Filákovity Radojka: Ezekkel a nőkkel elmennék a világ végére és onnan vissza – sokszor éreztem úgy, mintha el is mentünk volna – WMN-naplók
Van köztük olyan, akit születésétől kezdve ismerek, és olyan is, aki engem ismer azóta, hogy világra jöttem. Olyan régi és erős kötelékek ezek, amiket néhányszor próbára tett az idő, mégis állták – és a mai napig állják a sarat. Ők az én bástyáim: a barátnőim és a családom női tagjai. Csupa olyan ember, akik életem egy-egy szakaszától kezdve velem vannak megkérdőjelezhetetlenül, stabilan a szeretetükkel, törődésükkel és odafigyelésükkel. A lánybúcsú, amit szerveztek nekem, így számomra nem egy életszakasz lezárásáról szólt, hanem róluk – a barátság ünnepe volt. Filákovity Radojka naplója.
–
Szeretek ünnepelni, de mindig zavarba hoz, ha engem ünnepelnek. Lánybúcsút sem azért szerettem volna, hogy kötelező jelleggel „egy utolsót bulizzunk” – ilyen szempontból totál hülyeségnek tartom az egészet. Inkább azért, hogy együtt lehessek azokkal az emberekkel, akik az elmúlt években, évtizedekben a mindennapjaim részei voltak. Ők a született és a választott családom, akik nélkül nem lennék az, aki.
Ahogy nézem őket, eszembe jut a sok közös emlék: amikor például pirkadatkor egy buliból hazaérve csipkeruhában, – sodrófa híján – üres borosüveggel gyúrtuk a pizzát reggelire – de csak miután engem sikerült kiimádkozni a taxiból. Annyira rám jött a kocsikázhatnék, hogy még percekig vitettem volna a fenekem a háztömb körül, ami a taxisnak pénzügyileg nem is lett volna rossz üzlet, a gond csak az volt, hogy akkor már húsz perce volt kénytelen hallgatni a Beach Boys Kokomo című számát végtelenített verzióban, amit az anyósülésen női vokálként a bandával együtt „énekeltem”.
Szóval, amikor végre megérkezett velünk a címre, én pedig a gyerekek izgalmával kiáltottam fel, hogy: „még egy kört!”, az arca eltorzult a riadalomtól. Végül nem mentünk még egy kört. Pizzát sütöttünk, és lisztesen, mezítláb, borosüveggel a kezünkben táncoltunk a konyhában.
Vagy amikor elvittek életem első hegyi túrájára, aminek annyira szerettem volna megadni a módját, hogy megvettem a világ legcsinosabb – és legcsúszósabb – masnis gumicsizmáját. Ami miatt élőláncszerűen kellett összekapaszkodnunk, hogy én, a hülye – de marha divatos – túratársuk, ne zuhanjak az első lépésnél a mélybe.
De arra is élesen emlékszem, amikor jó néhány évvel ezelőtt minden figyelmeztetés ellenére útra keltünk busszal a szülőfalunkba azon a bizonyos március 15-én, amikor olyan mennyiségű hó esett, hogy több százan ragadtak az utakon – köztük hat-nyolc órára mi is az unokatesómmal. Még a hókotró is elakadt útközben, pedig azért indult, hogy a buszunkat kimentse. Éhesek voltunk, szomjasak és fáradtak, de minden riadalom ellenére nagyon jól szórakoztunk.
Ott voltak az össze bénázásnál, örömnél és szívfájdalomnál, és tudom, mennyire szurkoltak, hogy végre megtaláljam azt, aki boldoggá tesz. Nem jött könnyen, nem jött hamar. És ha nem kapaszkodtunk volna össze mindig, akkor minden sokkal, de sokkal nehezebb lett volna.
Mindegyikük másképp tanított és tanít a mai napig: hogy szerethető vagyok.
Hogy merjek önmagam lenni.
Hogy ne szorongjak.
Hogy mennyire fontos, hogy jó emberekkel vegyem körül magam.
Annak ellenére, hogy mindannyian változunk, az egymás iránti szeretetünk még lehet elég erős ahhoz, hogy a változásokat lekövesse – persze ha teszünk is a kapcsolatunkért.
Mert sokszor marha nehéz ezt megtenni a barátságban is – ezzel együtt mindennél jobb dolog.
Szóval álljon itt az én köszönetem nektek, akikkel a világ végére is elmennék és onnan vissza, nemcsak a lánybúcsúért, amit szerveztetek, hanem az elmúlt évekért. Mindenért.
Szeretlek benneteket,
Radojka
