Kezelünk olyan 13 évest is, aki négy éve függő – Kapitány története

–

Kés a combba, metadonnal kevert spuri a vénába

„Szerintem a saját anyám sem hitt a gyógyulásomban, és sokan meg is haltak abból a társaságból, akikkel akkoriban együtt voltam terápián. Heroin, gyógyszer, alkohol, klasszikus szerek, amik kicsinálták őket. De azért vannak, akiknek sikerült” – mondja Krisztián, amikor Ráckeresztúron újra találkozunk. Összesen tízéves „drogkarrier” áll mögötte, és öt éve megcsúszás nélkül éli szermentes életét.

Krisztián megjegyzi, hogy bár a környezet és sokszor maga a függő is kudarcnak éli meg az egyszeri botlásokat, nem feltétlenül azok. „Ritkán sikerül elsőre a gyógyulás, néha kellenek az elbizonytalanodások, hogy megtudd, hol vannak a határaid, mik a gyenge pontjaid, milyen kompetenciáidat kell még fejleszteni. Persze más az, amikor visszaesel, és újra kontrollt vesztesz” – magyarázza, mi a különbség a megcsúszás és a visszaesés között.

Jól tudja, miről beszél, ő maga is kétszer járt Ráckeresztúron függőként.

Első terápiájára heroinfüggőként még a szülei hatására ment el. A rehab sikeres volt, utána öt évig átlagos életet élt, főiskolára járt, sikeres vállalkozást vitt. Egészen addig, amíg egy szakítást követően vissza nem költözött a fővárosba, majd – ahogy azt sok leállt függő elhibázta már –, egyéb ismerősök híján felkereste a régi anyagos haverjait. Az alkalmi cuccozásból hamar visszaesés lett, csak ezúttal még mélyebbre került, mint előtte: mindent elveszített, amit addig felépített: korábbi szociális hálóját, a jól menő cégét, és abbahagyta a főiskolai tanulmányait.

Alvilági arcok

„Légüres térbe kerültem, amit csak a drogok és a hozzá kapcsolódó emberek töltöttek ki. A lakásomban mindenféle alvilági arc, drogos élt, lehetetlen és veszélyes szitukba kerültem. Egyszer az egyik srác, aki folyton valami dizájnercuccal lőtte magát, és teljesen beszámíthatatlan volt, combon szúrt egy késsel. Azt, hogy milyen állapotban voltunk akkor, jól mutatja, hogy senki sem hívta ki rám a mentőket, mindenki ott folytatta az anyagozást, ahol abbahagyta, én pedig hetekig »DIY-módon« kezelgettem a sebet” – emlékszik vissza azokra az időkre, amikor már egyáltalán nem tudott létezni belövés nélkül. „Metadon (szintetikus opioid, fájdalom- és köhögéscsillapító – a szerk.) és speed keverékével lőttem magam naphosszat, de ezen felül minden mást is használtam” – meséli. Egyetlen kapcsolata az előző, szermentes életével annyi volt, hogy még a legelvadultabb időszakban is kényszeresen próbálta mások előtt tartani a látszatot, például virágokat locsolt az erkélyen, mintha nem is az ő lakásából járnának ki-be a junkiek és az egyre gyakrabban rájuk hívott rendőrök.

Már az édesanyja sem próbált a közelébe férkőzni, a sok hazugság, csalódás után belátta, hogy nem tud rajta segíteni, csak Kapitány saját magán, és hogy a legtöbb, amit anyaként tehet, hogy mindezek ellenére továbbra is szereti a fiát.

„Egyszer azon kaptam magam, hogy egyedül maradtam. A mai napig nem tudom, mi történt, talán újra rendőrök jártak nálam, de minden drog és junkie eltűnt a lakásból. A ballagási tarisznyámból ettem ki a pogácsát, hogy legyen energiám elindulni szerezni valamit” – meséli, hozzátéve, hogy a végpont mégsem ez volt, hanem amikor egy drogbeszerző útján valaki leütötte egy kalapáccsal, ő pedig a Nyírőben (Nyírő Gyula Kórház – Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet) ébredt. Ekkor jött az elhatározás, hogy visszamegy Ráckeresztúrra.

„Mindenki az úgynevezett »keltető« szobában kezdi. Egy hetet töltenek itt a srácok, még mielőtt közösségbe mehetnek. Ekkor még általában kattog az ember, sőt, akad, akinek elvonása van – bár a gondozottak ezen már legtöbbször átesnek a kórházban.

Én is iszonyúan éreztem magam az első napokban, és még hónapokig semminek sem tudtam örülni, teljesen kiüresedtem érzelmileg.

Ez nyilván összefüggött azzal is, hogy a kémiai vegyületek nem úgy termelődtek az agyamban, mint azoknak, akik nem toltak évekig, napi rendszerességgel kemény drogokat” – magyarázza.

Időbe telt, mire beindult a terápiája, és ahogy ő fogalmaz: „elkapta az élet fonalát”. A drogterápia során három fázisban különböző kompetenciákat szereznek a gondozottak.

A fókusz a minél mélyebb önismeretre, egy új életvitel kialakítására, megoldási módszerek eltanulására, és a belső motiváció támogatására kerül. Mindezt egyéni és csoportos beszélgetésekkel, foglalkozásokkal, házimunkával, és a napi rutin kialakításával erősítik bennük.

„Az első munkám a fólia alatt volt, ahol a paradicsomokat kellett gondoznom. Úgy ötven fok volt bent, nem túlzok, ha azt mondom, hogy a nulla kondimmal  úgy éreztem, meghalok” – meséli, és közben kezével a füvet nyíró, félmeztelen felnőtt gondozottakra mutat: „Ők is épp a napi feladatukat végzik, ahogy egykor én. Kamaszoknál is van feladatleosztás, csak ők könnyebb munkákat végeznek” – magyarázza.

Ez nem egy munkatábor, egy kis lazsálásért nincs kirúgás, a megcsúszásért sem – már ha őszintén elmondja az illető –, de az erőszak, vagy bármilyen kábítószer és alkohol becsempészése az intézmény területére automatikus kizárást von maga után, ahogy az is, ha valaki nem együttműködő. Kapitánynak nem volt gondja a szabályok betartásával és az együttműködéssel. „Lesz nekem még normális életem” – mondta nekem öt évvel ezelőtt.

Ott kell felvenni a fonalat, ahol elszakadt

A visszatérés a hétköznapokba minden függő egyik nagy-, ha nem a legnagyobb félelme, és nem csupán azért, mert szermentesen kell élnie – az intézmény izolációja nélkül. A rehabilitációs terápia ugyanis a gondozott körülményeit nem változtatja meg, vagyis ott kell felvenni a fonalat, ahol az elszakadt. A legtöbb leállt függő esetében ez egyet jelent a lakás- és/vagy munkakereséssel, és egy új szociális háló kialakításával, valamint tartania kell a napi rutint. Ezek együttesen óriási kihívás elé állítják őket.

Azért nincsenek teljesen magukra hagyva az újrakezdésben: ott az utógondozás és a félutas ház lehetősége. Utóbbi egyfajta kiléptető rendszerként funkcionál, vagyis akik már túl vannak egy hosszú terápiás kezelésen, de még nincs biztos hátterük, itt kezdhetik el az új életüket.

A félutas házakban egyrészt a lakhatásban kapnak segítséget, másrészt megvan a terápiás támogatás is, ezért cserébe el kell fogadni a házirendet, és aktívan részt venni a programokban.

„Bár visszamehettem volna az édesanyám lakásába, ahol korábban éltem – és amit drogosként leamortizáltam – , úgy döntöttem, hogy fokozatosan haladok, és a félutas házban kezdem meg a visszailleszkedést. Tíz hónapig éltem ott, közben elkezdtem a Válaszút Misszió Drogkonzultációs Irodában dolgozni, amin keresztül magam is bekerültem Ráckeresztúrra. Hozzájuk fordulhatnak a függők mindennapi problémáikkal, vagy akár azzal az elhatározásukkal, hogy le akarnak állni” – meséli.

Az új munka igazi mélyvíz volt számára, hiszen aktív anyagosokkal dolgozott nap mint nap, és az is előfordult, hogy speeddel teli pakkot talált a földön. Ám ilyenkor sem billent ki. „Annyira megcsömörlöttem és iszonyodtam a rehab előtti életemtől, hogy nem tudtam sem a speed, sem más anyag után vágyódni. Néha persze álmodtam a drogozással járó érzéssel, de mindig úgy ébredtem fel, hogy »édes Istenem, de jó, hogy már nem ebben vagyok«”.

Szerinte a terápiája ott fejeződött be igazán, amikor teljesen más területen kezdett el dolgozni. „Műgyanta padlózást csináltam, és polcrendszereket összeszerelő cégnél dolgoztam, közben újra beiratkoztam a főiskolára. Az élet hozta a váltást, de utólag nagyon örülök neki, hogy olyan munkát végeztem, aminek semmi köze nem volt a drogokhoz. Annak ellenére, hogy minden szempontból kemény időszak volt, főleg a magány miatt”. Hiszen a rehab előtt – ahogy az lenni szokott – már csak a drogos társak maradtak körülötte, akikkel – az előző hibájából tanulva – már nem akarta felvenni a kapcsolatot. Ez talán a legnehezebb rész,

a visszaesések ugyanis rendszerint azért történnek, mert a terápia után szinte senki nem tud olyan védett környezetbe kerülni, mint amilyenben az otthonban van.

Kapitány kivárta, hogy a főiskolán új ismerősei legyenek. Egy kiállítás szervezése kapcsán találkozott a mostani feleségével, majd az édesanyja is újra bizalmat szavazott neki. Közben rákapott a tanulásra, olyannyira, hogy – bár még csak májusban szerezte meg második diplomáját a Semmelweis Egyetem Addiktológia Konzultáns szakán, de – már a pszichológiai tanulmányaira készül.

Neki ma a tanulás, a hegyi kerékpározás és a motorozás adja meg azt, amit régebben a drogokban keresett, és úgy érzi, a munkájával is jó helyen van.

12 éves drogfüggők

Ráckeresztúron, a tinirészlegen dolgozik, ami 2015-ben épült a már meglévő felnőtteket ellátó épület mellé, ahol ő is kétszer volt terápián. A kamaszoknál harminc 18 év alatti fiú gyógyul szakmai stáb (pszichiáter, orvos, lelkész, szociális munkás) segítségével. Kapitány számára a segítő munka már nem az önsegítés része, és egyébként sem gondolja úgy, hogy elég egykori szerfüggőnek lenni ahhoz, hogy valaki jó mentor legyen, sőt. „Sokkal fontosabb a rendszeres szupervízió, hogy megtanuld elválasztani a munkát a magánélettől, hogy ne vonódj be túlságosan, hogy folyamatosan fejleszd magad, és minél inkább szét tudd szálazni mindazt, amit itt, a srácokkal megélsz” – magyarázza.

Bevallása szerint a tinirehabon dolgozni nem könnyű, folyton küzdeni kell a csoportdinamika egyensúlyáért, kríziseket kell kezelni – mint például lopásokat, konfliktusokat –, és azt is helyre kell tenni, hogy a kamaszoknál gyakoribbak a megcsúszások a kimenőkön, vagy a visszaesés rehab után. Ezek mind megterhelő élények pszichikailag, mint ahogy a kemény gyereksorsok is.

Mint például Tomi története (a nevét megváltoztattuk), akit nyolcévesnek nézek, de közben tizenhárom. Kilenc-tíz volt, amikor először szívott biofüvet. Azt mondja, szeret itt lenni, mert itt tud aludni, tanulni, nem veszik el tőle a reggelit, mint a zsúfolt telepen, ahol nyolc testvérével él.

A kisfiú terápiája komplex feladat elé állítja a stábot és Kapitányt, hiszen az alapkészségeit is fejleszteni kell, ami nem ritka a többszörösen hátrányos helyzetű gyerekeknél.

„Folyamatosan tanulok én is. Például régebben nem nagyon tudtam kapcsolódni az alacsony szociokulturális hátterű gyerekekhez. Abban, hogy ez megváltozott, sokat segített Tomi, akivel sok időt töltök” – mondja, és azt is bevallja, nehéz látni, hogy egyre fiatalabb függők érkeznek hozzájuk, ami szorosan összefügg azzal, hogy 2009-2010 környékén nálunk is megjelent a kati, a herbál, a biofű és társai, vagyis a dizájnerdrogok. Ezek az új anyagok a hozzáférhetőségük és az alacsony áruk miatt (egy adag biofűhöz már 500 forintért hozzá lehet jutni) hamar népszerűvé váltak a tinik körében, így ugrásszerűen megemelkedett köztük a szerhasználók száma. A dizájnerdrogokkal ráadásul nehéz megküzdeni, mert folyton változik az összetételük, nagyon addiktívak, és lehetetlen megjósolni, milyen hatást váltanak ki.

A szakemberek szerint több tízezer fiatal drogfüggő élhet ma Magyarországon, ám az ijesztő tendenciák ellenére a 14-18 éves korosztály számára alig létezik rájuk szabott drogszakmai ellátás. Gyermekosztályra csak 14 éves korig vehetnek fel gyerekeket, míg a felnőtt pszichiátrián vagy addiktológián az érvényben lévő jogszabályok szerint csak 18 éves kortól foglalkozhatnak a fiatalokkal. Két fontos lépcsőfok hiányzik tehát a serdülők ellátásában: az egyik az ambuláns ellátás, a másik a tinikre szabott addiktológiai fekvőbeteg-ellátás. A ráckeresztúri otthonon kívül csupán kettő ilyen, fiatal szerhasználókkal foglalkozó bentlakásos intézmény létezik az országban. A lányoknak még kevesebb a lehetőség, őket csak a szatymazi Rehabilitációs Központ fogadja, vagy a kórházak addiktológiai osztályai.

Szakmai segítség nélkül pedig drasztikusan csökken annak az esélye, hogy egy tini – vagy akár felnőtt – magától kilábaljon a függőségből.

Kapitány nem állítja, hogy lehetetlen nélküle a gyógyulás, de abban biztos, hogy neki nem ment volna, 31 évesen sem. A terápiának köszönheti, hogy ma már tudja: a személyiség és a szociális kompetenciák pótlólagos fejlesztése működik, ahogy a megoldási eszköztár is gazdagítható, és ezekkel válaszokat adhatunk az élet különböző kihívásaira.

Farkas Edina Lina 

Képek: Chripkó Lili