Fiala Borcsa: Így lett belőlem Hannibal Lecter – WMN-naplók

–

A nagymamám egyik kedvenc története rólam kiskoromból nagy ijedséggel kezdődött, de aztán – ahogy az szerencsére általában lenni szokott – megkönnyebbült nevetéssel ért véget. Három-, legfeljebb négyéves lehettem, amikor a Komjádi uszodában egyik pillanatról a másikra szem elől tévesztett. Az egyik percben még ott üldögéltem mellette, a sárga és piros műanyag strandágyak egyikén, a következőben pedig mintha a föld nyelt volna el. Szegény szaladt is nyomban fel-alá kétségbeesetten, míg rám talált: hónom alatt a mesekönyvemmel épp átbattyogtam az egyik delikvensemtől a másikig, majd lecsaptam a könyvemet a napfürdőző úri közönség soron következő kiválasztott tagja elé, és ráböktem az oldalra, honnan olvassa. A nagymamám beszámolója szerint az áldozataim olyannyira meg voltak lepődve a rajtaütésemen, hogy gondolkodás és zokszó nélkül mesélni kezdtek.

Ez a buzgó ismerkedős kedvem később sem csillapodott. A dédnagymamám Kaposvár egy árnyas utcájában lakott egy társasház félemeletén. Imádtam nála lenni, hiszen ha a nagymamák arra születtek, hogy (immár a szülői felelősség béklyójától megszabadulva) agyonkényeztessék az unokákat, akkor a dédnagyszülők még inkább! A kedvenc helyem a lakásában a hűvös konyha volt, a tenger kincset rejtő kamrával, ahol a polcon színes sztaniolpapírba csomagolt kúp alakú cukorsüveg is volt, az ablak alatti lócáról pedig épp ki tudtam kukucskálni az utcára. Aztán, ha bárki elhaladt alattunk, azzal igyekeztem szóba elegyedni.

Legnagyobb bánatomra nem ez volt a legforgalmasabb utcája Kaposvárnak, így lelkes igényeimnél sokkal ritkábban tudtam horogvégre akasztani egy-egy beszélgetőpartnert.

Sebaj, hiszen szeptembertől ott várt rám az újbudai óvoda, itt már jóval gyakrabban volt kapásom… amíg a szociális kapcsolataimra (szerintem) irigy óvónénik le nem fülelték ténykedésemet, és arrébb nem terelgettek a kerítéstől. Fifikásan rájöttem ugyanis, hogyan tudok gyorsan, könnyen és hatékonyan szóba elegyedni vadidegenekkel: nincs más dolgom, csak kihajítani egy-egy homokozójátékot a kerítés rácsain át mintegy „véletlenül”, a gyanútlan járókelőre rámereszteni az ártatlan bociszemeket, majd amikor már létrejött a kontaktus, a műanyag forma átadás-átvétele közben könnyűszerrel elkezdtem megalapozni egy tartalmasabb diskurzust. 

Egy szó, mint száz, az emberek mindig is mágnesként vonzottak, irtó kíváncsi vagyok rájuk, feketeöves extrovertáltként pedig lelkesen karattyolok bármiről, főleg új ismeretségek esetében. Így (immár a felnőttkorban) volt, hogy lemaradtam egy Nick Cave koncertről, mert összefutottam egy félismerőssel a bárpultnál, akivel aztán inkább a világot váltottuk meg, dumáltam végig a saját (akkori) pasim előadását mással, amit ő persze végignézett a színpadról, késtem le egyetemi órákról kompletten, mert valakivel épp halaszthatatlan megbeszélnivalóm támadt. 

Aztán bejött a Covid, mi pedig szép lassan mind visszaszorultunk az otthonainkba, a maszkjaink mögé.

Eleinte talán fel sem tűnt, milyen hamar, gombnyomásra eltűntek az emberek az életemből, volt elég feladat, megoldanivaló, ami elterelte a figyelmemet.

Hogy észrevétlenül milyen drámai hatással volt rám, és az emberközpontú énemre az elmúlt másfél év, azt csak most fogom fel igazán. Tegnap manikűrösnél voltam, és miközben lelkesen csiviteltünk, egyszer csak belém hasított a felismerés: „Petra! Most először látom egy csomó idő után az arcodat!” – mire mind a ketten boldog röhögésben törtünk ki. Ilyen semmiségen. 

De hát nincs mit tenni, úgy vagyok vele, mint abban a rossz viccben az agyonterhelt nőgyógyász, aki a sok munka után nagy nehezen eljut egy vendégségbe, ahol megkönnyebbülten felsóhajt: „Végre! Arcok!” Ki voltam éhezve a gesztusokra, mimikákra, mosolyokra. A mosolyokra pláne! Egyáltalán:

hogy tudtunk meglenni mások mosolya nélkül ennyi időn át?

Amikor mindent maszk fedett be? Kutatások szerint az emberek száz méterről is kiszúrnak egy mosolyt, ami nem véletlen: ennél könnyebben és univerzálisabban értelmezhető arckifejezés (aminek mégis számos jelentése lehet, a tudósok szerint egészen pontosan 19) talán nincs is. Pre-maszk időben egy átlagos napon kora reggeltől késő estig több tucat mosolyt bezsebelek (és legalább ennyit ki is osztok, már csak a mosoly-megmaradás törvénye miatt): kapok reggel a pékségben a burgonyás pogácsa mellé, a munkahelyemen, az utcán, a kutyafuttatóban.

A világ bizonyítottan teli van mosollyal, a gyerekek akár 400 mosolyt is megeresztenek egy nap, és az embereknek csupán 14 százaléka mosolyog kevesebbet napi ötnél.

Még a magzatok is mosolyognak méhen belül, mosolygunk igazolványképeken és esküvői fotókon (sőt, mi több, egy házasságok tartósságát és az általános jóllétet is meg lehet becsülni az emberek mosolygós képei által, állítják kutatók), de állítólag a széles mosolyban rejlik a hosszú élet titka is. A mosoly ráadásul ragadós, amit svéd kutatók is kimutattak. 

Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem rettentően hiányzott, hogy lássak másokat grimaszolni, elbambulni, tűnődni, szájat harapdálni, ásítani, lefitymálni, meghökkenni, és igen, mosolyogni és nevetni is. Azt a legjobban.

Ki tudja, mit tartogat a jövő, hiszen a negyedik hullám már itt sertepertél a kapuk előtt, a maszkot sem szanálhattuk ki végleg, ez a mostani, kegyelmi időszak lehet, hogy csak átmeneti. Úgyhogy töltekezem, ami a csövön kifér. Ha nem is sétálok végig az utcán, hónom alatt a könyvemmel, vagy dobálok homokozójátékokat vadidegenek lábai elé, de falom az emberi arcokat (na, nem úgy, mint Hannibal Lecter!), belebámulok – kissé talán udvariatlan kíváncsisággal – mindenkibe. Remélem, megbocsájtjátok. De az van, hogy piszkosul hiányoztatok.

Fiala Borcsa