Szentesi Éva: Ami Londonban történik, az nem marad Londonban… hanem elhoztam magammal

–

Április 20. – Indulás előtt hat nappal

Sosem voltam még Angliában, most egyenesen öt napra megyek, ráadásul kézipogyásszal (értsd: annyira kicsi bőrönddel, ami elfér az utastérben. És csak azért mondom, hogy értsd, mert én nem értettem). Indulás előtt alig egy héttel menetrendszerű a pánik a közös chatcsoportban, amit az öt lány indított. Vajon hogy fogunk beférni egy ekkora bőröndbe?! C, a menyasszony szerint teljes hülyeség pluszban egy vagyont fizetni a poggyászért, ő bizony mindig elfér a kicsi poggyászban. V, a hercegnő, aki a legpedánsabb közöttünk, jelzi, hogy ő ugyan nem bízza a véletlenre, ezért vett feladandó csomagjegyet is. Majd vesződik inkább a két bőrönddel, minthogy ne tudjon bepakolni. (A végén neki lett amúgy igaza, és ezzel nem árultam el nagy poént.)

Április 25. – Indulás előtt egy nappal

Alaposan átgondolom, mit akarok felvenni a londoni tartózkodásom alatt. Kell egy nadrág a napi túrázáshoz (ez oké, ebben utazom majd, nem kell berakni), kell egy elegáns szett arra az estére, amikor bulizni megyünk (nagyon nehéz kitalálni, milyen hangulatom lesz szombaton), kell három póló, ami közül az egyik rajtam lesz (szóval azt sem kell berakni, tehát tíz milliméternyi hely megint felszabadul), egy magas sarkú, egy sportcipő (szintén rajtam), meg egy alvós szett, de az is picike. Mindent szépen összehajtogatok a csavarásos technikával, amit egy csajtól lestem el egy nyaraláson, és minden befér a kicsi bőröndömbe. Boldog vagyok. Ragyogok.

Április 26. – Indulás (Ha piálsz a repülőn, videózz, hogy visszafelé, amikor már érthető okok miatt nem kívánod az alkoholt, legyen min röhögni!)

C-vel, a menyasszonnyal kibuszozunk. Bár V, a hercegnő felajánlja, hogy kivisz minket is a hercege, de mi nem élünk vele: „annyira jó buli lesz buszozni a közvetlen járattal a reptérre” – gondoljuk hangosan. Aha. Negyven percen át álltunk leizzadva a csumára tömött járaton. A végére már mintha nem volna annyira jókedvünk.

A reptéren proseccoval üdvözöljük egymást. C, a menyasszony, Másik C, a csapat őrültje (bár ezért a címért erősen versenyeztünk), V, a hercegnő, és H, a vega, aki nem annyira bírja az alkoholt.

A repülőn H intelmei ellenére is mini borokat rendelünk.

Nehogy már ne kezdjük el C lányságának utolsó napjai ünneplését időben. Landoláskor pedig benyomom a kedvenc együttesem kedvenc dalát: Paradise city, és énekelünk is.

(Persze ez a valóságban sokkal szórakoztatóbb, mint leírva, milyen kár, hogy írás helyett nem operatőrködéssel foglalkozom.)

Betaxizunk a reptérről. (A taxis szerintem azóta is remeg egy sarokban.) 

Elfoglaljuk a vőlegény lakását: ugrálunk a kanapén, aztán az ágyakon is, ledobáljuk a bőröndöket, megint ugrálunk, énekelünk, mindenki berakja a kedvenc számát, egymás szavába vágva, egymás dalába vágva táncolunk, és C-nek, Másik C-nek, H-nak meg V-nek is tetszik, ahogyan éneklem a dalokat (nem tudom eldönteni, hogy részegek-e vagy kedvesek, vagy nincs ízlésük). 

Este egy közeli pubba megyünk, közben éneklünk az utcán, és kacarászgatunk. C szerint ugyanezt érzik az angolok nálunk, Budapesten, azért viselkednek annyira felháborítóan. De az az érzésem, hogy Londonban mindenki kedves, mindenki megáll, ha megkérjük őket kedvesen, sőt, egy oxfordi diákot (megmutatta az igazolványát) magunkkal is cipelünk a pubba. 

Április 27. – első nap (A little shopping never killed nobody, or…)

C, a menyasszony szerint mindenféleképpen el kell menni a Harrod’s-ba. Én eddig a Harrod’s-ot valami olyasminek képzeltem, mint a Mikulás házát, de ez annál is sokkal durvább. Ha nem volnának a kedves barátaim annyira feltűnőek, hatszor eltévedtem volna. De így nem sikerült. 

A bevásárlótúra ezekkel a nőkkel szerintem a legütősebb cardio-edzés, amit valaha el tudtam képzelni. Nincs az ember szervezete hozzászokva az ilyen atomdurva hegymenethez, de a többiek harcedzettek, rajtuk nem fog ki egy hatemeletes áruház egyik szintje sem. Mindent megnéznek. Mindent felpróbálnak, ami tetszik nekik. Egy ruhát néha, kétszer-háromszor is. Eddig azt hittem, hogy én vagyok a legnagyobb ruhaőrült, de ez a tézis a Harrod’s és a Selfridges között félúton megdőlt.

Délben pihenésképpen egy szuperjó ázsiaiban eszünk. Pezsgőzünk, vagyis én frozen beert iszom, H, a vega, aki nem bírja az alkoholt, továbbra is visszautasítja a szesztartalmú nedűket, miközben én ámuldozva nézem őt.

A londoni forgatag olyan, mintha valami észveszejtő helyen lennék. Ja, hát egy észveszejtő helyen is vagyunk.

Fekete, sárga, muszlim, fehér, vörös, albínó, félvér, japán, kínai, ír, mindenki itt van. A legnagyobb áruházban is látok menő, csadoros eladókat úgy, hogy a következő standnál már egy kivarrt szakállas arc árul, miközben elmegy mellettem három feka srác. Eleinte furcsa, hogy nem bámulják őket, nem hívnak rájuk rendőrt, meg hogy nem ordibálnak rájuk, hogy migráns, ja, és le sem köpi őket senki, de egyiket se. Elképzelem, hogy Magyarországon egy fejkendős nő szolgál ki egy kávézóban… 

Aztán este megnézzük Az Oroszlánkirályt egy színházban. C, a menyasszony már ötször látta a darabot, de nem tudja megunni. Nem csodálom, valami hihetetlen látványvilággal komponálták színpadra ezt a sokunk által szeretett mesét. 

Színház után még beugrunk a China Townba, ahol elfogyasztom életem legjobb kínai kajáját.

Április 28. – második nap (The Party Day)

C, a menyasszony, mindenképpen a Notting Hill-i ikonikus fehér házak előtt szeretné ellőni élete első bacherolette  party-fotóját. Ezért sem a hideg (hat fok van), sem az eső nem számít: az egyenruhának vásárolt, Friends-feliratú pólónkban elmasíroztunk Notting Hillbe, ahol levetkőztünk (mármint kabátról pólóra), megállítjuk a forgalmat (póló nélkül könnyebb lett volna), és megkérünk kedves embereket, hogy fotózzanak le minket. Ez így tök egyszerűen hangzik, igaz? Pedig nem az. 

Az első képsorozaton V, a hercegnő a party feliratú lufit igazítja és nem néz a kamerába. A második sorozaton ideges vagyok, hogy újra kell fotózni a party feliratú lufi miatt, és még Másik C is ideges lesz, hogy nem sikerül az első. A harmadik sorozaton (ezen műveletekhez mindig újabb embereket kérünk meg) pedig már C, a menyasszony ideges, hogy mi a fenéért vagyunk mi idegesek. A negyedik végre sikerült. (A képet kiemelve láthatjátok!)

Este pedig jön a nagy lánybúcsúztató party. Mindig azt gondoltam, hogy nem vagyok jó matekból, meg a matek köré csoportosuló tárgyakból, de sikeresen kiszámoltam,hogy öt lány (különböző igényű és habitusú egyedek) elkészülése egy eléggé elegáns szórakozóhelyre átlagosan két és fél órát vesz igénybe. Ha két fürdőszoba van. Persze, azt mondanom sem kell, hogy a sarki közértben olyan cava-t árulnak hat fontért, hogy megszólal, és nehogy már cava nélkül zuhanyozzunk (ezeket a képeket sajnos, vagy nem sajnos, de nem mutathatom itt meg). 

A fotózáson elinduló mini hiszti természetesen az est további részében kulminálódik. Mert – most pedig egy újabb tudományág, a valószínűségszámítás jön: öt lány (különböző igényű, és habitusú egyedek) biztos, hogy összepattan, ha öt napra össze vannak zárva egy helyre. 

A feszkó a partyhelyen tör ki. Sírás, toporzékolás, kiabálás, majd annál is hangosabb összeborulás követi. És ez mind erős egyenes arányban (hopp, megint matek) áll az este alatt elfogyasztott pezsgők mennyiségével. Természetesen ezen arányosság ábrázolására rajzolok is nektek egy grafikont, ha akarjátok.

Április 29. – harmadik nap (A legjobb nap evör, lelki békém is in da haus)

Camden Town! Camden Market! Ujjééé! C, a menyasszony már jó előre beharangozta, hogy imádni fogom Camdent, mert olyan hippi, mint amilyen én is vagyok. Másik C és én pedig őrjöngve vetjük bele magunkat az őrültebbnél őrültebb üzletek és arcok forgatagába. V és H óvatosan lépked utánunk, C, a menyasszony pedig… na, neki mindegy volt, mert hajnal hatkor ért haza a lánybúcsújáról, szóval még aznapos. 

Camden a legjobb hely a világon. De komolyan. Nagyon régen éreztem már ennyire otthon magam. Sőt, lehet, hogy soha nem éreztem még ennyire otthon magam. Mintha Camden lenne az én város-lelkitársam.

Kicsit sajnálom, hogy az utolsó napra maradt, mert szívem szerint felváltottam volna a Harrod’s-os napot is erre. Vettem csodás gyűrűket néhány fontért, isteni pólókat, egy vintage motoros dzsekit, és egy menő hand made kalapot is. Közben söröztünk, barátkoztunk, megkerestük a magyar konyhát és beköszöntünk, beültünk egy pubba, ahol tovább barátkoztunk. Nagyon nem akartam eljönni, de aztán, amikor kezdett zárni a piac, hiába nyüszögtem, hogy csak még egy pubba üljünk be itt, a többiek már járni sem bírtak, indulnunk kellett. (Borcsától meg itthon tudtam meg, hogy Amy Winehouse is camden-i, és Borcsának is Camden a kedvenc helye, és legközelebb elmegyünk együtt Amy kedvenc kocsmájába.)

Hazafelé beugrottunk a sarki közértbe, felpakoltunk sörrel, otthon még összekuporodtunk mindannyian az ágyon, és azon nevettünk, hogy a picsába fogunk holnap mindent bepakolni a kézipoggyászba.

Április 30. – A hazaindulás napja (A világ összes bőröndje)

Megcsináltuk! A bőröndöket csak a szentlélek tartja össze Jézusurunkkal karöltve. Én otthagyok a lakásban megőrzésre egy pólót, egy csizmát meg két nadrágot, úgyis jövök két hónap múlva – alapon. A bőrönd mellet büszkén álldogálva magamra kapom új vintage bőrdzsekimet (amiben aztán Magyarországon majd' megfulladok a melegtől), a ballonkabátomat meg a derekamra kötöm. C, a menyasszony bőröndvarázsló, mindent begyömöszöl a poggyászába, de senki nem tudja, hogyan. Még ő se. V két bőrönddel jött rutinosan, kedvesen ajánlgatja, hogy hozzá bizony befér még egy bugyi, ha akarjuk. Kiröhögjük, hogy ugyan, mi bepakoltunk mindent a sajátunkba. Amit meg nem, azt magunkra vettük. Amikor ezt kiabálom neki át a másik szobába, bejön Másik C két kalappal a fején, és azon nyöszörög, hogy így sem fér be, H pedig terhes hasnak próbálja álcázni a hatkilós hátizsákját. 

A repülőre végül is mindenki felfér, Másik C és H vettek priorityt… vagy mit. 

Hazamegyünk, bár nem akarok. Semennyire. 

Én most először jártam Londonban, ahol sok minden történt. Szokták mondani az ilyen nagy bulikon, vicceskedve, hogy What happens in London, stays in London. (Ami Londonban – vagy bárhol máshol, ahova utazol épp – történik, az Londonban is marad.)

Hát, ezúttal nem maradt ott. Elhoztam magammal valamit. Azt az érzést, amit már nagyon régen éreztem. Hogy szabad vagyok, hogy nincs rossz hangulat. Hogy nem jönnek velem szembe gyűlölködő plakátok, hogy mindenki elfér mindenki mellett (pedig irtó sokan vannak ott). Fejkendős lányok gyönyörű arccal, pompásan kisminkelve, feka srác, aki fotót kér. Arabok. Fehérek. Feketék. Sárgák. 

London, te vagy a lelki társam a városok közül. London, te vagy az a hely, ahol élni akarok. És nemsokára visszatérek.

Szentesi Éva

 A képek a szerző tulajdonában vannak