–

Kivételesen egy félreértés tisztázásával kezdeném még azelőtt, hogy az félreértéssé válna. Ez az írás – bár könnyű lenne rásütni – nem a feleségemről, és nem a feleségemnek szól, egy igen egyszerű okból. Az intimitásunk, a hálószobánk csak a miénk. Nem adjuk közre, nem beszéljük ki, nem kérkedünk, és nem panaszkodunk. A magánéletünk akkor is a miénk, ha én olykor ilyen intim témákról írok. Nem azért teszem, hogy őt vagy minket közszemlére tegyem, hanem mert annyira általánosnak, sokakat érintőnek érzem az adott problémát, így fontosnak tartom a megszólalást, ezért a mondanivalóm is általánosságban értendő. 

Igen, a legtöbb anya narancsbőrös

Kicsit vagy nagyon. És igen, a hasukat sosem fogják már ugyanolyannak látni, mert még ha sokkal olyanabb is volna, mint azelőtt volt, ők már nem olyannak látják. Korábban bezzeg mennyit tudtak izgulni, tükör előtt hápogni plusz három kiló miatt. Ilyenkor nyáron egy betokosodott szőrtüsző is elég volt a világ összeomlásához, hogy vad telefonálásba kezdjen barátnőkkel, miért baszott ki vele a jóisten, hogy az általános rondaság és cikiség mellé még egy szégyenbélyeget is ragasztott rá.

Mennyit, de mennyit tudtak a nők magyarázni, ha a műgonddal készült, kivételesen nekik is tetsző hajukba két falevelet fújt a huzat, miközben kicsit összekócolta a művet.

Más idők jártak, nem?

Ma ugyanezeknek a nőknek tápszermaradékkal kevert, ugyanolyan műgonddal készült, kivételesen nekik is tetsző biorépadarabokat öklendez a szemük fénye ugyanarra a hajra. És van, hogy egy nedves törlővel elintézik, mert

a) leszarják az egészet, hiszen ahogy mondják (és főleg érzik), nem oszt vagy szoroz a külső megjelenésük szempontjából a dolog;

b) rohadtul nem érnek rá a hülyeségre, hiszen az öklendezés kezelése csak egy a párhuzamosan végzendő 37 feladat közül;

c) ja, lehányt a gyerek?

És ez csak a felszín… szó szerint

Mert az anyák gyakorlatilag minden testrészükön egyesével is tudnak szorongani ugyan vérmérséklet és helyzet függvényében, a lényeg nem itt van. Az ott kezdődik, hogy az általános testsúly hogyan alakul át- és vissza gyerek után, közben.

Az ott folytatódik, hogy mi van a mellekkel.

Hogy mi van a szülés sebhelyeivel, legyen az gát- vagy császárseb.

Hogy mennyire hullik a haj.

Hogy mennyire lett vastag a boka.

Hogy szélesebb lett a csípő.

Hogy megváltozott a bőr, zsírosabb/szárazabb lett, hogy kinyúlt, „öregasszonyos lett”, hogy foltos lett, hogy újra pattanásos lett, hogy új az illata.

És a lista gyakorlatilag a szem alatti táskáktól kezdve a nemi szerv részletes elemzésén és temetésén át lényegében végtelen.

És talán ezen a ponton – főleg mivel magam, ugyebár, férfi volnék – szeretnék leszögezni néhány kegyetlenül fontos tényt.

Vásárra vitt bőr

A férfi, az orvos, a család, a támogatók, rokonok, barátok – ők mind-mind rengeteg melót, energiát, áldozatot, satöbbit tesznek a gyermek születése nevű projektbe.

A nő viszont tényleg felteszi az ügyre a testét anélkül, hogy pontosan tudná, mi fog azzal történni.

Rajta kívül ezt a „tétet” csak a születendő gyerek tartja, ők ketten viszik szó szerint vásárra a bőrüket. Ezért kezdjük azzal, hogy a nő nem „nyafog, hisztizik, rinyál, pampog” a teste miatt. A nő tényleg odateszi azt a gyerekért, mármint szó szerint, és a legteljesebb mértékben. Aláveti magát tornától vérvételig, közszemlére tett intim testrészektől igazi műtétig, azaz a továbbiakban az ugathat neki fölényesen arról, hogy ne nyafogjon, aki maga is hasonló mértékben teszi oda magát. Aki tudja, miről beszél.

A nő nem kizárólag maga miatt aggódik a teste kapcsán…

…hanem egy – még mindig – férfiak uralta, férfiak dominálta világban éli meg a testét, próbál azzal azonosulni, boldogulni, azt elfogadni. Egy olyan világban, ahol egy kicsit vastagabb boka, kicsit kisebb, nagyobb, megereszkedettebb cici, és még 400 részlet miatt a nő máris kevesebb, csúnyább, cikibb, kevésbé menő, sőt kevésbé nő. Megteremtjük neki a teljesíthetetlen követelmények mátrixát, belökjük, hogy „szüljél, baszod, de legyél közben is párductestű, zsírtalan, álló mellű, darázsderekú pornós állat” – aztán közöljük a pokoli kínokat átélő, szanaszét gyötört nővel társadalmilag, hogy „cicukám, mi bajod van, ott a kölyök, ezt akartad, vigyorogjál, ne legyél hálátlan”. 

Digitális detox az iskolában – Jocó bácsiéknál minden diáknak le kell adnia a telefonját, ha belép a suliba

WMN Life – 2021. szeptember 23. – BJ

 

És ez nem minden. Annyira nem, hogy a valódi, mély, gyötrelmes gondok csak itt kezdődnek. Ugyanis nem elvétve egy-egy, hanem gyakran hallható jelenség, hogy az állapotos/kisgyerekes csajt elhagyja a férfi, mert sajnos az a mell, fenék, altest en general, „már” nem olyan, és hát a férfinak bezony jár a (elnézést) szűk punci, járnak a hetyke mellek, neki jár a heti-havi n + 1 szexuális együttlét, sajnos a férj nem tudott egy teljes évet várni, míg újraindul a dolog, sajnos meg kell érteni, ő sincs fából, sajnos és sajnos és sajnos.

Kivételesen rideg leszek, mert ezek a történetek nem felháborítanak, hanem kiborítanak

Nem csupán döbbenten hallgatom őket, hanem rázom a fejem, hogy nem lehet igaz. Elhagytad a terhes feleséged, mert más lett az illata?

Eluntad a síró gyerekedet, amúgy sincs szex közel egy éve, meg te másra számítottál, elhízott és nem fogyott vissza elég gyorsan, alig főz, „rád se néz”, meg a többi hazug, önfelmentő gusztustalan mocsokság? Komolyan?!

Úgy értem, nem az megy, hogy 43 éves vagyok, és már hallottam életemben hasonlóan undorító dolgokról, hanem ezek ma szinte általános, szinte vállalható, szinte hétköznapi történetek.

Legyünk tényleg rövidek, szabatosak: aki ilyesmit csinál, arra nincs semmiféle mentség, ugatás, duma, meg a többi szar. Aki lelép egy nőtől, mert annak a szüléstől megváltozott a teste, számomra az egy nyomorult ember. Pont. És hogy ne legyek se egyoldalú, se igazságtalan: igen, az sem korrekt, az sem oké, és a ló túloldala, amikor hároméves gyerekkel anyuka megjelenik a játszón, és bajsza van, nyilvánvalóan látható a testén, a haján, az arcán, hogy ő megszűnt nőnek lenni, és ő már kizárólag anya. Ismerjük mind a típust, aki lényegében az első gyerek megszülése napjától rá se néz soha többet a férjére, akinek onnantól megszűnik a világ minden értelemben. Az sem oké, olyan sincsen, a nő sem szűnhet meg nőnek lenni, vagy nem csodálkozhat, ha onnantól nem tekintik nőnek.

És hogy végre azokról szóljak, aki tudnak viselkedni férfiként és nőként

Akik miatt a cikket írom főhajtásként, tiszteletem jeléül: azok a párok, amelynek tagjai tudják egymást tisztelni, akiknek nem kell magyarázni a nyilvánvalót. Ők nemcsak a nő szülési „nyomait” nem tekintik ocsmánynak, kerülendőnek, hanem ők azok, akik megpuszilják majd egymás időskori foltjait és sebhelyeit. Ők azok a férfiak és nők, akik adni és kapni tudják az egyértelmű, egyszerű, számukra magától értetődő szeretetet ilyenkor is, sőt ilyenkor igazán.

Akik a nő császármetszésének helyét nem egy éktelen vágásnak látják. Számukra az egy életmentő vészkijárat, ahol mégis ki tudott jönni a kicsi kincs.

Az ott egy magától értetődő áldozat a szerelmüktől, amelyre büszkék, amelyet nem felejtenek el megsimogatni nagyon sokszor és sokáig. Egy gátseb nem arra való nekik, hogy az órájuk számlapját kocogtatva türelmetlenkedjenek a „jussuk” miatt, hanem egy soha meg nem hálálható, soha nem viszonozható ajándék a csajtól, amire mindig közös történetként, közös életük csodálatos csúcspontjaként fognak emlékezni. Nem azért, mert álszent barmok, és nem tudják, hogy okozhat majd nehézséget a szexben és a nő önbecsülésében.

Hanem mert ők pont azok lesznek – és akarnak lenni –, akik ezeket a problémákat segítenek megoldani: türelemmel, szerelemmel, odaadással, a nő kezének, lelkének megfogásával. Nem ők akarnak a probléma, a szorongás okai és okozói lenni, miközben a nő éppen szült egy kisbabát. Ők azok lesznek, akik megfésülik a nő haját akkor is, amikor ő még nem nagyon tud felülni, megdicsérik azt a hajat, hogy sosem volt ilyen gyönyörű, és titokban dobják ki a keféről a szülés miatt csomókban hulló részeket, és ha azt megtalálja a nő véletlenül, akkor majd meghatódik, hogy basszus, itt figyelnek rá, itt törődnek az ő lelkével, itt valaki komolyan gondolja, hogy társa annak, aki pillanatnyilag menni sem tud, és többféle folyadék csordogál belőle többféle testnyíláson.

Ezek a társak egymásnak automatikus és kölcsönös erősítői lesznek, mert akkor is mondani fogják, hogy „gyönyörű vagy” (és úgy is gondolják), ha a másiknak négy táska van a szeme alatt. Akkor is csinosnak fogják látni, ha egy gyűrött atlétában totyog épp a kiságy felé. Akkor is dicsérni fogják őt nőként, ha még sosem érezte magát kevésbé nőnek, és ugatás meg elvárások helyett, hogy legyen a csaj újra sovány, patent állapotú, ruganyos testű vadállat – inkább vele éreznek, inkább érteni, támogatni próbálják őt icipici, de sorsdöntően fontos dolgokban.

Nem bonyolult dolgok ezek.

Társnak tekinteni egymást nem úgy kell, hogy a Facebookon szívecskéket lövöldözünk két szelfi között.

Társként nem az bánik egy nővel, aki már a gyerek tervezgetésénél arról magyaráz, hogy a mellplasztika mennyire fontos része egy gyerekvállalásnak.

Nem az bánik társként, emberként, nőként a nővel, aki elvárásokkal, feltételekkel, és főleg a saját férfiigényeit előtérbe tolva stresszeli a nőt minden baromsággal. Ugyanis, ha az ő isteni, feddhetetlen, nyilván makulátlanul tökéletes férfitestének intim részeihez kellene késsel hozzányúlni, gondolom, kurva gyorsan tiszta lenne számára, hogy időt, türelmet, megértést, együttérzést és együttműködést kínálni és adni egy nőnek gyerekszülés kapcsán, az bizony nem fegyvertény. Az a valódi férfiak és a valódi párkapcsolatok számára a mondat eleje. A magától értetődő minimum.

  

Úgyhogy tessék az anyai testet megtanulni gyönyörűnek látni!

Mert annál szebbet, megtisztelőbbet férfi nem nagyon kaphat egy nőtől. Ahogy a gyerek kakás pelenkájától undorodni is egy szánalmasan nyomorult színvonal, ha apa vagy, úgy a csajod megváltozott testétől elfordulni, azt a továbbiakban nem tisztelni, nem akarni, ahhoz nem vonzódni is szarházi és színvonaltalan viselkedés.

Értek én mindent, hallottam ezer indoklást meg álságos magyarázkodást. A férfi ott bukik meg férfiként, társként, és főleg apaként, ahogy a gyereke anyját, a nőt, a nő testét éppen attól rondának, riasztónak, csúnyának és minden másnak látja, hogy abból megszületett egy gyerek. 

A lényeg szerintem az, hogy a feladat, a felelősség ugyanúgy közös, mint a gyerek. Senki sem foghatja egyoldalúan a másikra, senki sem húzhatja ki magát alóla. De egyszer s mindenkorra le akartam szögezni a magam részéről, hogy az a „mondás”, hogy „a csajom már nem vonzó, nem nőies, nem vonzó szexuálisan, mert szült egyet”, talán minden idők legérvénytelenebb, és számomra legtaszítóbb férfiállításainak egyike.

És minden létező eszközömmel ki akartam fejezni a tiltakozásomat ezzel kapcsolatban. Ahogy a „témában tapasztalt” nőknek pedig üzenni szerettem volna, hogy kurvára a világon semmi, de semmi baj nincs veletek meg a testetekkel. Sőt. Nagyon-nagyon sőt.

Doffek Gábor