–

Tavaly novemberben, ha valaki kívülről nézett minket, amikor az akkor még csak barátom, ma már a férjem eljegyzett a Villa Borghese egyik padjánál, azt hihette, épp szakítanak velem, annyira sírtam. Soha életemben nem bőgtem még úgy a boldogságtól, mint akkor, amikor életem szerelme elővett a hátizsákjából egy általa és rólunk írt mesekönyvet, amelyen hónapokon át dolgozott egy illusztrátorral, hogy a történetet felolvasva kérhesse meg a kezem. Azon túl, hogy igyekeztem arra fókuszálni, hogy a zokogást feltartóztassam, és ne könnyben és takonyban úszva mondjak igent, a fejemben az visszahangzott ezerszeres hangerővel, hogy mennyire elképesztően szerencsés vagyok, hogy itt van előttem a férfi, akit imádok, és aki annyira szeret, hogy időt, energiát és kreativitást nem sajnálva készült egy olyan csodálatos lánykérésre, amilyet szerinte megérdemlek.

Mielőtt ezeket a sorokat elkezdtem gépelni, a férjemtől is megkérdeztem, mit szólt volna, ha én kérem meg a kezét, és azt felelte, szerinte mi még inkább ahhoz a generációhoz tartozunk, ahol ez kevésbé bevett, és számára is furcsa lett volna. Szerintem a genderszerepek változásával vélhetően egyre inkább természetessé válik majd, hogy mindegy lesz, melyik fél kéri meg a másik kezét, de a társadalmilag rögzült felfogásban, miszerint a férfinak „kell” letérdelnie, és nem fordítva, véleményem szerint (és ezt a két szót jó vastagon aláhúzom, főleg a birtokos jelzőt) nagy szerepe van, hogy

a kapcsolatokban a nők általában hamarabb érzik késznek magukat az elköteleződésre, mint a férfiak.

Ez természetesen nem törvényszerű, de a saját tapasztalataim a környezetemben ezt igazolták. 

Amikor egy barátnőm azt mondta, hogy ő például kifejezetten szívesen megkérte volna a férje kezét, ha az nem teszi meg, neki is bevallottam, hogy én valamiért úgy éreztem volna, hogy ráerőltetem magam a másikra, megpróbálok egy házasságot kierőszakolni, amire a vágy a másikban még nem feltétlenül fogalmazódott meg. Ő erre visszakérdezett, hogy én talán úgy éreztem, hogy a férjem rám tukmálja magát, amikor feltette a kérdést? Nem, nem éreztem. Mégis, szerettem volna kivárni, hogy benne érjen meg a gondolat, hogy el akar venni, és készen áll a házasságra.

Amikor a múlt héten megosztottam a saját oldalamon, illetve a WMN Instagram-oldalán is a felhívást, hogy olyan nők jelentkezését várom, akik megkérték a párjuk a kezét, egyetlen üzenetet sem kaptam, így arra kell következtetnem, hogy

nem én vagyok az egyetlen, akiben még konzervatív elképzelések élnek a lánykéréssel kapcsolatban, amelyeket a társadalmi elvárások és az évszázados hagyományok is jócskán táplálnak.

Ha eljegyzésről van szó, egyenjogúság, gendersemlegesség ide vagy oda, még mindig más megítélés alá esnek a női és férfi szerepek, és talán biztonsággal kijelenthető, hogy a legtöbb cisz heteró közösségben továbbra is tartja magát a felfogás, hogy egy férfinak kell gyűrűt vennie, majd letérdelnie. Ha pedig mégis egy nő menne elébe, akkor akaratosnak, türelmetlennek, kétségbeesettnek tartjuk, és „még kasztrálja is a férfit”.

A probléma nem új keletű

Az ír hagyományok szerint már az ötödik században Kildare-i Szent Brigitta is felvetette a kérdést Szent Patriknak, hogy egy nőnek miért nincs joga megkérni a férfi kezét. Így bevezették, hogy

szökőévente, február 29-én a nők is feltehetik a nagy kérdést.

A Múlt-kor történelmi magazin szerint „a hagyomány Skóciában és Angliában is elterjedt, ahol új elemmel gazdagodott: a férfi, aki visszautasította a kezét megkérő nőt, több pár finom kesztyűvel maradt a hajadon adósa – talán, hogy ezekkel elfedhesse, nincs jegygyűrűje”.

Bár írásos emlék nem támasztja alá, de a legenda szerint 1288-ban I. Margit skót királynő törvénybe iktatta, hogy február 29-én a nők is férjül kérhetik szívük választottját, annak a férfinak pedig, aki nemet mond, szintén selyemkesztyűvel, vagy csókkal kell kárpótolnia a hölgyet. (Bár fogalmam sincs, melyik kikosarazott nő vágyna egy csókra, de ez részletkérdés.) A Thicket Priory brit esküvői portál szerint a királynő azt is meghatározta, hogy a nőknek piros alsószoknyát kell viselniük, amikor felteszik a kérdést.

Bár akkoriban ezek az intézkedések látszólag a nemi szerepek közötti egyensúlyt voltak hivatottak megteremteni, Katherine Parkin, a New Jersey-i Monmouth Egyetem történettudományi docense eltérő állásponton volt, amikor 2016-ban a New York Timesnak nyilatkozott:

„A szökőév hagyománya úgy tűnt, mintha lehetőséget adna a nőknek, de valójában nagyon is megtartotta őket az addigi szerepükben. Akkoriban azokat a nőket, akik megkérték egy férfi kezét, csúnyának, férfiasnak, durvának vagy kétségbeesettnek ábrázolták.”

Mindezek tükrében aligha meglepő, hogy az eljegyzéshez köthető sztereotípiákat nehéz ledönteni. 

Miért nem a szeretetteljes odafigyelés, a segítés és a tisztesség uralja a mindennapokat?

WMN Life – 2023. június 14. – KÁ

Ugyanakkor számos külföldi cikk tanúskodik arról, hogy sokak számára ez egyáltalán nem ördögtől való. Az amerikai Glamour még 2015-ben végzett egy ötszáz férfi bevonásával készült (egyértelműen nem reprezentatív) felmérést, amelyben többek között arról kérdezték a résztvevőket, hogyan vélekednek az eljegyzésről. A válaszadók 63 százaléka nyilatkozott úgy, hogy ez a férfi dolga, csupán 4 százalék szerint a nőé, viszont egyharmaduk szerint bárki megkérheti a másikat, ha jónak látja.

A férfiak 70 (!) százaléka mondta azt, hogy boldoggá tenné, ha a barátnője tenné fel a kérdést,

és 30 százalékuk felelte azt, hogy egyáltalán nem örülne neki. 37 százalék szerint nem kell a nőnek letérdelnie, 41 százalékuk szerint gyűrűt viszont illene vennie, 31 százalékuk inkább egy szép karórának örülne, míg 28 százalékuk szerint nincs szükség gyűrűre. A válaszadók 72 százaléka szerint egy nő által kezdeményezett eljegyzés után a férfinak mégiscsak illik gyűrűt vennie.

És ez egy nyolc évvel ezelőtti felmérés volt. 

A sztárvilágban is számos példát találunk arra, amikor a nő vetette fel a házasság gondolatát

Az Insider válogatásából kiderült, hogy több híresség sem félt megtörni a hagyományokat. Az Utódlásból ismert Sarah Snook a legjobb barátjával költözött össze a karantén ideje alatt, szerelem szövődött köztük, később pedig a színésznő dobta be a kérdést, és a dolog vége egy Snook teraszán megtartott esküvő lett. Elizabeth Taylor nyolcszor ment férjhez, és ebből egy alkalommal ő kérte meg a párját, nevezetesen, Michael Wildinget. Hozzá hasonlóan a Judy bírónőként ismert, Judy Sheindlin, és a belga származású, amerikai divattervező Diane von Fürstenberg sem ódzkodott a férjkéréstől, de Britney Spears is megkérte anno Kevin Federline kezét, P!nk pedig 2005-ben egy feltartott táblán kérdezte meg motorversenyző párjától, hogy összekötik-e az életüket.

Az egynemű kapcsolatok esetében kikerül a kalapból, hogy vajon kinek „kellene” megkérnie a másikat, hiszen

két nő vagy két férfi esetében nincsenek nemi különbségek, ez pedig akár a heteroszexuális kapcsolatok esetében is működhet katalizátorként, annak normalizálódásában, hogy egy nő is megkérheti a párját.

Kérdés, hogy ehhez mennyi idő szükséges.

Ti mit gondoltok arról, ha egy nő kéri meg a férfi kezét?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / skynesher

Krajnyik Cintia