„Mártírok unokája vagyok” – Virág Teréz pszichoanalitikus heroikus küzdelme a túlélőkért

–

Virág Terézre, ha még élne, valószínűleg azt mondanák a tisztelői: igazi „superwoman”. Esetleg komolykodva, patetikusan lenne állandó jelzője a „pszichológia nagyasszonya”. Vagy címkézve nevezhetnék úgy is: „a transzgenerációs pszichológia szülőanyja”.

A gyerekek, a családok, akiken és amelyeken annak idején segített, viszont úgy emlegetik: a Teri néni.

Gyanítom, neki ez lenne ma is a kedvenc verziója.

Virág Teréz jól ismerte azt a fajta társadalmi traumát, amely páciensei életét is megkeserítette

A holokausztot a gettóban vészelte át, édesapját a háború elején elvesztette, édesanyja pedig élőhalottként tért vissza a koncentrációs táborból.

A 12 éves Virág Teréz gyerekkora abban a pillanatban ért véget, amikor az anyját elhurcolták, és attól fogva neki meg a húgának gyakorlatilag magukról kellett gondoskodniuk, és túlélniük a Dunához terelést, éhezést, nyomort és rettegést.

Van egy szép dokumentumfilm Virág Terézről, Mátis Lilla munkája. Az a címe, hogy „Mély kútba tekinték…”. E filmben hallottam azt a történetet, amely, mondhatni, előrevetíti a pszichológus felnőtt habitusát és küldetését. A háború után kiderült, hogy a kis Teri édesanyjának írt levelét egy egész barakk előtt olvasták fel minden este imaképpen a koncentrációs táborban, a kislány szavai tartották a lelket a rabokban.

A háború után jellemzően mindenki, a túlélők és a tanúk is (a valamiképpen bűnösök pláne) igyekeztek elfeledni a rémtetteket

Az évtizedeken át elhallgatott, sőt szégyellt történetek azonban különféle tünetek, rémálmok, szorongások formájában búvópatakként éltek tovább a társadalmi emlékezetben. Virág Teréz felfigyelt a transzgenerációs trauma továbbadására.

Az ő családja is igyekezett elfeledni a múltat, vagy, ha elfeledni nem is, de élni tovább az életet a jövőbe tekintve, nem a szörnyű múltba. Így ír erről a könyvében:

„Anyám szeretett volna beszélni a szenvedéseiről, de nem hallgattam meg: »Elmúlt, örüljünk, hogy együtt vagyunk« – mondtam. Aztán 1981 januárjában ott álltam sírgödre felett – és csak halála után figyeltem fel arra, hogyan őrződik meg a múlt, a vészkorszak szörnyűsége még a harmadik generációban is”.

Igen, évtizedek teltek el, mire az akkor már pszichoanalitikus Virág Teréz rádöbbent, nem lehet úgy gyógyítani emberek lelkét a jelenben, mintha a huszadik század társadalmi traumái nem léteztek volna, mintha szüleink, nagyszüleink bizonyos tettei (és a saját szorongásaink, félelmeink, akár habitusunk) mögött nem állna ott a véres történelem.

Így írt erről az Emlékezés egy szederfára című kötete végén:

„Kitörölhetem-e emlékezetemből annak az útnak a borzalmait, melyet üvegszemű nagyapám, hat gyermeket szült nagyanyám, Mariska, Irma néném, Sanyi bátyám, […] 14 éves Vili unokatestvérem, és az L-alakú ház többi lakója végigszenvedett? Mikor 15 évesen eljutott hozzám haláluk híre, öregeknek és a halálhoz közelinek éreztem őket, unokatestvéreimet meg nagyon távoli hozzátartozóimnak. Sorsuk távol került tőlem. Lassan, majd 40 évi »lelki érzéstelenítés« után kezdett meggyilkolásuk fájni. Magamtól kérdem: akartam-e felejteni? Nem, az emlék felejtődött. Negyven év után vajon akartam-e emlékezni? Nem, az emlék felidéződött. Arra már pontosan emlékszem, hogyan is. […] A 10 éves Emese 1980-ban éjszakai asztmás rohamai miatt – kezelőorvosa ajánlatára – került pszichoterápiába. Emese éjszakánként »fulladt«. Egy álma során derült ki titka: cigány származása. Ő sem beszélhetett a származásáról. Most egy álmát idézem, melynek segítségével össze tudtam magamban ötvözni a ma szenvedéseit nagyszüleink szenvedésével.

»Egyszer rosszat álmodtam a kórházban. Éjjel volt, későn tudtam elaludni és féltem. Anyával együtt lágerbe vittek, és jött Hitler, és azt parancsolta a katonáknak, hogy vessenek a tűzre. Akkor először anyut dobták a tűzbe, hirtelen felébredtem — akkor még engem nem öltek meg, mert hallottam anyukám sikítását.«

Kérdésemre, hogy mit tud Hitlerről, a következőket mondta: A lágerbe Hitler vitte el a zsidókat. Az embereket a Duna szélére állították, lenyírták a hajukat. A nagymama mesélte, hogy még rohadtabb dolgokat is csináltak.

Csillagot tettek ide nekik a szívükre

Emese álma óta sorsommá vált az emlékezés és az emlékeztetés. […] Mártírok unokája vagyok, megégetett nagyszüleim, nagynénéim emléke ma már benne van mindennapi életemben. Emese álmának megfejtésében, önmagam múltjának vállalásában.”

Virág Teréz arra jött rá Emese és más, neurotikus problémákkal és pszichoszomatikus tünetekkel hozzá kerülő, traumatizált felmenőkkel bíró gyerekek kezelése kapcsán, hogy a túlélő családok leszármazottai a mindennapi életben sokszor találkoznak olyan jelenségekkel, amelyek a szülők számára asszociatív összefüggésbe kerülhetnek az elfojtott, félelmetes emlékeikkel. Bizonyos helyzetekben a szülők, nagyszülők feszültsége, hiperaktivitása az, ami felhívja a gyerek figyelmét arra, hogy e jelenségek mögött valamilyen ismeretlen, fájdalmas, szégyellt titok húzódhat meg. Így a gyermekben egyfajta déjà vu-szerű érzés keletkezhet.

Vagyis a gyerekek olyan élmények miatt traumatizálódnak, amelyeket eredetileg nem ők éltek át, hanem szüleik, nagyszüleik, dédszüleik akár hetedíziglen.

A pszichológus megfigyelte azt is, hogy a túlélők szótárában bizonyos szavaknak módosult a jelentése az átélt borzalmak hatására, így lehetséges, hogy kimondva például a gáz, a vagon, a tábor, a drótkerítés, a szappan, az evés vagy a kórház szót, a gyerekek érzékelték a feszültséget a levegőben, ha érteni nem értették is az okát.

De e fogalmak révén mégis bevonódtak a félelmetes, ismeretlen múltba

Valachi Anna írja Virág Terézről a Szépen kimondatni a rettenetet című írásában: „Totális nyíltsággal fordult oda a másik emberhez, és zseniális intuitív képességével pontosan ráérzett a pszichés konfliktusok, testi tünetek, a kibeszélhetetlennek vélt lelki traumák kiváltó okára. Szeretet-terápiája révén a legmélyebben rejtőző egyéni, családi titkok is föltárultak és kimondhatóvá váltak. Ősi, transzcendens tudással, érzékenységgel gyógyított – visszaadva a szenvedőknek az életöröm képességét, a tragédiákon és a halálon való felülkerekedés győzelmének semmi máshoz nem hasonlítható élményét.”

A már említett dokumentumfilmben is elhangzik, hogy Virág Teréz intuitív zseni volt, teli szeretettel és jósággal. „A gyűlölet lepergett rólam” – mondja az archív felvételen. Ha egy egykori nyilas gyereke kért volna tőle segítséget, akkor is rendelkezésre állt volna, mondja.

Trauma és trauma, szégyen és szégyen, páciens és páciens közt nem tett különbséget. 

Módszerét gyermekcentrikus családterápiának hívta. „Szemléletem lényege, hogy a gyermek problémáit nem lehet a szüleitől és a társadalmi körülménytől függetlenül megérteni. A neurotikus tünetek mögött meg kell keresnünk a társadalom felől érkező hatásokat.”

1992. április 29-én nyitotta meg Virág Teréz a később legendássá vált KÚT rendelőt a Teréz körúton

Misszionáriusi elkötelezettséggel segített olyan embereknek, akik valamilyen társadalmi traumatizációt szenvedtek el, például holokauszttúlélők leszármazottai voltak. Mivel sok zsidó családban nem beszéltek a háború alatt történtekről, számos alkalommal a KÚT segített megindítani a generációk közötti kommunikációt, és megszüntetni a múlt kényszeres elfojtását. „Több olyan betegem volt, aki a »zsidó« szót a legcsúnyább szónak tartotta, melyet nem tudtak félelem, sokszor undor nélkül kiejteni, lehetőleg kerülték a kimondását. […] A szégyellt szó mögött minden esetben a szégyellt szülői sors húzódott meg. A zsidó külső hiánya, mint felszabadulás a félelmetes stigmától, büszkeséget váltott ki. […] Csak az együtt érző terápiás attitűd segíti mind a gyász, mind a szégyen feldolgozását” – vallotta.

„Negyven évig nem voltak szavaink a fájdalmas múlt kifejezésére. Több mint fél századdal a vészkorszak után arra kell szavakat találnunk, hogy kifejezzük a túlélés örömét. Ennek hiányában nem tudunk gyermekeinknek és unokáinknak pozitív jövőképet adni.

A KÚT Rendelőben arra törekszünk, hogy a hozzánk fordulók képessé váljanak az élet örömeit megtalálni, átélni, és pozitív érzelmeiket szavakban is kifejezni” – így fogalmazta meg küldetését.

2000-ben bekövetkezett váratlan halála sokkolta a pályatársakat, tanítványokat. Lánya, a szintén pszichológus Bárdos Katalin vitte tovább a stafétabotot, Virág Teréz szellemi örökségét. „Rengeteget tanultam az anyutól – mondta nekem a telefonban Bárdos Katalin. – Évekig dolgoztam mellette. Egyszerre volt szigorú és igazságos, és nagyon-nagyon lágy és kedves. Azt hiszem, különleges ember volt. Számomra feltétlenül, mert nekem az anyukám volt.”

Kurucz Adrienn

Képek forrása: Bárdos Katalin