Mivel több ismerősöm frissen gyűrűzött keze is szembe jött velem a napokban a Facebookon, azon túl, hogy szívből örültem a boldogságuknak, elgondolkodtam, vajon megváltoztatja-e két összetartozó ember életét az esküvő, ha már amúgy is réges-régen, ahogy anyukám mondaná, összebútoroztak.

Apropó, anyukám: én még ahhoz a generációhoz tartozom, amely generációnak a szülei nem éltek együtt „vadházasságban” – és még ismerték, ha használni talán már ők sem használták, ezt a kifejezést, amelyet az unokáik már nem is értenek.

Amikor gyerek voltam (a hetvenes–nyolcvanas évekről beszélünk), az osztálytársaim szülei kétfélék voltak. Házasok vagy elváltak. Az élettárs szóval az ember akkoriban elsősorban a lapok bűnügyi rovatában találkozott. Egyetlen családot ismertem, ahol a szülők úgy éltek együtt, hogy nem voltak házasok – de ők meg korábban azok voltak, csak „papíron” elváltak, hogy vehessenek még egy lakást, ez így volt lehetséges a szocializmusban.

Az én generációmnak már opció volt a „próbaházasság”, bár ezt senki, soha nem nevezte így. Már csak azért sem, mert nem tekintette mindenki valamiféle „főpróbának” az együttélést, ahogyan a házasságot sem a végső célnak egy kapcsolat tekintetében. Túl sok szörnyű válást láttunk magunk körül ahhoz, hogy rajongjunk az esküvőkért. Ennek ellenére sokan megházasodtunk, mert a szerelem – vagy épp ellenkezőleg: a józanság és a megfontoltság – felülírta az elképzeléseinket.

A háború után születetteknek a házasság általában azt jelentette, hogy végre összeköltözhetnek a szerelmükkel. Nem kellett bujkálni, titkolózni, meghúzni magukat valahol, ha vágytak egymásra. A gyűrű által lettek szabadok.

És persze, félretéve a romantikát, miután összeházasodtak, közös lett az ágyon felül a könyvespolc, a hűtő, a háztartás és a kassza is, amelyből együtt gazdálkodtak azután.

A gyerekeiknek a gyűrű már nem egészen ezt jelentette. Inkább annak vált a szimbólumává, hogy önként lemondanak a szabadságukról és elköteleződnek egy ember mellett, akivel talán már évek óta közös háztartásban élnek és jól ismerik a rigolyáit is, mégis őt választják.

Ennek persze praktikus okai is lehetnek. A gazdasági közösség eredményezheti azt, hogy könnyebben boldogulnak együtt a felek, mint külön-külön. Jogilag is nagyobb anyagi biztonságot jelent a házasság ma Magyarországon, mint az együttélés. Például azért, mert még a nyilvántartott élettársak sem örökölnek automatikusan egymás után, közös vagyonuk nem képződik. Vonatkozhat ez akár a házra, amiben lehet, hogy évtizedek óta együtt laknak vagy az autóra és bármely ingóságra, amit együtt használtak, ha az bizonyíthatóan nem az életben maradóé volt.

De maradjunk most az érzelmi kérdéseknél! Arra voltam kíváncsi, mi változik ezen a téren, ha két ember ma összeházasodik. Növeli-e egy kapcsolat értékét a felek szemében az, hogy férjként illetve feleségként nevezhetik meg egymást, illetve önmagukat?

Az igen ereje 

Az interneten jött szembe velem Emma Straub írónő (a nálunk is megjelent Nem vagyunk már gyerekek című regény szerzőjének) cikke, amelyben azt boncolgatja, miként változtatta meg az akkor már hat éve tartó kapcsolatát az ő szavaival élve „visszafogott” házasságkötés.

Azt mondja, hogy már csak azért sem tolták túl a szervezést, mert nem gondolták, hogy nagy jelentősége lenne az esküvőnek. Aztán kiderült, hogy mégiscsak számít.

Straub azt mondja, az első sokk akkor érte, amikor a rabbi először kimondta a férj és feleség szót az ő viszonylatukban.

Mind a kettejüket váratlanul felvillanyozta ez a kifejezés, és azt figyelte meg, a későbbiekben szinte minden lehetséges helyzetben kimondták: a „férjem”, a „feleségem”. Étteremben, baráti körben, benzinkúton. Bele-beleszuszakolták ezeket a beszélgetésekbe. Villogtak velük. Ízlelgették a szavakat, és örömük telt bennük. Szexinek találták.

Straub annak ellenére, hogy író, megdöbbent rajta, hogy erejük van szavaknak.

Hogy mi változott még?

Az írónő szerint az, hogy onnantól kezdve úgy érezték, minden közös. Nem csak a terhek, de a sikerek is. Például, amikor végre kiadták az első regényét, együtt sírtak. Amikor megérkezett az első honorárium, akkor azt a férj dolgozószobájának kialakításába fektették, és ezt Straub így érezte természetesnek, hiszen ő azért tudott zavartalanul írni, mert a férje ehhez hátteret teremtett (főzött, takarított), és akkor is biztatta az írásra, amikor senki más.

(Hogy ez másként volt-e, amikor „csak” élettársak voltak, arról nem beszél.)

Amit még kiemel a szerző, az az, hogy a házasság szerinte a szakítás ellen dolgozik. Azaz nem lép le az ember olyan könnyedén (?), ha nyilvánosan ígéretet tett arra, hogy kitart a másik mellett, ráadásul a szakítás jogilag is bonyolultabb, és egy csomó papírmunkával jár. Oké, ez nem túl romantikus megközelítés, de tény, hogy lehet összetartó ereje annak, hogy irtózik az ember a huzavonától, amivel egy szétköltözés jár (ha van papír, ha nincs), és több energiát fektet a megoldási lehetőségek kiaknázásába.

Ám másként megközelítve a kérdést, tudjuk, sok rossz kapcsolatot tart össze a lustaság és a gyávaság.

Ezt én mondom, nem Straub. Azt viszont már ő hangsúlyozza, hogy bár a biztonság a libidó ellen dolgozhat, neki ez a legfontosabb dolog a világon. Egy erős, masszív háznak látja a kapcsolatát, amely védelmezi. És az, hogy kimondta: ezzel a férfival akarja leélni az életét (habár tudatában van riasztó a válási statisztikáknak), számára a hit, a remény és az optimizmus diadala.

Vannak persze, nem is kevesen, akik úgy látják, régen rossz, ha az elköteleződést le kell papírozni.

Az sem figyelmen kívül hagyható szempont, hogy néha nem egyértelmű, azért házasodik-e össze két ember, mert ők vágynak erre, vagy inkább a szülők, illetve a közösség noszogatja őket, esetleg a (vallási) hagyományok okán döntenek a házasság mellett.

Megkérdeztem szerzői oldalam olvasóit is, mit gondolnak ezekről a kérdésekről, és ők hogyan élték meg az esküvőjük utáni változásokat.

A házasság kalitka vagy szabadság?

Timi azt írta, hogy neki a házassági anyakönyvi kivonat megszerzése olyasmi volt, mint egy érettségi. „Évekig jó barátnő voltam, és papírt akartam arról, hogy megszolgáltam, hogy feleség lehessek. Nekem feleségnek lenni egyfajta rangot jelentett. Most már nem tulajdonítok neki akkora jelentőséget, mint annak idején, de azért örülök neki, hogy nem »csak« barátnő vagyok.”

Annát a családja ösztönözte házasságkötésre. „Együtt éltünk öt éve, és gyerekünk is volt már, amikor úgy döntöttünk, összeházasodunk.

Családi okokból – többen ugyanis nagybetegek voltak, konkrétan a halálos ágyukon feküdtek, és így akartuk őket megnyugtatni, hogy komolyan gondoljuk a kapcsolatunkat, nem maradunk egyedül. Ez kihatott az érzelmeinkre is, persze, de nem a papír, hanem az, hogy tényleg magunkra maradtunk.”

Sok családban még ma is elvárás a fiúk iránt, hogy bizonyos idő elteltével „nyilatkozzanak”, azaz kérjék meg a barátnőjük kezét. Ha nem teszik meg ezt a lépést, esetleg megkérdőjelezik az érzéseik komolyságát. Vannak, akik szívesen behódolnak, mások fellázadnak. Mert úgy vélik, erős a kapcsolatuk papír nélkül is, és az igazi elköteleződés úgyis belülről fakad, mit számít, ki előtt fogadkozik az ember, ha nem gondolja komolyan. 

Cecília azt mondja: „Azért vagyunk együtt, mert együtt akarunk lenni, és nem azért, mert papírunk van róla. A házasság nekem kalitka, és nagyon rosszul viselem, ha be akarnak zárni – de ha eldönthetem, hogy akarok-e maradni, és jó nekem, akkor maradok, míg világ a világ, plusz két nap. Nekem a szabadság ad biztonságérzetet, nem a papír.”

Egy másik válaszadóm, András is meglehetősen „házasságpesszimista” . Azt írja, hogy „a legtöbb tartós párkapcsolat, amit magam körül látok, igazából amolyan szerződéses viszony. Olcsóbb, praktikusabb együtt az élet, lehet folyamatosan beszélni valakihez, plusz el lehet mondani, hogy az életnek ez a területe rendben van, nem kell társkereséssel vesződni. Aztán jönnek a gyerekek, és onnantól nincs kérdés, illetve ha van, az már régen rossz és tabutéma. Mindehhez elengedhetetlen a papírmunka, minél több dokumentum köti össze a párt, annál stabilabb az egész felépítmény, gondolják. (Amikor viszont széthullik, az nagyon csúnya.) Nagyon ritkán látok igazi partneri viszonyokat is, ahol két ember érti, érzi, látja egymást, és akár évtizedek múltán is vibrál körülöttük a levegő. Ilyenkor nem szokott annyira számítani a papír.”

Van egy fontos szempont, amiről nem esett még szó. Miközben teljesen rendjén van, ha egy pár úgy éli az életét, ahogy az nekik a legjobb (élettársként, házasként, távkapcsolatban, bárhogyan, ahogy nekik megfelelő), előfordul, hogy az egyik fél titkon másra vágyik, mint amit hangoztat. Tehát például szeretne menyasszony lenni, de a békesség kedvéért átveszi a párja házasságellenes narrációját. Vagy fordítva: behódol és oltár elé áll, holott ez az aktus neki nem fontos, esetleg fenntartásai is vannak. Önismeret és őszinte kommunikáció nélkül ezek a kérdések gyakorta vezetnek összeomláshoz. 

Az esküvő mint szakaszhatár

A kérdéskör egy másik, lehetséges megközelítése a rítusok felől történhet.

Ditte írta nekem. „Annyi mindent jelent nekem a házasság. Döntés a másik mellett, hogy lehet, hogy van nála szebb, jobb, akármilyenebb, de én őt választottam. Az emberek szemében is megváltozik a viszony. Senkinek nem kell magyarázkodni. Nekem az is fontos, hogy a gyerekem apja a férjem. De a legfontosabb számomra, hogy hitem szerint a házasság szentség, amely élethosszig tart, és nem lecserélem, hanem megjavítom, ha valami esetleg elromlik. Mert ezt az ígéretet tettem Isten színe előtt, és számomra ez megmásíthatatlan. Nekem fontos volt mind a polgári (papír), mind az egyházi (transzcendens) része. Ettől lett kerek az egész.”

Habár nyilvánvaló, az esküvő nem pótol hiányzó érzelmeket, és önmagában garanciát sem jelent semmire, az elköteleződésben mégis csak lehet szerepe, hiszen az ember életében súlyuk van a rítusoknak, az ünnepeknek. Az életciklusok lezárásához, az újak elkezdéséhez kellenek a tudatos fordulópontok, amelyek során a fejlődést, az elindulást, a leltárkészítést, a próbatételt, a győzelmet vagy a megújulást nagy ünneplés követi, a növekedés, a változásra való örömteli, bizakodó rátekintés ünneplése. 

A házasságkötésre is tekinthetünk ilyenformán. A rítus része lehet a lánykérés, az eljegyzés, a leánybúcsú-legénybúcsú, az esküvő szervezése, és maga a ceremónia. Ha ezen a folyamaton egy pár önként és szívesen megy végig együtt, az erősítheti a kapcsolatukat, ellenkező esetben akár el is távolodhatnak egymástól. Egy sok sebből vérző kapcsolatot sem fog megmenteni az esküvő. A lényeg talán az, hogy a szándékaink, az érzelmeink és az, amit teszünk, fedjék egymást.

Forrás: ITT 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Maria Dorota

Kurucz Adrienn