lépcsőfokkal azon a sikamlós úton, amin már mióta próbálok felfelé kapaszkodni. Szóval mostanra, bár még mindig ezerrel azon vagyok, hogy feljebb jussak, hogy fejlődjem, az ehhez szükséges lelkesedés már kiveszett belőlem, és nem maradt hely a vasárnapoknak, a szülinapoknak vagy a karácsonynak. Csak a túlélésnek.

Folyamatosan vészhelyzeti üzemmódban vagyok, még akkor is, amikor minden rendben van, mert mindig fenntartom a lehetőséget, hogy hirtelen szétesik az egész.

Ha pedig valami nem működik, akkor minden mást is elkezdek hibásnak és veszélyesnek látni – azt is, ami amúgy jól megy. Temetésre megyek, a barátaim csak eljátsszák, hogy szeretnek. Nem tudok írni, nem vagyok jó semmire. Magányos vagyok, már akkor sem érdemeltem ki, hogy meg akarjanak menteni. Egyik rosszból következik a másik, valahogy mindegyiket én okoztam, és mégis mást akarok büntetni érte. Azért leszek beteg karácsonykor, mert nem érdemlem meg, hogy jól érezzem magam, azért történik minden, mert nekem nem járnak szép dolgok. Ilyeneket mondok magamnak, ha túl sokáig hagynak egyedül. Ilyeneket veszek a fejembe, holott kint csend van, és semmi sem vicsorog rám a sarokból. Ilyeneket gondolok a tágas, új hálószobám padlóján fekve, egy nyolchetes kismacskával a kezemben, és olyankor rájövök, hogy tulajdonképpen mekkora marhaság. 

Annyira megszoktam volna a harckészültséget, hogy nem tudok mit kezdeni a nyugalommal? Lehet, hogy valójában pont ott vagyok, ahol lennem kéne, és én csinálok pluszproblémákat a semmiből, azért mert már a kényelmetlen a kényelmes nekem? Könnyen lehet, hogy így van. De én akkor is annyira nehezen ismerem be magamnak, hogy számtalan okom van arra, hogy hálás legyek, hogy ünnepeljek. Végre elköltöztem, és a régi, még anyához tartozó házunk óta talán itt érzem először igazán otthon magam. Örökbe fogadtam még egy cicát, ami ennyi idősen lehet, hogy egy igen meredek lejtő teteje, aminek a végén egy teljes rezervátumnyi kóbor macska elszállásolása vár, de egyelőre nem aggódom ezen. Olyan emberek vesznek körbe, akikre számíthatok, és néha eszembe jut, hogy talán azért kellett ennyi rossz társaságot megjárnom, hogy ők már ezt a bevallottan sokkal elviselhetőbb verziómat kaphassák meg.

Igaz, fogy a családom, de ilyennek szeretem, kicsinek és szívósnak. Magamat is ilyennek szeretem. 

Szóval hiába érzem azt néha, hogy engem bottal ver az élet, ez nem igaz. Mindig hullámvasút voltam, és el kell fogadnom, hogy az is leszek. Amikor rossz, akkor úgy érzem, hogy nekem minden jobban fáj, mint másoknak. Amikor viszont boldog vagyok, azt is ezerszer akkora energiával tudom csinálni. Ilyen ez a bipolaritás, nem átok, nem áldás, csak állapot. És amikor elfelejtem annak tekinteni, akkor beteg leszek karácsonykor, és akkor elveszítek valakit, és közben nem veszem észre, hogy már a fülemen veszem a levegőt, vagy hogy hányan sétáltak be közben az életembe. Talán egyelőre nem vagyok túl jó mérleg, és könnyen átbillenek, de azt hiszem, a valódi egyensúlyt mindig nehezen éri el az ember. 

Azért érzem, hogy kevésbé kapar a torkom, most, hogy már nem azt figyelem. És a tüsszögésem is jobb. A magány sem szorítja ki a tüdőmből a levegőt, legalábbis nem jobban a szokásosnál. Lehet, hogy mégis elnézek apámékhoz. 

Nyáry Luca