–

Egy megyei kórházban dolgozom

Amikor a járvány itthon is terjedni kezdett, egy épületrészt szabaddá tettek a koronavírusos betegek számára. Az új helyzethez új megoldások kellettek: főleg a fiatal, gyermektelen ápolókat és orvosokat helyezték át oda.

Az elektív, vagyis halasztható műtéteket és a szakrendelés vizsgálatait törölték. Ebből adódóan több betegkísérőnek, ápolónak, műtőben dolgozónak, orvosnak feleslegessé vált a munkája.

Ezt a helyzetet úgy kívánta megoldani a kórház vezetősége, hogy maximálta a különböző területeken dolgozók számát, ami egyes esetekben épp a fele volt az eredeti létszámnak.

Tizenkét havi munkakeretre szóló szerződést kínáltak a dolgozóknak, ami azt jelenti, hogy akire éppen nincs szükség, az otthon van, és megkapja az alapfizetését.

A járvány után pedig egy év alatt az otthon töltött munkaórákat le kell dolgozni, ami csak munkaidő után és hétvégén lehetséges. Vagyis tizenkét órás szakrendelések, hétvégi műtői program vár mindenkire… Akiknek ez a lehetőség nem felelt meg, azoknak a választása egyedül a kötelező fizetés nélküli szabadság maradt.

Ami azért is igen nehéz ügy, mert dacára annak, hogy – legalábbis a médiában igen hangzatosan – megemelték az egészségügyi dolgozók bérét, ez továbbra is igen csekély összeg, amiből embert próbáló feladat megélni, pláne félretenni.

Egy délután jött a telefon, hogy azonnal költöztessük az osztályunkat egy másik emeletre…

Betegestül, eszközöstül, gyógyszerestül. A hirtelen változás miatt volt egy kis ijedelem: máris megtelt a Covid-épület betegekkel? Az osztályunkat három másikkal vonták össze: a korábbi egy részleg helyén hirtelen négy különböző szakterületnek kellett osztozkodnia, együtt dolgoznia.

Mindenki igyekezett, kicsit olyan volt, mintha új munkahelyen kezdene dolgozni valaki: új helyszín, új kollégák, új rendszer. Eközben az új típusú koronavírussal fertőzöttek száma a kórházunkban szerencsére nagyon alacsony maradt, intenzív osztályos kezelésre pedig még kevesebben szorultak.

Majd április közepén jött a döntés, hogy a telephely legnagyobb épületét, benne a központi műtőblokkal, ki kell üríteni

Ekkor már szinte „rutinosak” voltunk, viszont egészen más helyzet állt elő: az új épülettől a röntgen-, CT-, MR-vizsgálatok, valamint a műtő is elég messze volt. Ez a távolság nekem négy és fél percet jelent (jó kondiban vagyok), de egy beteggel a hordágyon, kerekesszékkel nem is annyira egyszerű. Arról nem is beszélve, hogy az út egy része az udvaron át vezet, akár szélben-esőben. Ha az egyik beteg hirtelen rosszul lesz, és gyorsan CT-re van szükségünk, az állapota perceken belül romolhat, és igen súlyossá válhat, ami beavatkozást igényel, akár addig, amíg a CT és az osztály között „kirándulunk”, tulajdonképpen az utcán.

Erről megint a betegveszélyeztetés jut eszembe, az, hogy a műtő is messze van az osztálytól, a frissen operált beteget is (jelenleg csak sürgős műtétek végezhetők) át kell döcögtetni a macskaköveken.

Ha súlyos az állapota, és intenzív ellátásra van szüksége, akkor maradhat ugyanott, de ha nem annyira súlyos, és a műtét utáni őrzőben kell elhelyezni, a túrát akkor sem ússza meg.

Közben a Covid-épületünk továbbra sem telt meg a betegáradat miatt, és ez maradjon is így!

Ennek fényében szakmailag, etikailag teljesen érthetetlen döntések sorozatán vagyunk túl, és ez olyan érzést kelthet, mintha a koronavírusos betegek jelenleg előnyt élveznének bármilyen más beteggel szemben. Ezt nem tehetjük meg! Nem erről szól az orvosi eskünk.

Fel kell készülni sok mindenre, ezt természetesen nem vitatja senki. De olyan megoldások születtek, amelyek kitalálója biztosan nem dolgozott kórházban, és amelyek a jelen helyzetben erős túlzásnak tűnnek. Felvetődik a kérdés, hogyha ilyen mértékű átalakítást vittek véghez, azt vajon mikor oldják fel? Feloldják-e valaha? Mert az az érzésem, hogy nem igazán a járvány kezelésén van a hangsúly, hanem valami egészen máson.

A védőeszköz-ellátottságról

Amennyiben valaki megfelelő védőruhát szeretne felvenni egy koronavírusos vagy gyanús esethez, egy utasítás szerint minden egyes alkalommal alá kell írnia, és indokolnia kell, hogy miért.

Ezen a héten pedig az osztályon már egy darab sebészi maszk használatát is az aláírásunkkal kellett ellátni… Ja, biztosan hóbortból szeretnénk magunkra ölteni az egyre rosszabb minőségű maszkokat…

Mindenkinek joga van az egészségügyi ellátáshoz

Ezt az időszakot szerencsére – a legtöbb országhoz képest – kevesebb súlyos beteggel vészeltük át. De arról mintha elfeledkeztünk volna mindeközben, hogy rengeteg egyéb súlyos állapotú beteg is ellátásra vár, akiket nem a járvány veszélyeztet, hanem maga az egészségügy…

Természetesen a járvány második hullámát is mindenképpen komolyan kell vennünk, de nem szabad ellátatlanul hagynunk azokat, akiknek komolyabb beavatkozásra is szükségük lenne, és azokat a betegeket sem engedhetjük haza, akiket rehabilitálni kellene.

Ahogy a legtöbben, mi is várjuk, hogy visszatérhessünk a régi kerékvágásba. A bizonytalanságból pont elég volt ennyi. De mindent megteszünk, hogy alkalmazkodjunk az új körülményekhez, nagyon örülök annak, hogy sok új kollégát ismerhettem meg, akikkel egyébként nem lett volna alkalmam együtt dolgozni. Minden nehézség ellenére ugyanaz a feladat, mint eddig, amire felesküdtünk: a gyógyítás.

Vigyázzunk egymásra!

Kiemelt képünk illusztráció