Szentesi Éva: Tejköd – WMN-naplók

–

Nyíregyháza 234 kilométer, ez azt jelenti, hogy nem vagyunk meg egy töltéssel, meg kell állnunk útközben, és „akkor induljunk légyszíves időben, mert nem akarok utolsó pillanatban érkezni erre a nagyon fontos helyre”.

A fűtést nem lehet ilyen időben kikapcsolni, nem fogunk kabátban ülni, megyünk majd tempomattal, a gyorstöltőnél elég húsz perc, és akkor meg is vagyunk, csak ne felejtsünk el lejönni a pályáról, a Rekettyés lesz az, hátha nem tölt majd ott épp senki, nem úgy, mint a múltkor, amikor sorban álltak utánunk.

„Vezess te, ilyenkor ideges vagyok, sötétben nem is látok jól, vezess te, higgadtabb vagy, én már csak arra tudok gondolni, mi lesz majd a vizsgálaton, mit mond az orvos, mivel kell számolni.”

Majd jól kikérdezem, ő mindent tud, külön listával megyek, jegyzetet készítek, ne felejtsek el semmit, ez a legjobb sebész az országban, nem lehet hozzá bejutni. „Szóval vezess te!”

Utolsó esélynek is hívják azt az eljárást, amit alkalmaz az operációinál. Annak idején mindent elolvastam róla, amikor azt hittem, semmi esélyem nem maradt. Hál’ istennek, nem kellett, még az utolsó előtt volt még egy esélyem, most meg mégis itt kötök ki, és akkor most mondd meg, hogy akikkel eleve el van rendelve, hogy találkoznod kell, azokkal fogsz is, meg hogy a nagy szerelmek is megérkeznek előbb-utóbb az életedbe, úgy, mint te, meg ez az orvos… 

 

Nyíregyháza 234 kilométer Pest belvárosától, és nem hiszem el, hogy nem tudunk időben elindulni. Mondtam neked, hogy máshogyan kell számolni a kilométereket ilyenkor hideg időben, most nem nyár van, érted, amikor meleg az aksi, és gyorsabban tölt, nulla fok körül nem pörög be olyan gyorsan, és még a Rekettyést is elvétjük. Pech.

Nem vagyunk idegesek, jön a sötét, hatra oda kell érni, nagyon fontos ez az időpont, alig lehet ide bekerülni, egy percet sem késhetek.

Ez nem vicc, ez fontosabb, most bárminél, tudod, milyen ideges vagyok mindig, ha orvoshoz kell menni, nem is amiatt, hogy mit mond, hanem az orvosok nálam felértékelődtek az utóbbi tíz évben, sokkal fontosabbak bárkinél, megtisztelem őket azzal, hogy időben odaérek. Ez a minimum. 

17 óra 42 perckor érkezünk Nyíregyre a töltőhöz, csatt fel a dugót, szerencsére elindul, most nem kell a diszpécsernek káromkodni, attól nagyon kivagy, két óra harmincöt perc alatt maxra is tölt, nagyon jó, addig végzek simán, és még vacsorázni is lesz idő.

Taxival megyek a váróba, téged otthagylak a kávézóban, 17 óra 59 perckor lépek be az ajtón, nyugodtan simítom le a ruhám, ami meggyűrődött az úton. A váróban tízen, mind maszkban, lehajtott fejjel, összekulcsolt kézzel ül vagy áll, nincs mindenkinek helye, egy újonnan érkező középkorú hölgy úgy kéri meg az egyik ülő fiatalembert, hogy adja át a helyet az anyukájának, mert nehéz állnia, igazából ülnie is, bonyolult műtéteken van túl.

Két és fél órát várok, akkor se késtem volna el, ha két órával később indulunk. A többi ember baja nagyobb, mint az enyém, türelmesen ülök a szűk váróban, lehajtott fejjel én is, magunk elé nézve, mint a bűnösök az ítélet előtt.

Nem ideges senki, hova már, nem sietünk, lassan haladunk előre, hamarabb ki akarja megtudni, mi vár rá, ennek is megvan az ideje.

„Tudja, doktor úr, nagy rajongója vagyok, egy időben mindent elolvastam magáról” – így kezdem, amikor belépek, nyomkodja a hasam, egy ponton érzékeny, szisszenek, „Ugye, nem gyerek? Csak azt ne!” – viccelek, röhögünk. „Sajnos újra fel kell vágni. Mikor műtötték utoljára?” 2014. május 13. és 2014. november 24. „Ilyen pontosan tudja?” Pontosabban, mint a születésem. 

„Sajnos újra fel kell vágni. Ez nem epe, hanem összenövések a sugártól. Mikor műtsük?”

„Mondjuk, most?”
Megint nevetünk. „Legalább valaki” – mondja az asszisztens.
„Legalább én.” Sírni már minek, amit lehetett, elsírtam ebben az évben.

Kijövök, Nyíregyet ellepte a köd, az orrom hegyéig látok, egy lélek sincs az utcán, taxit hívok, hogy visszavigyen a töltőhöz, ahol a kocsim van. A taxis azt mondja, vissza ne induljunk, életveszélyes ilyenkor, de ha mégis, a tiszavasvári úton menjünk rá a pályára, bár ő a helyünkben kivenne itt egy szobát. (Semmit nem hoztunk magunkkal, dehogy veszünk ki szobát, megyünk vissza.)

„Mit mondtak?”
„Megint felvágnak!”
„Megint?”
„Megint.”
„Hát, csináljuk, túl leszünk ezen is.”
„Túl leszünk.”

A pályán tejköd, kilencvennel megyünk, tempomattal, legalább nem fogyaszt sokat, egy töltéssel felérünk, nem sietünk sehova, mégis sokkal gyorsabban visszaérünk, mint lefelé. 

Megyünk előre, tesszük a dolgunkat, amit kimértek, kiosztottak, szerintük ennyit bírunk el. 

Szentesi Éva