–

Újra itt vagyok a házban.

A csend ugyanaz, a káosz apránként csökken. Néha hosszú időn át állok egy-egy bútordarab előtt, mintha csak tőle szeretnék választ kapni arra, hová rakjam. Hol szeretne állni ezentúl. Én hol szeretnék állni ezentúl, és arról a pontról vajon mit szeretnék látni.

Súrolom padlót, korábban évek óta nem mosott fel itt senki. A fertőtlenítő émelyítő szaga miatt kitárom az ablakokat és az ajtókat, élvezem, ahogy a friss, hűvös levegő átjárja a szobákat.

Vannak persze bútorok, amiket nem bírok egyedül, olyankor várok, amíg jön segítség. A tükrös kisszekrénynek apával állunk neki, délelőtt hosszasan méricskéltem, hova rakjuk. A foncsorozás itt-ott hiányos, de majd felújítom, a bútortestet lefestem, állapodok meg magammal, magamban, aztán fogást keresünk a fán, és visszük a kijelölt helyre.

Azaz csak vinnénk, de legfeljebb araszolni tudunk, mert az eredetitől eltérően a három részből álló, kihajtható tükröt nem lehet kiemelni a szekrénykéből: valaki valaha két vastag lécet szegezett rá, nehogy az a néhány fa csapszeg egyszer csak elengedjen. Így viszont a monstrum egyben mozgatható, és a vártnál jóval nehezebb.

Már épp befordulnánk az előszoba ajtaján, amikor reccsenés – és a tükör, mintha csak lassított felvétel játszódna a szemünk előtt – hatalmas robajjal eldől.

Hiába biztosították túl, lényegében épp a túlbiztosítás lett a veszte, ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte (mindezt Karády Katalin hangján képzelje el a kedves olvasó): állunk apával a ripityára törött házi szárnyas oltár fölött, és nem jutunk szóhoz.

Apa aztán jut: káromkodik, ahogy a száján kifér, pontosan tudom, hogy ő kisfiúként is épp ebben a tükörben ismerte meg a saját tükörképét, rajtam pedig iszonyatos bűntudat lesz úrrá egy pillanatra, mintha csak a tükör meghallotta volna, hogy le akarom cserélni, és inkább önkezével vetett véget mindhárom életének.

Nyugtatom apát, hogy úgyis újra kellett volna foncsoroztatni, olyasmit meg még mifelénk se csinálnak már, szóval amúgy is muszáj lett volna kicserélni, de hát mit tagadjam: elég gyászosan néz ki az összevissza tört és repedezett felület.

Lefejtem a fáról a három felaprózódott tükörtáblát, és a földre halmozom a szilánkokat. Fel kell aprítani őket, így még ki sem tudom dobni az életveszélyesen éles darabokat. Előveszem a nagyobbik kalapácsot, és nekiesem – milyen érdekes ez: szándékosan összetörni sokkal, de sokkal nehezebb. Erőt kell kifejtenem, hogy aprózódjon a tükör, itt-ott többször is rácsapok.

Amikor tenyérnyi darabokra aprítottam, felállok. Apa még mindig szörnyülködve nézi, hogy oda a tükör, nézem én is egy darabig, aztán

egészen váratlanul kibukik belőlem a röhögés:

– Na, hát a férjhez menés miatt akkor legalább ebben az életben már nem kell aggódnom.

Ezen már apa is nevet, ez mindig is nagyon jól ment nekünk, a saját nyomorunkon röhögés. A helyére toljuk, ami a tükrös szekrényből maradt, aztán egyedül folytatom a munkát.

Továbbaprítom a tükröt, még kisebb darabokra, hogy aztán vödörbe lapátoljam, és biztonságosan kidobhassam. Vigyázva csapkodok, nehogy a szemembe pattanjon valami szilánk, és közben arra gondolok: a babonákat zúzom épp porrá. Van épp elég dolog, ami miatt az ember rosszul érezheti magát, nem?

Kellene valami tanulság legalább, dünnyögöm magamban, miközben a csörömpölő darabokat seprem össze a padlóról. De mégis mi? Hogy nem lehet mindent megtartani, akkor sem, ha szeretjük?

Hogy néha elő kell venni a nagyobbik kalapácsot, nekidurálni magunkat, és szanaszét törni, amit addig a saját tükörképünknek hittünk?

Hogy felesleges mindent túlbiztosítani, ha törnie kell, úgyis törik majd százfelé?

Keresztanyu biztosan tudná, mit kell ilyenkor tenni, mormolni valami varázsigét, ami megvéd, vagy ilyesmi. Állítólag holdfénynél el kell ásni a darabokat egyébként, efelől még nem határoztam.

A babona szerint tükör előtt nem szabad gyertyát gyújtani, mert átjárnak rajta a halottak, jut eszembe este, amikor meggyújtom a gyertyámat, amit a hangulat kedvéért raktam a kisasztalra. Hát, ha így van, akkor ez az átjáró – szárnyas oltár a földrengésben – bezárult.

A szekrénybe vágatok majd új tükröket, hibátlan foncsorral, hadd lássuk magunkat tisztának és makulátlannak, ahogyan szeretnénk. Azt, amit ezentúl a saját tükörképünknek hívunk majd.

Csepelyi Adrienn