Emlékszem az első alkalomra, amikor megkérdezték tőlem, hogy „na, és mikor jön a második”? 24 órája sem volt, hogy túl voltam a traumatikusra sikerült szülésen. Akkor még azt se tudtam, hogy a tomboló hormonok mellé poszttraumás stressz tünetei is társultak, csak annyit érzékeltem, hogy kontrollálhatatlanul sírok, és hogy mozognak a végtagjaim, de nem én irányítom őket. Látok a szemeimmel, de nem nézek semerre. Egy nagy massza volt a külvilág. De ez a kérdés valahogy kitűnt a katyvaszból. Micsoda? Hogy második? Hogy én megint? Ezt? Így? Nem, én aztán nem. Nem és nem. Már kapkodtam is a levegő után, ha lett volna ostor a kezemben, akkor tutira nekiálltam volna csapkodni magam vele, hogy ilyen gondolataim voltak, hiszen „valamire való anya” nem érezhet így éppen „a szülés csodája” után.

Tankönyvi esete voltam annak, hogyan lehet szépen fokozatosan egyre mélyebbre süllyedni a posztpartum depresszió bugyraiba úgy, hogy fogalmam sem volt arról, mi történik. Ott volt egy édes kisbaba, akivel nem tudtam kapcsolódni, akihez láthatóan mindenki jobban kötődött, mint a saját édesanyja. Gondoztam, énekeltem neki, ringattam, néztem hosszasan, de a szívem a szokott ütemben dobogott, nem történt semmi földöntúli. Megható volt az az újszülött a karomban, hisz melyik pici baba nem babonázza meg az embert azzal az illattal, azokkal a pici kezekkel? De ezen kívül semmi. Könnyek, és valami megmagyarázhatatlan düh és szégyenérzés lengett körbe. 

Eltelt pár hét, amikor az amúgy pszichológus édesanyám leültetett, hogy ideje beszélni. Látta rajtam, hogy nem értem, mi történik, hogy várom AZ ÉRZÉST, de nem jön, és egyre rémesebb állapotban vagyok. Hát nem árt, ha tudom, teljesen természetes az, amit érzek, azok után, amin keresztülmentem. Amin keresztülmentem? Miért, az nem volt normális? Ja, hogy nem! Szépen lépésről lépésre végigmentünk a kisfiam születésének történetén. A durva beavatkozásokon, amiket szó nélkül alkalmaztak, az elhúzódó magányos vajúdáson és a műtéten, amit végig éreztem, és akkor sem hitt nekem senki, amikor kalimpáltam a lábammal a műtőasztalon. Végig.

Megtudtam anyától, hogy teljesen helyénvaló, hogy nem érzek eufóriát, és bizony ezt fel kell dolgozni, ami kemény munka lesz.

El nem tudom mondani, hogy anyukám mennyit segített ebben a folyamatban, aminek a stációi végül így alakultak.

A kapcsolódás

A beszélgetés után máris sokkal jobb lett minden, mert legalább tudtam, mi zajlik odabent. A kisfiammal is elkezdett megszületni az a bizonyos kötődés, ami napról napra egyre csak erősödött, és gyakorlatilag szimbiózissá alakult. Azt hiszem, ez volt az első lépés a feldolgozásban, hogy a történet másik, sőt, legfontosabb főszereplőjével végre összekapcsolódtunk. Észrevettem, hogy rá is milyen rossz hatással voltak a születése körülményei. Rájöttem, hogy ha valaki, hát ő biztosan érti, hiszen ő is átélte, minden rezdülését érezte. Szóval megpróbáltam kompenzálni. Bevettük az ágyunkba, sikerült kiharcolni, hogy tudjam kizárólagosan és igény szerint szoptatni, hordozókendőbe bújtattuk. Minden rendben, baba, minden rendben lesz. Együtt vagyunk.

A tájékozódás

Időközben megtudtam, hogy milyen sokan jártak, járnak hasonló cipőben, mint én. Hányan kínlódnak traumatikus szülésélményekkel, hány nőt ér erőszak a szülőszobán. Fórumokon, csoportokban osztják meg egymással az élményeiket, próbálnak tenni azért, hogy feldolgozzák, és tovább tudjanak lépni. Ehhez a továbblépéshez elengedhetetlen valami. A tudás. Hogy máshogy is lehet. Kinyílt egy világ, amikor elkezdtem olvasgatni, hogy mit tehet egy nő, ha azt akarja, hogy a szülést ne túl-, hanem megélni lehessen. Sőt, hogy létezik csodálatos szülésélmény, és egyáltalán nem luxus arra vágyni. Lehetünk tudatosak, kiállhatunk magunkért, mondhatunk nemet, vannak jogaink és a babáknak is. A tudással felvértezve egyszer csak megszületett valami.

A remény

Talán mégsem zárult be a kapu? Talán egyszer én is belevágok újra? Talán ha ezt megteszem, akkor akár jó is lehet? Amiből gyorsan megszületett:

A hála

Nem bánom, hogy úgy történt, ahogy. Ha nem megyünk át mindezen, akkor ezt az elképesztően értékes utat sosem jártuk volna be. Hiszek abban, hogy okkal történtek a dolgok, és a szülés minden egyes pillanatát átgondolva már nincs bennem szégyenérzet, és a harag is elhalványult. És eljött az idő. Elkezdtem vágyni egy újabb kisbabára. Sőt, szülni akartam! Nem felülírandó az előző élményt, hanem elementáris vágyat kezdtem érezni arra, hogy a megszerzett tudásommal, a megacélosodott lelkemmel, száz százalékos jelenléttel újra életet adhassak. Nem jött azonnal. Egy évig váratott magára. Aztán egyszer csak beköltözött. Már a teszt előtt éreztem. Ahogy azt is, hogy kislány. Valami sorsszerű van ebben, nem megy ki a fejemből, hogy ez sincs véletlenül.

A felnövés

Valahol ebben a periódusban mentem el Geréb Ágnes császármetszés-feldolgozó csoportjára, ahol egy szobányi összetört anya ült, akik még a feldolgozás útjának legelején voltak. Én négy évnyi előnyben voltam, míg a többség lelkén friss sebek tátongtak. A csoportban jöttem rá arra, hogy van még egy leckém. Fel kell nőni. Hogy mindaz, ami a kisfiam születése alatt történt, az egy szófogadó, alárendelődő kislánnyal történt. De a gyerekeimnek egy erős nő kell, aki már a világra jöttük előtt vigyáz rájuk, képviseli az érdekeiket. Azt hittem, hogy ha újra várandós leszek, akkor majd minden pillanatát el akarom tervezni a szülésnek. Az elején így is volt, elbizonytalanodtam magamban, és újra félni kezdtem. Aztán megráztam magam. Választott orvos, dúla, szülésznő, és a legfőképp a férjem biztonságában készülünk életünk legizgalmasabbnak ígérkező karácsonyára. Nem kérek elnézést, amiért bebiztosítom magam, nem érzem kínosnak, hogy megpróbálom az élet legnagyobb csodáját ez alkalommal nem alárendelni egy rosszul működő rendszernek.

Persze, hallom én, és olvasom sok helyen, hogy „nem kell a hűhó, milliárdok szülnek mindenféle beépített hadsereg, és különösebb készülés nélkül, a szülés nem wellness, hagyjuk a picsogást”.

De az On The Spot 9 hónap alatt a Föld körül című fantasztikus sorozatában a világhírű bába, Robin Lim is mondja, hogy a születésünk igenis meghatározhatja azt, akikké válunk. Ha szeretetteljes közegben jövünk a világra, akkor a szeretet, a bizalom, a remény termékeny talajra lel annak a gyereknek lelkében. Mindegy, milyen elveket képviselünk, a legjobbat akarjuk a gyerekeinknek, nem? Hát akkor pont a születésük ne legyen a lehető legháborítatlanabb? Ezekért a leckékért pedig örökre hálás leszek. Nem bánok semmit sem már. Tele vagyok hittel és várakozással. És szívből kívánom, hogy minden anya, aki épp ezt az utat járja, eljusson ide. 

Nem vagy egyedül! Nem vagy rossz anya, nem vagy selejt, nem vagy gyenge. Minden vagy, csak gyenge nem. 

Szabó Anna Eszter

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van