„Leszel a férjem?” – egyenjogúság az eljegyzéskor
A lánykérésem biztosan életem egyik legszebb emlékei között lesz, amíg csak élek, és bevallom, hiába írunk 2023-at, hiába vagyok egy az egyenjogúságért is küzdő magazin szerzője, számomra teljesen elképzelhetetlen lett volna, hogy szerepet cseréljünk, és én tegyem fel a nagy kérdést, pedig távol áll tőlem, hogy bigott módon valljak konvencionális értékeket. De vajon miért kevésbé elfogadott társadalmilag, ha egy nő kéri meg a férfi kezét? Krajnyik Cintia írása.
–
Tavaly novemberben, ha valaki kívülről nézett minket, amikor az akkor még csak barátom, ma már a férjem eljegyzett a Villa Borghese egyik padjánál, azt hihette, épp szakítanak velem, annyira sírtam. Soha életemben nem bőgtem még úgy a boldogságtól, mint akkor, amikor életem szerelme elővett a hátizsákjából egy általa és rólunk írt mesekönyvet, amelyen hónapokon át dolgozott egy illusztrátorral, hogy a történetet felolvasva kérhesse meg a kezem. Azon túl, hogy igyekeztem arra fókuszálni, hogy a zokogást feltartóztassam, és ne könnyben és takonyban úszva mondjak igent, a fejemben az visszahangzott ezerszeres hangerővel, hogy mennyire elképesztően szerencsés vagyok, hogy itt van előttem a férfi, akit imádok, és aki annyira szeret, hogy időt, energiát és kreativitást nem sajnálva készült egy olyan csodálatos lánykérésre, amilyet szerinte megérdemlek.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Mielőtt ezeket a sorokat elkezdtem gépelni, a férjemtől is megkérdeztem, mit szólt volna, ha én kérem meg a kezét, és azt felelte, szerinte mi még inkább ahhoz a generációhoz tartozunk, ahol ez kevésbé bevett, és számára is furcsa lett volna. Szerintem a genderszerepek változásával vélhetően egyre inkább természetessé válik majd, hogy mindegy lesz, melyik fél kéri meg a másik kezét, de a társadalmilag rögzült felfogásban, miszerint a férfinak „kell” letérdelnie, és nem fordítva, véleményem szerint (és ezt a két szót jó vastagon aláhúzom, főleg a birtokos jelzőt) nagy szerepe van, hogy
a kapcsolatokban a nők általában hamarabb érzik késznek magukat az elköteleződésre, mint a férfiak.
Ez természetesen nem törvényszerű, de a saját tapasztalataim a környezetemben ezt igazolták.
Amikor egy barátnőm azt mondta, hogy ő például kifejezetten szívesen megkérte volna a férje kezét, ha az nem teszi meg, neki is bevallottam, hogy én valamiért úgy éreztem volna, hogy ráerőltetem magam a másikra, megpróbálok egy házasságot kierőszakolni, amire a vágy a másikban még nem feltétlenül fogalmazódott meg. Ő erre visszakérdezett, hogy én talán úgy éreztem, hogy a férjem rám tukmálja magát, amikor feltette a kérdést? Nem, nem éreztem. Mégis, szerettem volna kivárni, hogy benne érjen meg a gondolat, hogy el akar venni, és készen áll a házasságra.
Amikor a múlt héten megosztottam a saját oldalamon, illetve a WMN Instagram-oldalán is a felhívást, hogy olyan nők jelentkezését várom, akik megkérték a párjuk a kezét, egyetlen üzenetet sem kaptam, így arra kell következtetnem, hogy
nem én vagyok az egyetlen, akiben még konzervatív elképzelések élnek a lánykéréssel kapcsolatban, amelyeket a társadalmi elvárások és az évszázados hagyományok is jócskán táplálnak.
Ha eljegyzésről van szó, egyenjogúság, gendersemlegesség ide vagy oda, még mindig más megítélés alá esnek a női és férfi szerepek, és talán biztonsággal kijelenthető, hogy a legtöbb cisz heteró közösségben továbbra is tartja magát a felfogás, hogy egy férfinak kell gyűrűt vennie, majd letérdelnie. Ha pedig mégis egy nő menne elébe, akkor akaratosnak, türelmetlennek, kétségbeesettnek tartjuk, és „még kasztrálja is a férfit”.
A probléma nem új keletű
Az ír hagyományok szerint már az ötödik században Kildare-i Szent Brigitta is felvetette a kérdést Szent Patriknak, hogy egy nőnek miért nincs joga megkérni a férfi kezét. Így bevezették, hogy
szökőévente, február 29-én a nők is feltehetik a nagy kérdést.
A Múlt-kor történelmi magazin szerint „a hagyomány Skóciában és Angliában is elterjedt, ahol új elemmel gazdagodott: a férfi, aki visszautasította a kezét megkérő nőt, több pár finom kesztyűvel maradt a hajadon adósa – talán, hogy ezekkel elfedhesse, nincs jegygyűrűje”.
Bár írásos emlék nem támasztja alá, de a legenda szerint 1288-ban I. Margit skót királynő törvénybe iktatta, hogy február 29-én a nők is férjül kérhetik szívük választottját, annak a férfinak pedig, aki nemet mond, szintén selyemkesztyűvel, vagy csókkal kell kárpótolnia a hölgyet. (Bár fogalmam sincs, melyik kikosarazott nő vágyna egy csókra, de ez részletkérdés.) A Thicket Priory brit esküvői portál szerint a királynő azt is meghatározta, hogy a nőknek piros alsószoknyát kell viselniük, amikor felteszik a kérdést.
Bár akkoriban ezek az intézkedések látszólag a nemi szerepek közötti egyensúlyt voltak hivatottak megteremteni, Katherine Parkin, a New Jersey-i Monmouth Egyetem történettudományi docense eltérő állásponton volt, amikor 2016-ban a New York Timesnak nyilatkozott:
„A szökőév hagyománya úgy tűnt, mintha lehetőséget adna a nőknek, de valójában nagyon is megtartotta őket az addigi szerepükben. Akkoriban azokat a nőket, akik megkérték egy férfi kezét, csúnyának, férfiasnak, durvának vagy kétségbeesettnek ábrázolták.”
Mindezek tükrében aligha meglepő, hogy az eljegyzéshez köthető sztereotípiákat nehéz ledönteni.
Ugyanakkor számos külföldi cikk tanúskodik arról, hogy sokak számára ez egyáltalán nem ördögtől való. Az amerikai Glamour még 2015-ben végzett egy ötszáz férfi bevonásával készült (egyértelműen nem reprezentatív) felmérést, amelyben többek között arról kérdezték a résztvevőket, hogyan vélekednek az eljegyzésről. A válaszadók 63 százaléka nyilatkozott úgy, hogy ez a férfi dolga, csupán 4 százalék szerint a nőé, viszont egyharmaduk szerint bárki megkérheti a másikat, ha jónak látja.
A férfiak 70 (!) százaléka mondta azt, hogy boldoggá tenné, ha a barátnője tenné fel a kérdést,
és 30 százalékuk felelte azt, hogy egyáltalán nem örülne neki. 37 százalék szerint nem kell a nőnek letérdelnie, 41 százalékuk szerint gyűrűt viszont illene vennie, 31 százalékuk inkább egy szép karórának örülne, míg 28 százalékuk szerint nincs szükség gyűrűre. A válaszadók 72 százaléka szerint egy nő által kezdeményezett eljegyzés után a férfinak mégiscsak illik gyűrűt vennie.
És ez egy nyolc évvel ezelőtti felmérés volt.
A sztárvilágban is számos példát találunk arra, amikor a nő vetette fel a házasság gondolatát
Az Insider válogatásából kiderült, hogy több híresség sem félt megtörni a hagyományokat. Az Utódlásból ismert Sarah Snook a legjobb barátjával költözött össze a karantén ideje alatt, szerelem szövődött köztük, később pedig a színésznő dobta be a kérdést, és a dolog vége egy Snook teraszán megtartott esküvő lett. Elizabeth Taylor nyolcszor ment férjhez, és ebből egy alkalommal ő kérte meg a párját, nevezetesen, Michael Wildinget. Hozzá hasonlóan a Judy bírónőként ismert, Judy Sheindlin, és a belga származású, amerikai divattervező Diane von Fürstenberg sem ódzkodott a férjkéréstől, de Britney Spears is megkérte anno Kevin Federline kezét, P!nk pedig 2005-ben egy feltartott táblán kérdezte meg motorversenyző párjától, hogy összekötik-e az életüket.
Az egynemű kapcsolatok esetében kikerül a kalapból, hogy vajon kinek „kellene” megkérnie a másikat, hiszen
két nő vagy két férfi esetében nincsenek nemi különbségek, ez pedig akár a heteroszexuális kapcsolatok esetében is működhet katalizátorként, annak normalizálódásában, hogy egy nő is megkérheti a párját.
Kérdés, hogy ehhez mennyi idő szükséges.
Ti mit gondoltok arról, ha egy nő kéri meg a férfi kezét?
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / skynesher