„Nem csupán a szorongás, a saját gyengeségeim kompenzációja húzott engem a hátrányos helyzetűek felé” – Interjú Erdős Eszter református lelkésszel

–

Chripkó Lili/WMN: Tizennyolc évesen egy illegális keresztény táborban vettél részt, ahol megtértél. Tulajdonképpen ez volt az a fordulópont, amikor eldőlt, te nem egy kallódó gyerek leszel, hanem az, aki a kallódó gyerekeken segít. Valójában ott mi történt?

Erdős Eszter: Olyan ez, mint a születés, nem előzmény nélküli – volt fogantatás és volt magzati időszak is. Egy keresztyén családba születtem, illetve nőttem fel. Szorongó gyerek voltam, magamba fordultam, és állandóan olvastam nyolcéves koromtól fogva. A háztartásunkban nagyon sok keresztyén könyv volt, például misszionárius történetek, gépelt, indigóval sokszorosított füzetek, amik akkor szintén illegálisak voltak. Ezeket sokszor elolvastam, és elképzeltem, hogy majd misszionárius leszek Afrikában vagy Indiában, az éhező gyerekeknél hirdetem Jézust és az új élet lehetőségét. De első osztályos koromtól fogva magatartásproblémáim voltak, aztán ahogy kamasz lettem, elkezdtem kallódni, sűrűsödni kezdtek a gondok, így ez az ambíció egy időre kikopott.

C. L./WMN: Miből fakadtak ezek a magatartási problémák?

E. E.: Rút kiskacsa voltam, későn érő gyerek, édesanyám volt az óvónéni az óvodában, ahova jártam, ahogy a két bátyámnak is, a kisebbik Marika néninek hívta az anyukánkat, mert megfelelési kényszere volt. Én meg verekedtem, ha valaki az ölébe ült. Kiakadtam, ha valami jutalmat adott másoknak, hisz a saját gyerekének nem adhatta. Ha valakit valami feladattal bízott meg, az soha nem én voltam, ez pedig engem nagyon zavart. 

Aztán bekerültem egy második kerületi elit iskola első osztályába, pontosan hatévesen, amikor még nem voltam iskolaérett. Nehéz volt, mert egy nagyon szigorú tanítónénit kaptam, illetve nagyon előkelő volt a közösség, mindenki magabiztos volt, és jól ellátott családból jött. Én meg rosszul éreztem magam ebben a közegben, nem találtam barátokat. Talán egy kivétellel, egy cigány kislánnyal jóban lettünk.

Érdekes, hogy gyerekkoromban mindig a kisebb ellenállás felé tartottam, felnőttként meg éppen hogy nem. A rossz tanuló szegény, hátrányos helyzetű gyerekektől nem féltem. A vagány nagymenőktől meg igen, így azokat inkább kerültem.

A szüleim nagyon sokat dolgoztak, nem volt otthon soha senki. A Lövőház utcában laktunk, ami jó hely, de „kulcsos gyerek” voltam. Ha hazaértem, kinyitottam rögtön egy regényt, olvastam, ha megcsördült a kulcs a zárban, bevágtam az íróasztalfiókba, és azt hazudtam, hogy matekleckét írok. Így aztán soha nem voltam jó tanuló, a négyest alulról húztam.

C. L:/WMN De az nem rossz jegy, sőt az a „jó”!

E. E.: Mivel a kisebbik bátyám zseni volt, a szüleim elvárták, hogy jó tanuló legyek, én meg a kitűnő testvér mellett mindig azt hittem, hogy rossz tanuló vagyok. Már felnőtt voltam, amikor a gyerekkori bizonyítványaim a kezembe akadtak, és rájöttem, hogy nem is voltam rossz tanuló, négy egész körül voltam mindig. De anyám húzta a száját a „rossz” jegyek miatt, szóval ez az érzés maradt meg, hogy rossz tanuló voltam.

C. L./WMN: Édesapád mivel foglalkozott?

E. E.: Apám gépészmérnök volt, de pályát tévesztett. Ősértelmiségi, zsidó családból származott. Az ő édesapja szintén zseni volt, rengeteg dolgot feltalált, volt egy saját mérnöki irodája, és apámnak ezt az utat rendelte el, hiába akart jogász lenni, abszolút humán beállítottságú, kétbalkezes emberként. Mire elvégezte a gépészmérnöki egyetemet, vége lett a háborúnak, elvettek mindent a kommunisták, nem volt már iroda, amit átvegyen. De abban a kultúrában nem volt divat a pályamódosítás, ami ma már nem gond. 

Közben otthon minden szöget anyám vert be, aki meg a másik oldalról jött, a szülei tanulatlan, de nagyon értelmes parasztemberek voltak. Anyám kapaszkodni akart, tele volt ambícióval, igazi feltörekvő paraszti attitűddel, ügyességgel, kreativitással és őserővel. Apám meg csak azt akarta, hogy hagyják békén, nem akart semmit elérni. Anyám kiábrándult belőle, és iszonyatosan gyűlölte apámat egész életében, állandóan az őrület határán volt, szenvedett. 

Mindent összevetve, nagyon rossz volt nálunk a családi légkör, én meg nagyon szorongós voltam ettől. Tíz éves koromban a liftben bepisiltem, ahogy mentem haza.

C. L./WMN: Az, hogy édesapád zsidó családból származott, anyukád pedig nem, mindkét családnak lehetett volna probléma. 

E. E.: Ez nem jelentett gondot nekik, de nem is így neveltek minket. A nagyszüleink nagyon mélyen hallgattak a zsidó gyökereikről, amit csak most kezdek megérteni. Fiatal felnőttként viszont nem értettem, hogy merészeltek a nagyszüleim úgy meghalni, hogy erről egy szót sem szóltak. Pedig az egész Erdős családból nagyon sokan voltak Auschwitzban, és majdnem mindenkit megöltek. De mire ezt megtudtam, már nem éltek a nagyszüleim. 

C. L./WMN: A kamaszkori kallódás dacára teológushallgató lettél, több diplomád van, hogy találtad meg az utadat?

E. E.: Négy gimnáziumot megjártam, kirúgtak például a Debreceni Református Gimnáziumból is, ahova azért adtak be a szüleim, hogy kicsit „megjavítsanak”, de én csúsztam lefelé, loptam, csavarogtam, csöveztem, országos körözés volt ellenem kiadva.

Aztán egyszer eljutottam egy keresztyén táborba, és ott rájöttem, hogy egész életemben ezt akartam: mindig arra vágytam, hogy Isten szolgája legyek. Valójában csak kiment a fejemből egy időre. Már a misszionáriuskönyvek alapján azt gondoltam, hogy ez az élet legfőbb értelme. 

C. L./WMN: Lehet, hogy a saját kirekesztettség-érzésed terelt ebbe az irányba? 

E. E.: Nem csupán a szorongás, a saját gyengeségeim kompenzációja húzott engem a hátrányos helyzetűek felé, de ha igen, akkor kit érdekel. Ha segítőszindrómám van, hát legyen. Mert csak a kapcsolat számít nem a módszer. Miért baj az, ha én szorongok, és ezért szeretek a klienseim között lenni, mert közöttük nem félek? Ők annyira rászorulnak a szeretetemre, hogy ott még én is fel merek oldódni. Aki szenvedélyből dolgozik, ott mindig van a háttérben pszichés magyarázat, vagy nevezhetjük problémának is.

C. L./WMN: Azt mondod, félsz másoktól, és egyszerre azt érzed, hogy szívesen segítenél másokon. Ez valahol két ellentétes dolog, nem?

E. E.: Igen, de nem vagyok egy utcai szociális munkás-típus, hanem a klienseknél is valahogy mindig úgy alakult, hogy nem én megyek oda, hanem felkínálom a lehetőséget, hogy ő tudjon odajönni hozzám, és meg merjen engem szólítani. Ha pedig megszólít, állok rendelkezésre. Szóval nem vagyok egy kezdeményező típus.

C. L./WMN: Ehhez képest te voltál az első, aki drogrehabilitációs központot indított. Egy tornácos parasztházban, tulajdonképpen mindenféle irányelv nélkül kezdetetek bele. Azt képzelem, ehhez mégis kezdeményezőnek kellett lenned.

E. E.: Igen, anyámtól mégis megörököltem a munkabírást meg az ambíciót. Az összes részleget én hoztam létre egy olyan korban (a nyolcvanas években), amikor ezek a szakmák nem léteztek. Nem volt drogszakma, én csináltam drogrehabot, amit csak tíz év múlva fogadott be az Országos Egészségbiztosítás mint egészségügyi intézményt. Csináltam drogprevenciós szolgálatot, van drogambulanciánk, vannak drogkonzultációs irodáink, ezek korábban mind nem léteztek. Szóval igen, innovatív vagyok, tudok programokat kitalálni és megvalósítani, csak emellett van bennem egyfajta szégyenlősség is. Ha valakinél saját magamat kell „eladnom”, az nehezebben megy, de mások érdekében bátor vagyok. Tudok konfrontálódni, sőt, van, amikor túlzásba is viszem a harciasságot. 

C. L./WMN: A rehab és a terápiás foglalkozások „béta verziója” tulajdonképpen egy Biblia-olvasó kör volt, ahova a Moszkva téri kallódó barátaidat hívtad. Mi volt ebben nekik vonzó? Hogy tudtad erre motiválni őket?

E. E.: Akkor ebben még volt vagányság, hiszen a rendszerváltás előtt voltunk. Sőt, annyira menőnek számított, hogy amikor indultunk a (Református) Drogmisszióval, akkor első évben csináltam egy nagy bulit az Európa Kiadóval – ami akkor a legmenőbb zenekar volt –, eljöttek a Fasori Református Templomba teljesen ingyen koncertezni úgy, hogy vállalták: egy dal, egy bizonyságtétel lesz felváltva. Láttak benne fantáziát, mert akkor még nem volt vallásszabadság. Lázadó jellege volt az egésznek.

C. L./WMN: Kiderült, hogy a barátaid, ezek a kallódó fiatalok tulajdonképpen mind szerhasználók. Nehéz lehetett megélni, hogy a kezdeti negyven-ötven emberből, aki összejárt, az első három évben nyolcan meghaltak. Ez nyilvánvalóbbá tette a felelősséget: hogy nemcsak összejárunk, hanem a „foglalkozáson” életek is múlnak? 

E. E.:

Volt, aki kiugrott az ablakon, a mai napig nem tudom, vajon azt hitte, hogy tud repülni… vagy öngyilkos akart lenni. Volt egy lány, aki annyira be volt állva, hogy elvágta a saját torkát. El tudod képzelni, hogy mennyi anyagnak kell benned lenni, hogy a saját torkod el tudd vágni? Akkor éreztem, hogy valami több kell, így lett a rehab.

C. L./WMN: Nem volt mintád erre, de mégis honnan tudtad, hogy merre kell menni, milyen szakembert kell megkérdezni, hogy segíteni tudjatok a szerhasználókon? 

E. E.: Mivel az egyik bátyám orvos, erre indultunk el. Pszichiátriákra vetettük fel az embereket, de ezek nagyon rossz tapasztalatok voltak. Vagy leszedálták őket annyira, hogy érteni sem lehetett, mit mondanak – úgy le voltak lassulva, hogy folyt a nyál a szájukból és motyogtak –, vagy ha nem kaptak gyógyszert, feltörték a gyógyszeres szekrényt, vitatkoztak a nővérrel, elszedték a pszichotikusoktól a gyógyszereket, és végül kirúgták őket az osztályról. Szóval ez nem működött, én meg akkor olvastam, hogy Amerikában vannak olyan rehabok, amiket volt drogosok vezetnek, és ez tetszett.

C. L./WMN: Hol lehetett akkor ilyenről olvasni?

E. E.: Voltak az úgynevezett Társadalmi Beilleszkedési Zavarok-, azaz TBZ-füzetek. Nagyon jó szakirodalom volt, szociológiai kiadványok formájában. Közben Topolánszky Ákos barátom a teológia szakról és a felesége kint voltak Svájcban ösztöndíjjal, és szerveztek nekem egy kéthetes körutat drogtémában. Mivel ez nem egy hivatalos delegáció volt, stoppal menten Zürichbe. Voltunk kórházban, ambulancián, végignéztük a teljes terápiás láncot. A volt drogosok által tartott terápiás foglalkozás volt az első program, amit adaptáltam. Nagyon konfrontatívak ezek a klasszikus terápiás közösségek, mivel az első terápiás közösségeket a vietnámi háború után a veteránok csinálták. 

Éppen akkor jártam Rogers-képzésre, ami akkor kezdett terjedni, így Svájcban a konfrontatív, militáris hangulatú rendszer nem tetszett nekem – annak a hangulatát nem vettem át, de a tematikáját és a stratégiáját igen. És természetesen belevettem, hogy keresztyének vagyunk. Írtam a püspök úrnak, hogy szeretnék egy ilyet csinálni Magyarországon, és azt válaszolta, hogy jó. Ezért büszke vagyok az egyházamra, mert minden részlegünk úgy alakult, hogy kezdetben nem volt normatíva. Nem megélhetési intézmények születtek, hanem karitatív szolgálatok voltak.

C. L./WMN: Az anyagi forrásokat mégsem lehetett egyszerű előteremteni…

E. E.: Az alapítás után egy évvel átadtam a Ráckeresztúri Drogmissziót Topolánszky Ákoséknak, mert férjhez mentem egy baranyai lelkészhez, és akkor a püspök nem járult hozzá, hogy ő feljöjjön Baranyából, mert ott kevés volt a lelkész. Szóval én mentem Baranyába, és ott is csináltam egy másik drogrehabot, a Zsibriki Drogterápiás Otthont, mivel a drogosok jöttek utánunk, és ott laktak a parókián. A gyülekezet mellénk állt, segítettek. Egy szociológus barátunk, Derdák Tibor pedig hallotta a rádióban, hogy a Maradj köztünk Alapítvány hirdetett egy pályázatot, és kérdezte, hogy nincs-e kedvünk jelentkezni rá. Elmentünk egy pécsi kocsmába, ahol hárman kézzel írtunk meg egy két és fél oldalas anyagot – így nyertük meg Magyarország első pályázatát. 

Hárommilliót kaptunk, de az kevés volt. ’88-at írtunk ekkor, Békesi László volt a pénzügyminiszter, én meg tök véletlenül tudtam, hogy hol lakik. Gondoltam egy nagyot, és hogy ne a titkárnője papírkosarában végezze, a privát címére írtam neki egy levelet (a minisztérium helyett), amiben elmondtam, hogy nyertünk ezen a pályázaton, de az az összeg kevés nekünk, hat és fél millióra még szükségünk lenne. Egy hét múlva jött a válasz azzal, hogy hova küldhetik a pénzt. 

De volt olyan is, hogy felutaztam Pestre stoppal, bementem a minisztériumba, és elmondtam a főosztályvezető-nőnek, hogy lefekszem az utcán a lépcsőre és addig nem megyek el, amíg nem kapok egymillió forintot, amiből fizetést tudok adni.

Ott voltam tizenegyre, egy-két órát jöttek-mentek egyik ajtón be, másikon ki, én meg délután úgy jöttem haza a tarisznyámmal, hogy benne volt az egymillió forint. Aki ma ezt meghallja, azt hiszi, hogy hazudok. De az még más világ volt.

C. L./WMN: Hogy lett Zsibrikből Ráckeresztúr?

E. E.: Topolánszky Ákos ’99 őszén felhívott, hogy menjünk vissza Ráckeresztúrra, mert ő helyettes államtitkár lesz, elmegy a misszióból, viszont nem lát maga körül senkit, aki át tudná venni tőle Ráckeresztúrt. Nekem Zsibriken volt már helyettesem, szóval visszaköltöztünk 1999 karácsonyán. 

C. L./WMN: Itt az intézményben szigorú napirend van, mindenkinek ki kell vennie a részét a feladatokból, kötelezőek az egyes programok. Ugyanakkor mindenki más történettel, szocializációval, mentális állapotban kerül be ide. Inkább a szabályokhoz kell ragaszkodni, vagy asszertívan kell kezelni a rendszerben az egyént?

E. E.: A kettőt egyszerre kell csinálni. Rend van, de van kegyelem is, és ezt éreztetni kell. A kollégáknak is mindig ezt mondom: ez nem junkie tanya, szabályok vannak, de ide olyan emberek kellenek, akik rugalmasak, és nem csinálnak minden bolhából elefántot. Különben nem tudunk semmit elérni, ez az egész csak egy nagy szkanderparti lesz. Valahogy érezni kell, hogy mikor kell félrenézni, mikor kell valamit meglátni és azt mondani, hogy ez nem jó, de nem baj, javítsd, és menjünk tovább. Vagy azt, hogy álljunk meg egy szóra, ezt nem lehet. Szóval egyszerre kell toleránsnak és sziklaszilárdnak lenni. Ha puha vagy, akkor véged. 

C. L./WMN: Akkor nem is alkalmas erre a munkára akárki?

E. E.: Ehhez csak egy kis szeretet kell. Olyan dolgok vannak itt, amiről nem tudod eldönteni, hogy sírjál vagy nevess rajtuk. Volt olyan kisfiú, aki a legókat nyomta a popsijába, van, aki macskát kínoz, megtörtént, hogy egymás ágyára onanizáltak, és ez csak az, ami kiderül. 

C. L./WMN: Te anyagoztál valaha?

E. E.: Kamaszkoromban az összes haverom drogos volt. Minden házibulin én voltam az egyetlen józan ember. Akkor nem tudtam, hogy miért nem anyagozom, a többieknek azt mondtam, hogy nem kell nekem ahhoz semmilyen szer, hogy hülye legyek, és ez igaz volt. Táncoltam az asztalon, ordítottam a Budapesti éjszakában, volt bennem spiritusz, vagy hogy mondjam. De most már látom, hogy a felmenőim között nincs szenvedélybeteg. Senki nem kártyázta el a birtokot, nem itta el a máját.

C. L./WMN: Mára biztos megváltozott, hogy milyen szereket használnak a függők, az új szerekhez új terápiás módszerek is kellenek?

E. E.: A rendszerváltás előtt ugyanúgy drogoztak, csak akkor nem heroin volt, hanem ópiátszármazékot tartalmazó gyógyszerek, köhögéscsillapítók, amiket intravénásan szúrtak, vagy volt a jó kis lengyelkompót, a máktea, az amfetamin helyett a fogyasztótabletták, csak nem úgy szedték, ahogy írva van, hanem marokszámra, az LSD helyett a szipu, a ragasztó, hígító. A lassítóknak, gyorsítóknak, hallucinogéneknek, mindennek megvolt a szocreál megfelelője, és a zokniban volt a fecskendő. Ugyanúgy szúrták magukat az emberek. Bár azért ennyire nem, mint most, a jó kasztokban nem volt ennyire elterjedt. Inkább „lent” meg „legfelül”. A diplomatáknak biztos volt kokainjuk, heroinjuk, de ők nem az én klienseim voltak. 

C. L:/WMN: Viszont biztos vagyok benne, hogy a közösségi média a szorongások új táptalaja. Hiszen azt sugallja, hogy egy olyan elérhetetlen kép felé kellene törekednünk, ami irreális. 

E. E.: Pontosan. A hedonizmus igénye egyértelműen a modern társadalom terméke. Régen nem az volt az élet értelme, hogy boldog legyél. A drogoknak a hedonizmus jelentős társadalmi indikátora. Boldognak kell lennem, és ha nem vagyok boldog, majd besegítek. A másik ok, az ütésállóság hiánya, nem vagyunk ütésállóak. Gondoljunk bele, hogy száz évvel ezelőtt vagy a középkorban mennyit kellett szenvednie egy átlagembernek. Ma már erre nem vagyunk hajlandóak. Áldozatot hozni, gyűjteni, szívni… Ha valami fáj, akkor rögtön csillapítani kell. Ha gyerekkoromban valami fájt, azt mondták, hogy majd elmúlik. És igazuk volt.

C. L./WMN: A te gyerekeid mit csinálnak? 

E. E.: Keresik az útjukat, de nem féltem őket, mert aranyosak, kedvesek, jók.

C. L./WMN: Nagyon fontosnak tűnik a családi történeteitekben, hogy ki milyen hivatást választ… Lehet, hogy nekik ezzel egy transzgenerációs ügyük van, egy pályát elhagyni nem merő nagypapa után.

E. E.: Lehet. Meg túl nagy a felhozatal is ma. Nekünk sokkal könnyebb volt. Nálunk más volt a kérdésfelvetés. Nekem azt mondják, hogy engem az isten is drogmisszionáriusnak teremtett, de én biztos vagyok abban, hogy ha máshova sodort volna az élet, azt ugyanolyan elánnal csináltam volna. Nem tettünk fel magunknak olyan kérdéseket, amiket a mai fiatalok feltesznek: hogy „hú, hova menjek?”. Megkérdezték, hogy mennék-e a Kallódó Misszióba, mondtam, hogy jó. Ha mást kérdeztek volna, arra is azt mondtam volna, hogy jó. És ha már ott voltam, igyekeztem jól csinálni. A mai fiatalok azon gondolkoznak, hogy mit szeretnének csinálni, én soha életemben nem tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy mit szeretnék csinálni. Mentem, amerre lehetett, és abban boldog lettem. 

Bár nagyon nehéz ember és ellentmondásos személyiség volt, szeretem anyámat, és sok szempontból irigylem is. Amikor nyugdíjba ment, azt mondta nekünk, a gyerekeinek, hogy ha még egyszer kezdhetné, még egyszer óvónő lenne.

Én is hamarosan nyugdíjba megyek, és ugyanígy érzek, még egyszer lelkész lennék. Nekem a legszebb dolog az életemben, hogy hiszek Istenben. Ezt semmi nem tudja fölülírni.

Chripkó Lili

A képek Samsung Galaxy S21 Ultra 5G géppel készültek