A házban akkora a csend, hogy néha az az érzésem, bedugult a fülem. Csak az ecset surrogása hallatszik az öreg fán, aztán a festékbe mártás lágy, nedves hangja, majd ismét surrogás. Oda-vissza, oda-vissza. Kézzel gyalult deszkák, göcsörtös nyárfa is került bele, nehéz beledolgozni az anyagot. Ki kell tapasztalnom a módját.

Először féltem, milyen lesz. Aztán nekiveselkedtem: arra gondoltam, mivel a gerendákat és a deszkákat már sok évvel ezelőtt lekenték barna zománccal (amit biztosan nem akarok megtartani), nagy kárt nem okozhatok, ha nem működik, amit elképzeltem, legfeljebb majd átfestem a pirosnál valami kevésbé vad színnel.

Néhány surrogás után kiderül: működik, sőt. A piros festék nyomán a sötét mennyezet életre kel. Eleinte pisszenés nélkül dolgozom, hallgatom az ecsetet, szinte azt is hallani, ahogy az öreg fa mohón issza be a festéket, mintha az életet szívná újra magába.

Három éve nem lakik itt senki. Két éve halt meg Keresztanyu, s vele – egy ideig úgy tűnt – a család egyik fő igazodási pontja is a múltba vész. Mindannyian itt nőttünk fel, ezen az udvaron. Itt folyt a főtt kukorica sós leve a bőrünkön, ahogy a tornácon ülve újabb meg újabb csöveket vettünk a hatalmas fazékból. Itt fűztünk dinnyemagból karkötőt, itt lógtunk fejjel lefelé a két birsalmafa közé rögzített rúdon. Minden ide köt. Itt gyökerezünk.

A baromfiudvar üres. Már nem kell botot vinni magunkkal, ha vécére megyünk: nincs kakas, ami megtámadjon. Micsoda közelharcot vívtunk mindig, hogy ki találja meg a tojásokat a szénával megrakott kosarakban! A tyúkok jóformán még fel sem keltek, mi már ott sorakoztunk az ólajtó előtt, hogy aztán rohanhassunk a zsákmánnyal a konyhába.

Akármerre lépek, nézek, emlékfoszlányok. Nem akartam elengedni ezt. Olyan sok mindent kell elengednünk az életben, legalább ezeket ne kelljen, ez járt a fejemben.

Most is ez jár, ahogy az ecsetet mozgatom a fán a végtelen mélynek tűnő csendben. Legyen valami hang, muszáj, hogy betöltse valami a teret, elterüljön benne és beleivódjon, mint a festék a deszkák felületén. Valami vidám, valami, ami élet. Fel kell élesztenem a házat.

Rossini-operanyitányokat keresek, A tolvaj szarka mindig jó kedvre derít, és a jókedv az most nagyon kell. Vidám piros ide, méltóságteljes kék oda, néha azon kapom magam, hogy a könnyeim szép csendben sorjáznak lefelé a nyakamon.

Különös dolog ez a festés: elengedés és megtartás egyszerre. Az új alatt ott a régi réteg, de már nem látható. Egyik pillanatban megnyugtat, a másikban kiömlik belőlem a múlt, és zokoghatnékom támad.

Tudom, hogy itt már minden az enyém, és közben mégis betolakodónak érzem magam, aki jön az új színeivel, átrendez mindent, ami addig szent volt, és nem lehetett másként. Közben pedig tudom, hogy nincs más mód: ha meg akarom őrizni, ami fontos, új rétegek kellenek.

A komor, barna kredenc pirosat kap, a késnyomoktól szaggatott asztal homokszínű lesz. Kenem a bútorviaszt a száradó felületekre, antikolok, fogantyút cserélek, a Tell Vilmos nyitányát kétszer is lejátszom, hogy doppingoljam magam. Valami elindult. Éledni kezd körülöttem a levegő.

Érkezik a húgom, figyelem, ahogy a gyerekeivel együtt festik a viharvert hokedliket.

Nem baj-e, ha nem olyan egyenletes, kérdezik a kicsik, és  csodálkoznak, amikor mondom, hogy épp az a jó, ha kicsit egyenetlen, attól lesz szép. Hogy mi csináltuk. Hogy benne vagyunk.

Hogy ezeket a bútorokat nagyapám meg az ő apja készítette, meg ki tudja, melyik honnan került ide. Mindig is itt voltak, ahogy – nekem legalábbis így tűnt kiskoromban – mi is mindig itt voltunk. Szóval nem baj, ha a légy nem esik hasra az új festékrétegen, sőt. Ezek a bútorok kicsit talán kopottak, itt-ott lyuk is van már bennük, de azért még becsülettel szolgálnak, csak kicsit helyre kell pofoznunk őket.

Két nap „előredolgozás” után jön Karcsi, a festő. A vályogfalnak mégse eshetek neki szakértelem nélkül. Legyen fehér, hófehér, tiszta lap minden, ennyit kérek.

Meg hogy maradjon minden egyenetlenség és hepe-hupa a falban. Nem érdekelnek a merőlegesek és párhuzamosok, elegem van az élvédőzött, gondosan elsimított életből.

Hajtósan dolgozunk, Karcsi mellett nincs mellébeszélés: kever, javít, fed boszorkányos ügyességgel, én meg kénytelen vagyok ugyanilyen tempóban haladni a kék mennyezetemmel, hogy kész legyek, mire a tisztaszobába ér.

Ha hazamegy Karcsi, egyedül maradok. Olyankor rámnehezedik kicsit a ház, amit a felmenőim építettek a tulajdon kezükkel, fel-felbugyog a gyerekkorom, előtör azoknak az emléke, akik már nincsenek. Tudtam, hogy nagy munka lesz ez – fizikailag és érzelmileg is. Néha elbizonytalanodom, jó lesz-e az árnyalat, amin hónapokig gondolkodtam, mit szólnának hozzá Keresztanyuék. De már nincs visszaút.

Egyik este egyedül vagyok már, az ecsetemen maradt egy kis kék, végighúzom hát párszor a konyha lábazatán, ne menjen pocsékba egy csepp festék se, és hadd lássam, hogy mutat majd a szín a lábazaton. Kicsit ettől is félek: amióta az eszemet tudom, mindig zöld és sárga volt itt minden, éles a váltás. A szín jónak tűnik, amennyire néhány hevenyészett vonásból megítélhető.

Másnap reggel, munkakezdés előtt Karcsi nagyon kiröhög, amikor megpillantja a műalkotásom: mit tagadjam, a konyha tényleg úgy néz ki, mint egy absztrakt festmény. De már látom benne a majdani végeredményt, ahogy a tiszta kék összeér a fehérrel, a múlt a jelennel.

És akkor hátralépek egyet, és megpillantom a kifordított konyhaszekrény hátulját, rajta az évtizedekkel ezelőtti ecsetvonásokkal.

Egyszerre szeretnék sírni és nevetni, állunk Karcsival, és nézzük a krikszkrakszokat, amiket évtizedekkel ezelőtt valamelyik rokonom a szekrény hátuljára húzott, nézzük, amint az én sebtiben felkent kék csíkjaimmal együtt kirajzolják az örökölt sorsomat.

És hirtelen már nem érzem illetéktelennek magam, mintha csak megsúgták volna, hogy most már nekem kell folytatnom a vonalakat, enyém a következő réteg, én választom a színeket.

Itthon vagyok.

Csepelyi Adrienn

 A képek a szerző tulajdonában vannak