Minden kapcsolatban, még ha egyformán, kitartóan, és nagyon szeretik egymást a felek, akkor is átélnek közösen jót is, rosszat is, mire összeköltöznek. A kölcsönös tiszteleten és szerelmen alapuló, egymásról mindenki másnál mélyebb ismeretekkel bíró kapcsolatokban sok a közös vonás. Az egyik ilyen, hogy az élet nagy eseményeit komolyan veszik mindkét oldalon. Sőt, meg tudják beszélni, hogy kinek mi a fontos, és ebben is meg tudnak rendszerint egyezni. Lánykérés, esküvő, gyerek születése, kerek születésnapok, évfordulók. Álomszerű, meg ilyen nincs is? Embere válogatja. Negyvenöt éves vagyok, ami azt jelenti, hogy cirka húsz éve házasodnak, válnak el, nősülnek újra vagy maradnak együtt örökre a környezetemben az emberek. Ezek alapján úgy látom, hogy akik igazán mélyen, őszintén szeretik egymást, azok mindent nagyon egyszerűen meg tudnak beszélni. Magam is kétszer nősültem, szóval vágom, hogy nem egy nagy rózsaszín felhő ez az egész. Meg hogy mennyi meló, kompromisszum, lemondás, ajándék, csoda, boldogság, pótolhatatlan pillanata ez az életnek.

Az egyik ilyen kiemelt pillanat, a lánykérés maga viszont valóban más egy fiú és egy lány számára.

Ez utóbbit szinte gyerekkora óta arra neveli a környezete, a tündérmesék, hogy az ő életének egyik ünnepi csúcspillanata az lesz, amikor megkérik a kezét. Ez minden romantikus film és regény meghatározó pillanata, és ez jól is van így, sőt így kellene lennie. Bárcsak így lenne mindig! Sok nő úgy várja ezt a pillanatot, úgy készül rá, és jó esetben úgy is éli át, mint azokban a tündérmesékben és romantikus filmekben. Mesél róla a barátnőinek, megmutatja a gyűrűjét, és mindenki el van olvadva, odáig van a boldogságtól, tán még örömében sikítozik is. Én őszintén kívánom minden nőnek, hogy átélje ezt, méghozzá úgy, hogy negyvenöt év múlva is összekoccanjon a térde tőle.

via GIPHY

A fiúkat valahogy kevésbé egyértelműen látjuk ugyanebben a helyzetben. Rajtuk először is ott a társadalmi nyomás: érzelmeket nyilvánosan ne nagyon fejezzenek ki, pláne elérzékenyülést, elgyengülést. Sőt, elmondható, hogy a romantikus érzelmek úgy általában vita tárgyát képezik. Neveltetés és környezetfüggő, hogy a férfi mit mennyire mutasson ki, a merev macsó állásponttól kezdve odáig, hogy bátran engedje csak szabadjára magát ő is, és zokogjon, ha zokogni szeretne. Itt helyből van egy kis zavar tehát az erőben. Ezenkívül a fiúk szervezik, előkészítik, sőt kitalálják a dolgot, szóval míg a lányok „megvárják”, hogy a lánykérés megtörténjen, addig a fiúknál van először is az elhatározás, ugyebár. Azt általában, (de nem minden esetben) megelőzi némi gondolkodás, és követi rögtön a szervezés, hogy na, akkor milyen gyűrű, milyen helyszín, milyen alkalom, milyen kérdés, milyen mondat, milyen minden. Ne röhögj, ez nem könnyű! 

Mert a fiúk másképp veszik komolyan ezt a dolgot. A fiúk másképp vannak bekötve.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Ismerek olyat, aki rettenetesen tériszonyos, de a barátnője imádja a tetőket, ezért felmászott vele egy háztetőre, kicsit remegett a lába, de ott kérte meg a lány kezét. Meg olyat, akinek a haverokkal túrázás közben rohadtul megtetszett egy hely San Sebastianon, akkor és ott eldöntötte, hogyha lánykérésre kerül a sor, az itt lesz – és évekkel később megvalósította. És ismerek olyat is, aki egyáltalán nem akart soha nősülni, mert világéletében így volt bekötve, hogy az esküvő mint intézmény nem jelent neki semmit – de akkor is odaállt a barátnője elé egy gyűrűvel, akivel ezer éve együtt voltak, hogy azt mondja, veled akarok élni. Ismerek olyat, aki Rómában egy csodaétteremben vette elő a gyűrűt, hogy évekkel később a gyerekekkel együtt is elmenjenek végigjárni ugyanazokat a helyeket. Meg olyat, aki alig huszonévesen, néhány év együtt járás után egy budapesti lakásban egy sima szombat délutánon a párnák között, egy már akkor nevetségesen egyértelműnek hangzó kérdést tett fel – gyűrű nélkül, mert azt a lány nem szerette. Vagy olyat, aki két nappal azután, hogy a közös baba kiderült az orvosnál, az első találkozás helyszínén vette elő a hetekkel korábban megrendelt gyűrűt. Sőt olyat is, aki úgy csinálta, hogy amikor együtt ment valahova a barátnőjével, aki pucéran áll a ruhásszekrény előtt, és a klasszikus „mit vegyek fel”-programot nyomta, akkor vette elő a gyűrűt azzal, hogy: „Esetleg ezt”. És olyat is ismerek, aki egy vidéki házban elnyúlós hétvégén állt elő a nagy kérdéssel és a kis dobozzal, és mondania sem kellett volna semmit, annyira magától értetődő volt.

via GIPHY

A legtöbb fiú úgy van bekötve, hogy nagyon is komolyan gondolja. Mert az élet hozhat bármit. Meg az ellenkezőjét is. De a szándék, és annak tisztasága, az nem mindegy.

Ott rengeteg sok minden – a lényeg általában – eldől. És ez az egész itt, a fiúk oldalán is hatalmas boldogság, ugyanakkora elhatározás meg elköteleződés ám. Ne higgye el senki, hogy a fiúk nem akarnak legalább egyszer – úgy istenigazából – egy romantikus film főszereplői lenni. És ölelkezni a nagy esőben, aztán szarrá ázni együtt. És nem akarnak egy kanapén együtt csendesen olvasni szombat délután. Hogyne álmodoznának arról, hogy egy csendes, napsütéses délutánon elnézik, ahogy a gyerekeik a szerelmükkel szaladgálnak előtte valami kertben vagy parkban. Hogyne akarnának megfulladni a boldogságtól a saját esküvőjükön. Vagy állni a hülye gyűrűvel a hülye kezükben, és valóra váltani egy sokszor elképzelt helyzetet, kimondani egy ezerszer kiröhögött, megrágott, végiggondolt, elpróbált (bizony) mondatot, vigyorogni idiótán, csontig meghatódva, ahogy kell. 

Hogyne akarnának. Hát hogyne akarnának. 

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/sergey mikheev