Szabó Anna Eszter: A pofátlanság teteje, ahogy ez a macska rám néz – WMN-naplók

–

Azt hiszem, Horvátországban nyaraltunk épp a családdal ezer évvel ezelőtt, amikor felhívtam a pasimat (most már a férjem), mivel ő itthon volt és zenész lévén épp koncertezett. Elmesélte, hogy picit iszogattak, és most mennek egyet mászkálni a városban, minden oké, majd ír, ha hazaért. Sima ügy, mondtam, hogy vigyázzon magára, és elbúcsúztunk.

Erre az asztalnál az egyik rokonom tágra nyílt szemmel kérdezte, hogy nem vagyok-e kiborulva, amiért a pasim nélkülem bulizik, nem félek-e, hogy ha berúg, akkor megcsal. A kérdést sem értettem. Fel sem merült, tényleg, hogy ilyesmi előfordulhat. Tudom, tudom, sokan felhorkannak, felszisszennek, vagy épp nevetnek, hogy „háááát”, meg „na peeeersze”, meg „én se gondoltam volna, hogy megcsalnak, aztán mégis”.

Nem veszem készpénznek ezt az állapotot és nem is mondom, hogy soha nem történhetne ilyesmi, hiszen bármikor bármi megeshet bárkivel, de ha a kapcsolatunk és személyiségünk dinamikáját veszem alapul, akkor tudom, hogy előbb vérezhetünk el ezer más területen, kismillió más problémába bukhatunk bele, de ez lenne az utolsó, ami eszembe jutna. Pedig csaltak már meg, szóval a világképemben ott a lehetőség. De ebben a kapcsolatban nem merült még fel. 

Aztán jött a macska 

Alapvetően azért ott buzog bennem a féltékenységre való hajlam, hiszen egész gyerekkoromban és azóta is folyton rivalizálok a testvéreimmel. Bármikor ugrásra készen sértődtem meg azon, hogy bezzeg őket jobban szeretik, bezzeg nekik ezt vagy azt lehet, amit nekem nem, szóval nem idegen tőlem, hogy másokkal összemérjem magam, vagy valaki által fenyegetve érezzem a pozíciómat.

Azt viszont álmaimban nem gondoltam volna, hogy a házasságomban pont egy macska lesz az, akire szúrós szemmel fogok nézni, ha a férjem közelébe megy. 

Magyarázatra szorul a dolog, érzem, úgyhogy kifejtem, mit vétett Cikesz, a cicánk.

Eleve egy csoda, hogy van nekünk, hiszen a férjem mindig kivolt a macskáktól, megbízhatatlannak, önzőnek tartotta őket. Aztán valahogy kivívtak nála valamiféle tiszteletet. Nem emlékszem már, ki dobta be az ötletet, hogy fogadjunk be egy cicát, de egyik napról a másikra egyértelművé vált, hogy erre sor kerül. Nekem nem volt bajom velük, volt anno cicám, de valójában abszolút kutyapárti vagyok. Mindenesetre a gyerekek miatt jó ötletnek gondoltuk a háziállatot, és egy cica még épp belefért az életünkbe, úgyhogy keresgéltünk, keresgéltünk, aztán rátaláltunk Cikire, és befogadtuk. 

A rivalizáló macska

A férjem első pillanattól elolvadt tőle. Nyilván mindenki imádta a pici, nyivászta kiscicát, de a gyerekek lelkesedése mérséklődött attól, hogy Ciki kamaszodni és vadulni kezdett, vagyis már nem lehetett vég nélkül nyunyurgatni – odakapott, ha magányra vágyott.

Amíg babacica volt, addig inkább az én ölemben kereste a melegséget, de amint kinyílt a csipája, átpártolt a férjemhez. Olyannyira, hogy miután már kamasz lány lett, komoly rivalizálásba kezdett velem.

Kölcsönösen féltékenyek voltunk egymásra a macskával. 

Ha a férjemhez bújtam, ő odajött közénk, vagy nyávogni kezdett, szóval valamilyen módon magára vonta a figyelmet, velem pedig kifejezetten agresszívvá vált, nem engedte, hogy simogassam. Nem akartam piszkálni, de azért zavart, hát egy olyan lénnyel éljek egy fedél alatt, aki agresszív velem!

Akkor egy ideig csak tőlem kapott enni, hogy legalább valami alá-fölé rendeltségi viszony kialakuljon köztünk, és ez segített is. Többé nem volt velem agresszív, de bújni továbbra sem jött hozzám… és azóta sem. 

Csak a férjemhez, de hozzá nagyon.

A macskának jár, ami nekem nem?!

Lehetetlen szavakba önteni, milyen pofátlanul, már-már szemérmetlenül dörgölődzik, hogy pislog, tekereg, dorombol, nyög, ha a férjem van a közelében.

És ez még semmi, nem ettől megyek a falnak. Ám azt is megtapasztaltam, hogy ha esik, ha fúj, mindegy, milyen a hangulat, a férjem bármikor képes ugyanolyan gyengédséggel, kedvességgel leállni a macskát simogatni, sőt! Olyan is előfordult már nem egyszer, hogy miközben én beszéltem, Ciki elvonta a figyelmét. Beszélget vele, olyan búgó hangon, hogy a fülem kettéáll. Tényleg körülményektől, hangulattól, fáradtságtól függetlenül.

A ciácnak ez a VIP bánásmód bármikor kijár. És ettől megvadulok. 

Meggyőződésem, hogy ez nekem is járna! 

Jó, nem az, hogy a fülem tövét vakarássza a férjem, akárhányszor elsétál mellettem, de mondjuk az, hogy legyen egy alap, ami jó és rossz napokon sem változik. Legyen egy búgó hang, ami csak nekem szól – a fenébe is, hát mégis csak én vagyok a feleség, nem ez a négylábú!

Tudom, nehéz engem komolyan venni, de látnátok a férjem arcát, amikor észreveszi rajtam, hogy épp fújok a pas de deux-jükre.

Velem nyilván nehezebb, mint egy cicával. Amikor például épp megvan, és rohadtul nyűgös vagyok, elkezd kerülni a környezetem, nem akarják megégetni magukat velem, pedig olyankor esküszöm, én is dorombolnék, ha valaki inkább megsimogatna. 

Amikor a macska győzedelmesen néz 

Nyilván erre Ciki azt mondaná, hogy ő még sose kapott ágyba teát, én meg igen, úgyhogy ne sírjon a szám, de azért

van abban valami szimbolikus, amikor odafekszik a férjem ölébe vagy a mellkasára, és onnan néz rám önelégülten. Ez a pofátlanság teteje.

Aztán elgondolkodtam, hogy úgy tűnik, féltékenyebb típus vagyok, mint gondoltam

Nagyon úgy fest, hogy valamilyen módon utat talál magának a zöld szemű szörny. Ha más nők által nem érzem fenyegetve magam, akkor egy nőstény macska piszkálja fel bennem az igényt, hogy tudassam vele, ki is az úr(nő) a háznál. 

Az a mázlija, hogy cuki. Ha nem lenne az, ha nem kucorodna hűvösebb éjszakákon a gyerekek mellé, ha nem feküdne rám szökőévente egyszer pont ott, ahol épp sajog, akkor talán már párbajra hívtam volna. 

De látom, hogy a jelenléte milyen jó hatással van mindenkire. Látom, hogy meg tudja nyugtatni a férjemet pusztán azzal, hogy puha, meleg és dorombol. Mert a férjemnek ez a csendes, puha meleg jelenlét nagyon tud kelleni, ha épp zsong a feje. Szóval stratégiaváltásba kell hogy fogjak. 

Úgy tűnik, macskává kell lényegülnöm. 

A macska nem sóhajtozik, hogy milyen nehéz napja volt, nem sértődik meg, nem érzékenykedi túl a dolgokat. Őt elég etetni, simogatni. 

Ezeken nyilván nem tudok változtatni, de azon dolgozhatom, hogy puhább és melegebb legyen a jelenlétem, és azt hiszem, ez mindenkinek jót tenne. Nekem leginkább. 

Úgyhogy a féltékenységemet megpróbálom átalakítani. 

Látjátok, még egy bagatellnek tűnő problémából is lehet hasznos következtetésekre jutni. Nem hiszem, sőt tudom, hogy nem vagyok ám egyedül a jelenséggel… Ugye? 

Szabó Anna Eszter