–

Kezdetben volt Gyoma és Endrőd…

Két szomszédos nagyközség az Alföldön, a keszekusza Hármas-Körös folyó ölelésében. A vidék termőföldekben bővelkedett, így az ott lakók főként mezőgazdaságból, földművelésből tartották el magukat, nyilvánvaló, hogy megélhetésük érdekében minél nagyobb területet szerettek volna birtokolni. Már ez a közvetlen szomszédság, a gazdasági érdekek ütközése is konfliktusok forrása volt, a vallási hovatartozás különbözősége pedig csak tovább növelte az ellentéteket. Arról nem is beszélve, hogy általánosságban teljesen más mentalitású emberek éltek az egyik meg a másik helyen.

A rossz szomszédi (v)iszony olyan mélyen gyökerezett, hogy muszáj volt a másikra gúnynevet aggatni, így az endrődieket vaceroknak, a gyomaiakat meg karórágóknak hívták.

Az elnevezések eredete források szerint változik, de mindegyik mókás, tanulságos történetet göngyölít fel, jól példázza a „régi” emberek gondolkodásmódját.

„Kiöntött a vacer”

A vacer gúnynév mindenképpen valamilyen nyelvi egyszerűsítésből fakad, bármelyik elbeszélést is vesszük alapul. A Körös folyó közelsége miatt a város életében ma is nagyon fontos a megfelelő gátvédelem, de néhány száz évvel ezelőtt erre nem fektettek kellő hangsúlyt, az árvíz súlyos károkat okozott az épületekben. Amikor még osztrák fennhatóság alatt állt az ország, az endrődiek nem tudva tökéletesen se magyarul, se németül, így hívták fel a figyelmet a közelgő vagy már bekövetkezett veszélyre: „jön a vacer, kiöntött a vacer”. A német Wasser = víz szót magyarosították egy kicsit.

Egy másik szóbeszéd alapján szintén kiejtéskönnyítés eredménye a csúfnév, hiszen az itt élő ősök egyes feltételezések szerint „vad szerbek” voltak, aminek mássalhangzó összeolvadásából is eredhet a vacer kifejezés. Bár ez a felvetés megdőlni látszik, a XVIII. századi újratelepítés során ugyanis Endrődre tótokat hoztak, nem délvidékieket. Az ük-üknagyszülők történeteiben mégis gyakran előkerül ez a narratíva, kell, hogy legyen ennek magyarázata.

A vacerok rendkívül szorgalmas, dolgos és összetartó emberek voltak, csak hát könnyebben kijöttek a sodrukból.

Egy helyi asszony visszaemlékezése alapján ez az iskolai sporteseményeken is visszaköszönt: az endrődiek zárt közösséget alkottak, egy emberként örültek a sikernek, amelyért közösen dolgoztak meg. Ezen felül nagyon spórolósak, takarékosak voltak, nem költöttek csak úgy földi hívságokra. Egy másik emlék erre rezonál: „tata mindig vacert fogadott cselédnek, mert az tette a dógát, és kuporgatta a garast, nem megitta”. Szokásaikat, vallásukat igen szigorúan tartották, jó katolikusként nem volt ritka, hogy akár tíz gyermeket is vállaltak a családok.

Karórágók és a carpe diem

Ezzel szemben a gyomaiak lazábbak voltak, nem ápoltak szoros kapcsolatot egymással. A lakosság főként református összetételű volt, de hiányzott belőlük az elszánt hagyománykövetés, inkább a pillanatnak éltek. Mai szóval élve mondhatnám, hogy hedonistábbak voltak, jókat ettek-ittak – még akkor is, ha egy fillérük sem maradt utána. Nem arról van szó, hogy ész nélkül szórták a pénzt, de ha szükségük volt valamire, nem gondolkoztak rajta sokáig, megvették. Leleményességük révén mindig megpróbálták úgy csűrni-csavarni a dolgokat, hogy jól jöjjenek ki egy helyzetből.

A két település választóvonalát karók jelölték ki, ám mivel egyik fél sem volt elégedett saját területével, éjszaka mindig arrébb pakolták a határmezsgyét, ki-ki a saját javára. Az endrődiek egyszer kitalálták, hogy megtréfálják szomszédaikat, így bekenték a karókat tehéntrágyával. A gyomaiakat ez nem tántorította el a feladattól, az éj leple alatt ugyanúgy szorgoskodtak, mint máskor. Viszont a kezük nyomot hagyott a trágyában, ami egészen úgy festett, mintha beleharaptak volna a karóba. Ettől fogva nem tudták levakarni magukról se a karórágó nevet, se a trágyaszagot…

Egy másik história arról számol be, hogy verekedésbe torkollott a nagy karópakoló-akció, ami közben elfogtak egy gyomai legényt. Kikötözték az egyik jelzőcölöphöz mintegy példát statuálva, és a foglyot másnap reggel be akarták mutatni a szolgabírónak, hogy az tegyen rendet. Csakhogy az őrök éjjel elaludtak, főhősünk meg addig izgett-mozgott, mígnem valahogy eltörte a karót, és kereket oldott.

A vacerok azt találták egyedül elfogadható magyarázatnak a szökésre, hogy a gyomai legény biztosan lerágta a karót, ezért tudott elmenekülni.

Fő konfliktusforrások: pénz, csajok és foci

Mintha csak napjainkban járnánk, a világ mozgatórugói mit sem változtak az évek során. A megművelhető földterületek, vagyis a pénzszerzési lehetőség növelésén túl az udvarlás is vezető ok volt a viszálykodásban. A találékony gyomai fiúk szívesebben tették a szépet a szorgos-dolgos endrődi lányoknak, akiket viszont érthető okokból féltettek tőlük az apák, karöltve a saját érdekeiket védő helyi legényekkel. A hölgyek kegyeiért a víztorony környékén gyakran ökölharc kerekedett, és egy idő után a szerelmes ifjak már harci eszközöket is bevetettek; botokkal, bicskával jártak portyázni, igazi utcai csatákat előidézve.

Szép lányok mellett egy valamire való helységnek szüksége volt futballcsapatra is…

A két falu ritkán játszott egymás ellen, de olyankor mindig zsúfolásig telt a képzeletbeli lelátó (akkoriban még nem nőtt minden második bokorban stadion).

Általában 4–5000 szurkoló volt a mérkőzéseken, köztük olyanok is, akik egyébként sosem jártak focimeccsre. Egy visszaemlékező szerint valójában élet-halál harc folyt a pályán és a nézőtéren, de szerencsére arról nem szól a fáma, hogy – a játék hevén túl – súlyosabb összecsapásokra is sor került volna.

Az ellentétek vonzzák egymást?

A kérdés költői, de jelen esetben nagyon is helytálló. A különbözőségek ellenére hosszú ideje fogalmazódott a lakosokban az egyesítés iránti igény; gazdasági fellendülést vártak tőle, mivel önálló falvakként aligha jutottak volna fontosabb jogokhoz. Végül az éveken át tartó huzavonát követően 1982-ben egyesült Gyoma és Endrőd, majd ’89-ben városi rangot is kapott.

Nekünk, fiataloknak már magától értetődő, hogy ilyen hosszú a településnevünk, és csak jót mosolygunk a fent említett mendemondákon.

Ami engem illet, gyomaendrődinek születtem. Közben azért büszke karórágó vagyok, meg kiderült, kerekfejű is, de ha vacer lenne az örökölt ragadványnevem, azzal sem lenne problémám.

Mondjuk, tény, hogy a hedonizmussal jobban tudok azonosulni. A cipószeletnek például mindig a nagyobbik felét kenem meg vajjal – ha endrődi volnék, ezt is máshogy csinálnám.

Deli Csenge

Források: A visszaemlékezéseket és a történetek nagy részét egy közösségi médiás, helytörténeti, nosztalgiázós, régi ismerősöket kereső csoportból gyűjtöttem

Illetve INNEN és INNEN informálódtam

Kiemelt kép: Deli Boglárka

A további képek a szerző tulajdonában vannak