A császárom alatt többször is pánikroham küszöbén voltam

Nem hatott rendesen az érzéstelenítő, kalimpáltam a lábaimmal. A fájdalomtól nem tudtam már józanul gondolkodni, mintha valami pszichothriller egyik szereplője lettem volna. Végül megszületett a baba, de elvitték, mielőtt felsírt volna, lemaradtam a pillanatáról, amikor a világra jött. Visszahozták bebugyolálva. Annyian mondták, hogy ne felejtsem el megszimatolni, amikor először a karomba adják, de nem éreztem semmit. Addigra már lemosták, bebugyolálták, tetőtől talpig takarta valami. Odahozták, megnézhettem, elvitték. Én maradtam a műtőben. Senki nem szólt hozzám, bámultam a plafont, a fájdalmat is megszoktam. 

Sosem mondtam még senkinek, de elejtett szarvasnak képzeltem magam, akit épp nyúznak. Egy élet világrajöttének, egy anya születésének nyoma sem volt.

Hallottam az orvosokat: „lezártuk, szép munka volt”. Gratuláltak egymásnak. Engem meg kitoltak. Végig a folyosón, ott volt a családom, de senkire nem emlékszem, csak anyára. Vagyis a kezére. Meleg volt, megfogta az enyémet, és nem kérdezett semmit. Annyit mondott, „kicsikém, nagyon sokat szenvedtél”. Az orvos el akarta küldeni, de anya ráförmedt, hogy ő egy tapodtat sem mozdul mellőlem. Ennyi. Képszakadás. 

Tudnotok kell, hogy mi anyával nem voltunk akkoriban a legjobb viszonyban. A kapcsolatunk mindig is sok terhet cipelt. De akkor anya belém látott. Esélyt kaptam és segítséget a nulladik pillanattól.

Tisztában vagyok vele, hogy a mázlisták közé tartozom, mert nem maradtam egyedül a traumámmal, a traumámban. Szeretném, ha mások is kaphatnának ebből az esélyből, segítségből egy szeletet. Ezért ültem le vele beszélgetni most – előttetek.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Kazimir Ágnes: Képzeld csak el, milyen lenne vajon, ha kötelezővé tennék a szeretetet, odafigyelést, a segítőkészséget? Milyen lenne a világ, ha ettől függene a családtámogatás vagy a gyed? 

Szabó Anna Eszter/WMN: Nem hittem, hogy vannak nálam elrugaszkodottabb idealisták, anya… De én is fantáziáltam már ilyesmiről. Minden megváltozhatna akkor, de hát az ilyesmit nem lehet kötelezővé tenni. 

K. Á.: Viszont így, hogy nincs odafigyelés, empátia, nincs szeretet, akkor a bajban lévők egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülnek. Mindennapi munkámban látom, hogy mennyit ér, sokszor látványosan gyógyít, ömlő könnyet letöröl egy őszinte, megértő szó vagy időben megszülető gesztus. És a gyermekágyi állapotban ez hatványozottan igaz. Ehelyett gyakran ennek ellenkezőjét teszi a környezet és a külvilág, mondván, „csak a baba számít, az anya nem”. Erre a pályára állva minden megváltozik. 

Sz. A. E./WMN: És ez, gondolom rossz irányt vehet, ugye?

K. Á.: Igen, mert sokszor a baba csak ürügy arra, hogy félresöpörjünk problémákat, párkapcsolati vagy belső munkákat. Pedig a babának az is érdeke, hogy stabil lelki környezetbe érkezzen.

Hiába a tökéletes gyerekszoba és a dizájnos ruhatár, ha közben az anya szépen lassan megszűnik létezni önálló személyiségként.

Ez nem törvényszerű persze, csak gyakori. Több hangsúlyt kapnak a materiális szempontok, mint a belső felkészülés, önmagunk vagy a párkapcsolatunk megerősítése. 

Sz. A. E./WMN: Aztán jön a szülés…

K. Á.: Bizony, és az, hogy mikor, mi módon történik, mindenképpen csúcsélménnyé válik. Nem mindegy, hogy ez a csúcs felfelé mutat vagy lefele ránt. A szülés mikéntje alapvetően befolyásolja azt, hogyan lép át a szülő nő (és a párja) a gyermekágyi időszakba. Akármilyen euforikus boldogságélmény is jó néhány szülés, a csodás fidres-fodros, babaillatú örök idill helyett gyakori a gyermekágyi depresszió. Sőt, mondhatjuk azt, hogy egyre gyakoribb, mert a média és a közösségi oldalak túl ideális képet festenek a várandósságról, a kisbabás létről. 

Kazimir Ágnes és Szabó Anna Eszter

Sz. A. E./WMN: Szerencsére egyre többen beszélnek az anyaság, az anyává válás sötétebb, nehezebb oldaláról, de ezek mind személyes történetek, amelyek szintén nem fedik le a szülés utáni depresszió fogalmát. Segíts kicsit a zajban eligazodni, mi is definíció szerint a posztpartum depresszió?

K. Á.: A szülés utáni depresszió fő jellemzője a tartósan mélyen fekvő hangulatzavar. Általános tünet ilyenkor a szomorúság, sírdogálás, kedvetlenség, érdektelenség, ingerlékenység, feszültség, agressziós jelzések. Gyakori az állandó fáradtság, melyet képtelen kipihenni az anya, és kialakul az alvászavar, étvágytalanság, fogyás, vagy ennek ellentéte a túlevés és hízás. Jellemző az alkalmatlanság érzése az anyaságra, bűntudat, hogy az elvárásoknak nem felel meg, koncentrációs nehézségek, döntésképtelenség és az öngyilkossági gondolatok, melyeket kísérhet a megőrüléstől való félelem is. Ezek általános tünetek, de ha két hét után is fennállnak, akkor azzal komolyan el kell kezdeni foglalkozni.

Sz. A. E./WMN: Létezik szülés utáni pszichózis is, az miben különbözik a depressziótól?

K. Á.: Keveset beszélünk róla, pedig sajnos a pszichózis is gyakori. Ezt a kifejezést többnyire olyan pszichiátriai betegségekre alkalmazzák, amikor a beteg elveszti kapcsolatát a valósággal, téveszméi és érzékcsalódásai vannak. 

Sz. A. E./WMN: Ezt hogy kell elképzelni? Mit jelent pontosan?

K. Á.: Hallási, látási, tapintásos, érzékszervi hallucinációk merülhetnek fel. Ezt nagyon komolyan kell venni, mindenképpen kórházi kezelést, gyógyszerezést is igénylő, komoly, életet veszélyeztető állapot, ahol a baba is életveszélyben lehet.

Ilyenkor gyakoriak az anyában a szuicid (öngyilkos) gondolatok, de sajnos a befejezett öngyilkossági kísérletek is. Gyakori az is, hogy a beteg nem pusztán önmagában, hanem az újszülöttben is végzetes kárt tehet.

Pont ez mutatja, milyen súlyos ez a betegség, és csak rontunk rajta azzal, ha nem vesszük komolyan a legelső, legapróbb tüneteket is. 

 

Sz. A. E./WMN: Mi válthatja ki a depressziót szülés után?

K. Á.: Ez soktényezős kérdés. Egyik például a zuhanásszerű hormonális változás, ahol a szülés után az addig igencsak megemelkedett hormonszint hirtelen leesik a kiindulási értékre, ami hatalmas terhet ró a testre és a lélekre is. Bizonyos fokú hangulati ingadozás egyébként teljesen természetes pár nappal szülés után, ezt hívjuk baby bluesnak. De, ahogy mondtam, a depresszió tünetei tartósak. Veszélyeztetettek lehetnek a nagyon fiatal anyák, az egyedülálló vagy rossz környezetben élők, a premenstruációs szindrómában szenvedők, a terhességgel és a gyerekvállalással ambivalensek, illetve azok, akiknél rossz a hangulati, a szociális és a mentális környezeti minta. Aztán persze ott vannak azok, mint te is, akiket trauma ért a szülés során, és sajnos ez is nagyon gyakori, még akkor is, ha gyakran az anya nincs is tudatában annak, hogy traumatizálódott. 

Sz. A. E./WMN: Nekem ott voltál te, aki még nálam is hamarabb érzékelted, hogy baj van. De hogy veheti észre hamar az intő jeleket az, aki nem szakember?

K. Á.: Van egy kis kérdéssor, amely jó lenne, ha közszájon forogna, gyakran akár életmentő információként. Ezek a következők:

  • Észrevett-e magán (vagy a hozzátartozó az anyán) hangulatváltozást?
  • Változtak-e az alvási, étkezési, szokásai azon túl, amit a baba befolyásol?
  • Vannak-e öngyilkossági gondolatai, ellenséges érzései, gondolatai a babával kapcsolatban?
  • Érdektelenséggel viseltet-e a mindennapi dolgok iránt?
  • Szomorú-e, vannak-e nehézségei, melyekkel egyedül érzi magát?

Ha csak egy-két kérdésre igen a válasz, akkor valószínűleg segítségre szorul, mégpedig mielőbb. 

Sz. A. E./WMN: Igaz, hogy férfiakat is érinthet a szülés utáni depresszió?

K. Á.: Igen, igaz. Nagyon fontos tudni, hogy mindezek a tünetek a férfiakra is jellemzők lehetnek. Őket terheli az a pusztító, rossz séma is, hogy „a férfiember nem nyafog, nem sír”.

Több tanulmány szerint minden hetedik kispapa érintett. Meghatározó lehet, ha a párkapcsolat labilis, plusz, ha nem várt gyerekről van szó, mert akkor súlyos pániktüneteket okozhat a kontrollvesztéstől való félelem.

Ez együtt jár nyílt vagy elfojtott dühvel, indulattal, bűntudattal, szorongással és persze szégyennel. Ha mindezt a szégyen miatt elhallgatja, vigaszként más nőhöz megy, iszik vagy mindig dolga van, jön a bűntudat megint, ez még inkább fokozza a kilátástalan magányt. De legyen szó az apáról vagy az anyáról, a magány ugyanolyan reménytelen és tényleg kilátástalan.

Sz. A. E./WMN: És gyakran a környezet sem segít…

K. Á.: Igen, a környezet nagyon gyakran csak tovább okádja az elvárásait, a véleményét, mint a füstöt a kémény és itt nyilván elsősorban az anyát érik a találatok.

„Ezt így kell, azt amúgy, az csak így jó, az meg csak amúgy, bezzeg anyám tudja, te meg miért nem, add csak ide, te ezt nem tudod, hogy tartod, nem úgy kell, milyen anya vagy te, ilyen kicsi/nagy, mellel nem lehet szoptatni, túl nagy a bimbó, túl kicsi, túl befele fordul, spriccel a tej, megfullad a gyerek tőle, alig csorog, éhen hal” – és sorolható a végtelenségig a kínzásra is alkalmas mondatlövedékek tárháza.

Ezekkel a mondatokkal – szó szerint – ölni is lehet. Nem tudhatjuk, melyik tanácsunk taszítja a szakadékba az egyébként is küzdő anyát.

Mondok egy példát. A fiatal férfi kliens elmondta, hogy pici babával maradt magára, a felesége hirtelen öngyilkos lett. Értetlenül állt mindenki. Minden rendben volt látszólag. Aztán lassan kiderült, hogy a fiatal anya mondogatta a kételyeit, komoly félelmeit, egyre súlyosbodó tüneteit, de a környezet mindezt bagatellizálta. Ez a leggyakoribb hiba! A panaszkodót leintik, sőt letromfolják, mondván, hogy „másnak nagyobb baja van, mégse nyavalyog”. Egy ponton túl már nem panaszkodott ez az anya sem tovább, „na, ugye, hogy semmi baj nincs” – mondta a diadalmasan a környezet. Aztán holtan találtak rá, valahol elbújva az erdő elhagyatott mélyén. Ez konkrét eset, de sajnos elég általános képlet. A hátrahagyott napló vagy búcsúlevél, mint ebben az esetben is, sosem múló önvádat borít az ittmaradókra, és nehéz pakkot tesz a vétlen gyerekvállakra. 

Sz. A. E./WMN: Pedig sokszor a környezet valóban segíteni szeretne, csak nehezen találja megfelelő szavakat, tetteket. 

K. Á.: Hát igen, az empátia hiánya, az érzelmi intelligencia alacsony szintje gyilkos kombináció egy ilyen érzékeny periódusban. Az autonómia fontossága itt is, mint annyi másban, kiemelten fontos lenne.

Ne avatkozzunk bele erőszakosan a másik életébe a saját elvárásainkkal, még akkor sem, ha szerintünk jobban tudjuk. Akkor sem, ha egészségügyi szakemberként veszünk részt a folyamatban. 

Sz. A. E./WMN: Én tudom, nekem mennyit segített, hogy miután megetettem a babát, elküldtél fürdeni, aludni, olvasni, egyedül lenni. Tudom, mennyit jelentett, hogy sírhattam, elmondhattam a legsötétebb gondolataimat anélkül, hogy megmondtad volna, hogy túlzok, hálátlan vagyok, örüljek, hogy egészségesek vagyunk. De hát ehhez nem kellett szakembernek lenned…

K. Á.: A segítség nem a fölényes okoskodás vagy a tolakodás, ugyanis nem rólunk szól a történet. Ezt kellene felismerni, és ehhez tényleg nem kell szakértelem. Egy anyuka a terápia közben vacogni kezdett. Önmagát karolta, ölelte át. Az ölében volt a babája. Elvettem tőle a kicsit, előtte persze megkérdeztem, szabad-e, bólintott, sírt. Fázott. Betakartam egy pléddel. Főztem egy teát. Hallgattunk. Bebugyoláltam a kicsit is, a lefejt tejjel megetettem. Az addig síró baba jóllakottan elaludt. Anyukája a betakart kezét emelte felém, kérte a kisbabáját. Magához ölelte, és mindketten aludtak tovább. Ott, a terápiás szoba kanapéján. Évek teltek el azóta. Néha beszélünk. Gyakran mondja: ott és abban a pillanatban, ott, a kanapén érezte, hogy meggyógyult. Hogy tud jó anya lenni. Most már mosolyogva mondja: megtanulta a titkot.

Aki fázik, be kell takarni, aki éhes, meg kell etetni, aki álmos, hagyni kell aludni, aki fél, meg kell hallgatni, aki kér, annak oda kell adni, és amit nem bír, azt le kell tenni.

És meg kell hallgatni, még akkor is, ha suttog… vagy csak hallgatni tud.

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Jelena Stanojkovic