–

Egy olyan utcában nőttem fel, ahol a szomszédok híresen jó kapcsolatot ápoltak egymással. Falun a szomszédi viszony amúgy is inkább hasonlítható a rokonság egy furcsa fajtájához, hiszen annak ellenére, hogy a szomszédod nem vér a véredből, sok tekintetben mégis többet tud rólad bárki másnál, kölcsönösen segítitek egymást, ott vagytok a másik életének fontos eseményeinél. Mondom, szinte olyan, mintha egymás családtagjai lennétek – a gyerekkori szomszédaink unokája, akivel még együtt homokoztunk, például a mai napig a legjobb barátnőm.

A jó szomszéd óriási áldás, és ezt akkor tanulja meg a leginkább az ember, amikor van „szerencséje” megismerni a másik oldalt is.

Nekünk ez épp mostanában jött össze, és hát az „élmény” hatására gyorsan át is értékeltem a korábbi szomszédaim eddig zavarónak, néha egyenesen kibírhatatlannak titulált viselkedését. Már a szemem se rebbenne a hangosan szexelő ötvenes párra, a férjemre szemet vető, Zuglóban őshonos szexi pumára, vagy az énekesi álmokat dédelgető, erősen mutáló kamasz fiúra, aki éjjel-nappal (de leginkább hétvégén kora reggel) Kovács Ákos dalaival gyakorolt az X-Faktor-válogatóra.

Mindenkinek megvannak a maga idegesítő szokásai, amire őszinte és kulturált kommunikációval még közös megoldást is lehet találni – egy dologgal azonban nehezen lehet mit kezdeni: a rosszindulattal.

Néhány hónapja költöztünk új helyre, egy földszinti, kertkapcsolatos lakásba. Miután egész nyáron a kertünket rendezgettük, nemrég jutalomképp áthívtuk az egyik baráti párt, hogy végre kiélvezhessük a hely örömeit is, és sütögessünk egyet. Az este balzsamos volt, az elektromosgrill-lapon boldogan pirultak a pipicombok és a zöldségek, mi pedig nagyon jót beszélgettünk közben. Csak jóval később vettük észre, hogy a férjemnek pontban tíz órakor volt egy nem fogadott hívása a közös képviselőtől. Hangosak lettünk volna? Nem voltunk – mint másnap kiderült a vele folytatott beszélgetésből.

A lakókat más zavarta: öten-hatan jelentettek minket a közös képviselőnél, hogy a grillezéskor keletkező „kajaszag” beszállt a nyitott ablakukon, helyet foglalt a lakóterükben, és beült a szomszédos lépcsőházba is. Hozzánk, szemtől szemben az öt-hat lakó közül senki nem fordult, sem akkor, sem azóta.

Bezzeg az idős hölgy, aki nemrég feljelentéssel és azzal fenyegetett, hogy ránk hívja a rendőröket, miközben a kertünk utca felőli oldalába sövénycsemetéket ültettünk, már keményen beleállt a konfliktusba! Rá egy szavam sem lehet ilyen szempontból, mert legalább szemtől szemben küldött el a sunyiba, amiért szerinte a (most nagyjából 30 centis) növényeinkkel rontjuk az utcában a látási viszonyokat és elvesszük a teret. „Különben is, ki adott nekünk erre engedélyt? Ezt jelenteni kell” – dohogta. Nem hallgatott érvekre, szép szavakra és kevésbé szépekre, semmire. Én pedig azóta is értetlenül állok az eset előtt.

Iszonyúan frusztrált mindenki, tudom. És azt is, hogy közösségben élni sosem volt és nem is lesz konfliktusmentes dolog, még akkor sem, ha az ember igyekszik tiszteletben tartani a játékszabályokat

– utóbbi miatt valószínűleg az idén már nem vetjük be az elektromos kerti grillt.

De nem lehetne, hogy mind közül elsősorban csak egy szabályt próbáljunk meg mindannyian betartani: hogy korrektek leszünk egymáshoz?

Hogy ha bajunk van, nem jelentgetjük másnak, hanem először ahhoz fordulunk, akivel problémánk adódott? 

Hogy tisztelettel viszonyulunk a másikhoz? 

Hogy úgy viselkedünk másokkal, ahogy elvárjuk, hogy velünk viselkedjenek? 

Tudom, örüljek, hogy eddig nem volt ilyen tapasztalatom, és hogy a névtelen meg nem névtelen jelentgetésnél, illetve a feljelentéssel való fenyegetésnél vannak durvább módszerek és gigászira elfajult konfliktusok is, amikhez képest ez még csak egy „lájtos” ízelítő. De akkor is elkeserítő. 

Szerencsére persze nem mindenki ilyen a lakókörnyezetünkben. A velük való kapcsolatért pedig most még hálásabb vagyok, mint eddig. 

Filákovity Radojka