Száz év alatt nagyon megváltoztak a régi hagyományok

Ma már nem fekete ruhában mennek férjhez a lányok, mint az I. világháború előtt, hanem hófehérben, és a fejükre sem tesznek mirtuszkoszorút, ami az ártatlanságukat jelképezte. A hajukat sem kontyolják be az idősebb nyoszolyóasszonyok szertartásosan, rozmaringot sem tűznek az ifjú pár ruhájára, ami a hűségüket erősítette meg.

Nemzetközivé lett mára a világ, az egykori mirtuszkoszorúból partikellékekben vásárolható dizájnos tárgy lett, és rendszerint megy a „csapatás”. Van, akit ezzel ki lehet kergetni a világból, például Pásztory Dórit:

„Gyűlölöm a lánybúcsúkat, ahogy a szülinapi zsúrokat is, és minden olyan eseményt, ahol valaki más kedvéért kötelező jelleggel jól kell éreznem magam. Mindezt úgy, ahogy az ünnepelt elképzeli, olyan emberekkel, akiknek egy részéről semmit nem tudok. A humorom nem egyezik a többségi társadaloméval. Általában akkor és azon nevetek, amin csak nagyon kevesen, és az össznépi poénokon (kukis torta/szívószál, feliratos egyenpóló) csak erőltetett mosoly mögött méltatlankodom magamban. Szóval túl önző, antiszociális és szar humorú vagyok az ilyen lányos bandázásokhoz, aminek általában minősíthetetlen bebaszás a vége, amit szinten eléggé idegesít.”

Csepelyi Adri tiszteli a hagyományokat, szerinte egészen másról kellene szólnia ennek az ünnepnek:

„Égnek áll a hajam minden olyan eseménytől, ahol kötelező valahogy viselkedni, érezni magam, bulizni, stb.

A saját leánybúcsúmat bojkottáltam: meghagytam az esküvői tanúmnak, hogy az élete árán is akadályozza meg, hogy nekem valaki »meglepiből« ilyesmit szervezzen. Eleinte nem is hitték el neki, hogy a menyasszonyt a hideg rázza a leánybúcsúktól, de végül én magam is elejtettem pár mondatot arról, hogy ez nem az én műfajom.
Talán legfőképp azért taszít ennyire, mert úgy állítja be a helyzetet, mintha gyászolnom kellene a lányságomat, mert hát most aztán majd nem csinálhatok egy csomó mindent.

Az esküvő előtti időszak szerintem épp az örömé, és nagyon buta szemlélet, hogy a házasságot a legelejétől lemondásként kommunikáljuk. Az ostoba szexista poénoktól pedig kiszaladok a világból.

Nem szeretem a csatakrészegen dorbézoló leánybúcsús csapatokat a bulinegyedben, és nincs kedvem se pénzt tarhálni a körúton »poénból«, se más hülye feladatokat megoldani.
Plusz bevallom, én sosem álmodoztam arról sem kiskoromban, sem később, hogy milyen és mekkora esküvőm lesz, hány emeletes tortám meg mekkora abroncs a ruhámban. Azt mondják, nem vagyok romantikus alkat. Szerintem meg az ilyesmi éppen a romantikát öli meg.”

Török Noémi sincs oda szerinte megalázó, klasszikusnak mondott lánybúcsúkért:

„Alapvetően szeretem a bulikat meg a közösségi élményt, erre is így tekintettem, lezárom a szingli éveimet, és hogy is lehetne ezt jobban megünnepelni, mint egy közös bulival a barátnőimmel. 

Ami viszont fontos volt: nem derülhet ki róla, hogy lánybúcsú, tehát nincs tiara, nincs faszos lufi, nincsenek feladatok, nincs szépségkirálynő-szalag, és semmi esetre sincs táncosfiú.

Szerintem egyik sem vicces a felsoroltak közül, egyetértek Dórival, valószínűleg az én humorom sem egyezik a többségével. (Mondjuk, szerintem én vagyok az egyetlen ember a bolygón aki meg soha életében el sem mosolyodott a Friends poénjain, és ezt bátran vállalja.)

Nem is nagyon értem az egész „fasztúltengést” (pardon) ilyenkor, és szerencsére a barátaim sem ilyenek. Úgyhogy elmentünk hajózni a Dunára, vacsorázni a KIOSKba utána pedig iszogatni a Pontoonra, és kész, mindenki kicsit pityókásan távozott, én meg örültem, hogy együtt voltunk. Ennyi.”

Tóth Flóra kihagyta az eddigi lehetőségeket, mégis úgy érzi, nem szereti ezt a műfajt:

„Én úgy nem szeretem a lánybúcsúkat, hogy még sosem voltam – részben saját elhatározásból, részben azért, mert nem sokan akartak meghívni. Azt pontosan meg tudom fogalmazni, hogy én miért nem tartottam: az esküvőnk előtt már évek óta együtt éltünk, még ha szimbolikusan változott is valami, a gyakorlatban semmi – vagyis mire a házasság mellett döntöttünk, tudtuk, hogy mi vár ránk a praktikus hétköznapi dolgokban. Így viszonylag okafogyott lett volna tesztelni engem, hogy tudok-e lufit borotválni (nem), idegeneket leszólítani (igen, de nem szeretnék), elég lájkot gyűjteni (talán igen), hogy »méltó legyek« a feleségi címhez.

De nemcsak okafogyottnak találtuk mindezt, hanem kellemetlennek, sőt valahol megalázónak is. Ahogy a vetkőzős lányok és fiúk nézegetését – főleg, hogy a munkánk miatt mindketten találkoztunk már ilyesmivel foglalkozó emberekkel. Ezért mi az (akkor még leendő) férjemmel együtt búcsúztattuk el az esküvő előtti életünket – de nem csináltunk belőle olyan nagy ügyet, ahogy az esküvőből sem.

Sőt az anyakönyvvezetőnk szerint a házasságot sem vettük elég komolyan… lehet, hogy ezért nem búcsúztunk el méltóképpen a lányságtól/legénységtől?!?! 

Azt még hozzátenném: milyen érdekes, hogy a nőknek általában feladatokat kell megoldani, a férfiaknak meg csak meztelen nőket nézni és vedelni… vajon régebben valaki azt gondolta, hogy így kell felkészülni a két nemnek a hosszú házasságra?”

Pásztory Dóri egy kicsit másképp gondolja ezt, mint Tóth Flóra:

„Ezt cáfolnám, mert nálunk a Mártonnak kellett idióta feladatokat megoldani, szóval ilyen van a legénybúcsún is. De, mondjuk, én simán mondhattam azt, hogy nem akarok lánybúcsút, viszont egy legénybúcsút, tejfakasztót (a másik dolog, amitől kinyílik a bicska a zsebemben) sokkal „cikibb” lemondani, és nehezebben fogadják el, ha nem akarsz ilyen orbitális baromságon részt venni. A Márton szerintem még mindig hallgatja, hogy nem volt tejfakasztó bulija Barnabásnak.

Na, jó, legyen valami pozitív is azért.

Annak a résznek talán van értelme, hogy a násznép kicsit összehangolódjon, és megismerkedjen az esküvő előtt, legyen valami közös élmény, amibe azok is be tudnak kapcsolódni, akik szorosan nem tartoznak egy adott társasághoz.

Nekem ezért volt egy ártatlan piknikem a Kopaszin az esküvő előtt, ahova aznap érkezett meg a tanúm Amerikából, aki már húsz éve ott él, úgyhogy csomó barátomat nem ismerte, és így volt alkalma kicsit asszimilálódni a társaságba.”

Fiala Borcsa imádja a bulikat, de nem lelkesedik a „pronyó" elemekért, amik egy lánybúcsúban sűrűn előfordulnak:

„Én még masszőrhöz sem szívesen megyek el, mert nem szeretem, ha belemásznak az intim szférámba, így valószínűleg annak sem örülnék, ha egy ismeretlen félpucér férfi tekeregne az ölemben. Ugyanígy a pénisz formájú nyalókát is indokolatlannak és közönségesnek tartom. De talán az új kedvenc komikusom, Jim Gaffigan fogalmazta meg a legjobban:

»Milyen érdekes a legény- és leánybúcsúkban, ha azzal ünnepeljük meg a közelgő házasságunkat, hogy egy éjszaka alatt a lehető legközelebb kerülünk ahhoz, hogy az egészet visszafordíthatatlanul elbaltázzuk«.”

Csiszér Goti tizenhat éve a bárpulton táncolt a saját lánybúcsúján, de nem egészen önszántából, mert ehhez a főszerkesztőnknek is volt némi köze…

„Az én lánybúcsúmat tizenhat éve (D. Tóth) Kriszta szervezte. (Molnár) Erika, (az irodavezetőnk – a szerk.) épp elvesztette a kulcsát, vagy valami ilyesmit állított, és nem tudott megjelenni, amit azóta sem bocsátok meg neki. Nekem feladatokat kellett megoldanom, a csajok meg röhögtek rajtam. Akkor egyébként jó ötletnek tűnt a lánybúcsú, örültem, hogy férjhez megyek, és ezt megünnepeljük a csajokkal. Kábé tízen voltunk. Azt hiszem, az Iguana étteremben a pasikról való zokni lerángatás volt a mélypont, rögtön a karaoke és bárpulton táncolás után.

2003 augusztus

D. Tóth Kriszta tagad a végletekig, de utólag már úgyis mindegy!

„Csak a jegyzőkönyv kedvéért: a férfiakról való ruhadarab lerángatás NEM az én ötletem volt… a bárpulton táncolás valószínűleg igen.”

Kurucz Adri buborékokat eregetett, és volt már közös gyerekük is a férjével, mire sikerült összehozni a saját lánybúcsúját:

„Én imádtam, ittunk és röhögtünk, és buborékokat fújtunk a tesómmal, a barátnőimmel, köztük a férjem előző feleségével. Akkor már amúgy hét éve együtt voltunk Robival, és gyerekünk is volt. Szóval inkább egy ürügy volt lelépni otthonról. Kéne tényleg megint egy ilyen muri, most hogy nézem a képeket.

Talán ezek a dilinyós feladatok amik itt-ott vannak, a mesebeli próbatételeket szimbolizálják, amiken át kell esni, hogy új szakaszba lépj. Elnyerj valamit. Mert ha nem dolgozol érte, akkor nem értékes annyira. Sok beavatós ünnep van, aminek az a lényege, hogy a felnőtt maga dönt az életéről immár. Szerintem csak a kőkemény beavatási rítusok helyett vannak a mai feladatok. A fasz meg… hát, elég primitív termékenységjelkép.” 

Részeges asszonyokról

Egy régi szöveggyűjteményből kiderül, mennyire nem új keletű, hogy a frissen kontyolt asszonyok sem vetették meg a mulatságot:

„Már a kontyom féreáll,
De senki ne hányja,
Hogy főkötőm hátraáll,
S a szoknyám is majd leszáll, 
Kurvanyja, ki bánja!”

Féktelenül, szolidan vagy a hagyományokat tisztelve, de az biztos, hogy teljesen új korszak kezdődik, amikor „asszony lesz a lányból”. Mindenki csinálja úgy, ahogy neki jó!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images