–

„Ilyen gyönyörű még soha nem volt az otthonunk!” – mondogatjuk gyakorta, ha átrendezzük a huszonnégy négyzetméteres tengerparti fészkünket: legyen szó a képek lecseréléséről a keretekben, a fűszerek dunsztosüvegbe sorakoztatásáról, vagy egyszerűen csak egy újonnan mentett kaktuszról, mindig úgy érezzük, hogy az otthonunk sosem szűnik meg szépülni. Biztos az elfogult szeretet is közrejátszik, de ezzel együtt állítom és hiszem, hogy nekem nincs szebb a világon, mint a saját otthonunk. 

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne volna rajta tökéletesítenivaló – bár Isten őrizzen tőle, hogy egy nap úgy érezzem, minden perfektül klappol, mert az azt jelentené, hogy vége a szenvedélyes kreatívkodásnak. Remélem, a lakásunk örökké inspirál majd, és körülnézve a kis konyhánkban mindig találok majd valamit, amiről eszembe jut egy őrült ötlet, például, hogy uszadékfából és kötelekből szerkesszünk edénytároló sínt, aztán majd, hogy a foszladozó szalmakalapom reinkarnálódhatna lámpabúraként, a nappaliban körbenézve pedig az, hogy az utcán talált régi zöldségesládák új életet kezdhetnének fali polcocskákként.

Mindig boldog vagyok az aktuális állapottal – de egyetlen nappal az újítások után máris motoszkálni kezd bennem, mi lehet a következő lépés. 

Míg nagyvárosi gyerök voltam, a változtatások kimerültek a bútorok tologatásában, vagy egy új szőnyeg vásárlásában, de amióta falusi fiúk lettünk, megtanultunk bánni a szerszámosládával is. Fúrunk, faragunk, csiszolunk, festünk, fugázunk, és bár eleinte úgy voltunk vele, hogy jobb, ha mi megcsináljuk, mintha várunk a mindig elfoglalt mesteremberre, még akkor is, ha kevésbé kifinomult a végeredmény, az igazság az, hogy be kellett látnunk: oké, talán a Beckham házaspár palotáját vagy a Ritz Szállót nem velünk újíttatnák fel, ám a mi ízlésünknek maximálisan megfelel a saját munkánk gyümölcse. 

Meséltem már, amikor az életem tökéletlenségeiről vallottam, hogy épp egy építkezés zajlik közvetlenül a házunk mellett, de azt nem említettem, milyen mély és őszinte áhítattal csodálom a melósok munkáját nap mint nap. Látni, ahogy egy ház kinő a földből, ahogyan először csak egy betontalapzat vasbeton pillérekkel, majd egyszeriben téglafalak épülnek az oszlopok közé, a tetőszerkezetre felkerülnek a plafont tartó deszkák, minderre egy újabb adag beton zúdul, majd amikor megszárad, lebontják az ácsolt plafont, és marad a megszilárdult cement – számomra mindez legalább olyan izgalmas és érdekes volt, mint a kreatív írás szabályairól tanulni a Goldsmith Egyetemen. 

Sőt, mostanság sokkal jobban izgat, hogy megtanuljak házat építeni, vakolni, idővel villanyt és vízvezetéket szerelni, mint hogy még mélyebbre merítkezzem a francia péksütemények vagy az önéletírás „know-how”-jában. 

Egy-egy fárasztó munkanap után a szomszéd ház épülő stúdióinak egyik kétkezi munkása, Vengeli időnként velem marad, és elmagyarázza lépésről lépésre, mit csinált ma, mi miért fontos, sőt egyszer-egyszer a melóba is bevonom magam: a frissen öntött betont locsolom a tetőszerkezeten egyensúlyozva, vagy épp csempéket cipelek, ő pedig „cserébe” kertészeti tippekkel lát el – Vengeli családjáé ugyanis az egyik legnagyobb zöldségtermesztő farm, így a mi kis veteményesünk nagy hasznát veszi a szakértelmének. Én pedig legalább olyan nagyra tartom a tudását, és épp úgy felnézek rá, ahogy azt tettem és éreztem tanáraimmal, mestereimmel kapcsolatban a média akkoriban ijesztő, mégis oly izgalmas világában, vagy épp kabbalatanulmányaim idején. 

Így hát cseppet sem stresszes, inkább nagyon boldog voltam, amikor újra viszketni kezdett a tenyerem, és közel egy évvel az ideköltözésünk után beismertem magamnak: bárhogy próbálom meggyőzni magam, hogy a „basic” dekorlemez konyha a „Gazdálkodj okosan” stílusát idéző csempéivel „nem is olyan rossz”, a lecserélt fiókgombok és a Lisszabonban beszerzett csempematricák már nem elégítik ki az álomkonyha iránti sóvárgásomat.

Ráadásul családi összefogással megszereztük a közvetlenül alattunk lévő, egy héttel ezelőttig omladozó raktárat is, amelybe azonnal belevizionáltam: itt tartok majd főzőkurzusokat és workshopokat.

Vadul guglizni kezdtem, mégis milyen festék alkalmas a papundekli konyhabútorok lekenésére, és – ahogy azt előre sejtettem – számtalan megoldásba botlottam az öntapadós tapétázástól a krétafestékig, ám a leggyakoribb válasz az volt: „Inkább csináltass újat rendes fából – ez sosem lesz olyan szép, mint amilyet elképzeltél.” 

És bár a vonatkozó Facebook-csoportokban természetesen azzal kapcsolatban sokkal több hasznos tippet kaptam, hogy milyen szőnyeget vásároljak, vagy milyen borospoharakat tegyek a kredencbe, mint arról, hogy mégis milyen technikai módszert alkalmazzak (ezt persze nem piszkálódásból mondom – amikor kuncogva szóvá tettem, egy hölgy azonnal vette a lapot, és önironikusan azt felelte: „Örülj, hogy még nem rendeztük át az egész lakásodat”), végül a szuper inspiráló, több százezer fős „Hobbi bútorfestők” csoportban futottam bele egy hozzám hasonló ökogondolkodóba. Henrik hivatásos zöldépítészeti szakember – a „green building design”-ban pedig egyaránt fontos az esztétikum, a praktikum, és az ökotudatosság. Totál laikusként rengeteg hülyeséget kérdeztem tőle, ő pedig mindenre türelmesen válaszolt. 

Mint kiderült, kétkomponensű festékkel dolgozni nem olyan, mint főzni – míg nálam a konyhában az „ízre és állagra megyünk” a metódus, itt méricskélni kell, így aztán életemben először, egy évtized professzionális konyhakalandorkodással a hátam mögött… beszereztem a konyhai mérleget! Azt is megtudtam, hogy a festőhenger erősen ajánlott, hacsak nem akarok ecsetcsíkokat a csempénkre, de a legnehezebb feladat számomra, mint a gyermeki izgatottságát (értsd: türelmetlenségét) sosem kinövő alkotóra nézve az volt, hogy VÁRNI kell a száradásra a két réteg felkenése között. Ugyanennek az „azonnal akarom” attitűdnek tulajdoníthatóan nehezen fogadtam el, hogy első körben milliméterről milliméterre le kell törölgetnem a festendő felületet. Utóbbi két aspektus az, ami miatt nem merem kijelenteni: a konyhafelújítás gyerekjáték. 

Festeni ugyanis baromi könnyű, de minderre felkészülni, körbe-ragasztószalagozni a dekorált felületet, hogy ne kelljen utólag kapirgálni a festéket a falakról – icipicit idegölő, viszont sokszorosan megéri!

A konyhai felületekre végül egy olasz ökobarát építőanyagok gyártására szakosodott cég festéke került, aminek a mottója: „Minek romboljunk, ha építeni is lehet?” Azért választottuk ezt, mert a faltól a padlón, a fém-, műanyag, sőt üvegfelületen át a betonig bármi festhető vele – ráadásul száz százalékban környezetbarát. A legendás építész és dizájner, Piero Lissoni által megálmodott „warm collection” színeivel dolgoztunk – bontás nélkül, egyszerűen, nagyszerűen és a vártnál sokkal gyorsabban. Ennek szellemében, miután volt kétvödörnyi kikutyult festékünk – ugyanis olyan csökönyös voltam, hogy nem hallgattam Henrikre, hogy egyszerre csak a negyedét keverjük ki –, a konyhabútorunk száradási ideje alatt SOS kerestünk még néhány lefestenivalót: így kaptak új köntöst a faluvégi, bezárt tavernából kidobott székek, amelyeket reggeli sétáink során hoztunk haza. 

Eztán következett a holland szomszédunk, Mariel által kiselejtezett zsalu, amelyet expressz tempóban smirgliztünk le, majd a „pièce de résistance”, a vintage ebédlőasztal, amit szintén a kukából halásztam ki egy tengerpartról csodált naplemente után, és strandkendőkkel a kocsink tetejére erősítve hoztuk haza. 

Az asztalka most itt pihen a laptopom alatt immáron új ruhában, és akárhányszor rápillantok, eszembe jut, hogy ha beszélni tudna, mi mindent mesélhetne. 

A tavernaszékeink takaros fehérre mázolva várják a vendégeket, a konyhai akasztóként bevált uszadékfa pedig ruhasínként is funkcionál. A festék utolsó cseppjeivel végül lekentük a félretett konzervdobozokat is – ők kaktuszcserépként keltek életre életünk első olyan lakásában, ahol kilencvenkilenc százalékban minden újrahasznosított, és ahol – a matracot kivéve – semmi sem származik bevásárlóközpontból vagy lakberendezési áruházból. Amit mégis újonnan vettünk – mint az evőeszközök és törülközők –, azt pedig mind helyi vállalkozásokat támogatva szereztük be. 

A huszonnégy négyzetméter teljes renoválása, plusz a felső szinten lévő otthonunk konyhájának újraélesztése kevesebb mint egy hetet vett igénybe – ebből három olyan nap volt, amikor alig aludtunk, csak pörögtünk és pörögtünk –, és nagyjából kétszázezer forintot emésztett fel, ebben a festékek, a matrac, a kiegészítők ára, sőt még a benzinköltség is benne van. 

Ez nagyjából az az összeg, amit a legtöbben egy ülőgarnitúrára vagy egy gardróbra költenek el. 

Tudom, tudom, raklapágyon aludni, lehullott olajfaágakra tobozokat aggatni a „home decor” jegyében nem mindenkinek dédelgetett álma, és azt is feltételezem, hogy nem mindenki békélne meg a helyzettel, amikor rájön: elfelejtett festékkeverő tálcát vásárolni, amelyben kényelmesen megmeríthetné a festőhengert, így a macskaalomnak való doboz kapott vadiúj szerepkört (természetesen alapos tisztogatás után). Ám számunkra az alkotás és építés nem áll összefüggésben társadalmi elvárásokkal, vagy mások mércéivel. Mire végeztünk, brit barátaink és szomszédaink, Wendy és Ian – aki rengeteget segített nekünk belezökkenni a kétkeziségbe – ámuldozva álltak az ajtónkban: „Hihetetlenek vagytok! Alig várom, hogy lássam, milyen arcot vág majd az egykori tulajdonos, amikor meglátja, milyen csodát műveltetek a hellyel!” 

És valóban, Janisz barátunk – aki építette, és eladta a kreatív kuckónkat – első pillantásra meggyőződéssel hitte: kicsempéztük a konyhát, és új bútort vásároltunk. „Ilyesmire csak az képes, aki igazán szeret egy otthont” – mondta, és megveregette a vállamat, ami az ő „testnyelvén” a nagyrabecsülés legőszintébb jele. Azt pedig még ő sem vette észre, pedig fél falut épített már fel élete során, hogy kénytelenek voltunk fél sor járólapot újrarakni, mert az egyik sarokban lebontattunk egy régi kéményt, alatta pedig alaposan megtört a csempe – a régi járólaphoz azonban még hasonlót sem találtunk, így saját kezűleg festegettem márványos mintákat és ereket a fehér csempefélre. 

Milyen mókás az élet. Két-három éve azt tekintettem volna a legszebb visszajelzésnek, ha egy gálán nyilvánosan kikiáltanak az év ökoharcosának. Ma pedig az melengeti a szívemet leginkább, hogy úgy vigyázunk a közvetlen környezetünkre és a világra, hogy még egy törött csempétől sem kellett megszabadulnunk. Most pedig hátradőlünk kicsit – egészen addig, míg egyszer csak belém nem hasít majd a gondolat: itt az ideje megtanulnom tetőcserepet rakni. 

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak