A Backstreet Boys és az NSYNC sikere mögött egy erkölcstelen, szélhámos menedzser állt

–

Aki már megnézte a Netflix háromrészes dokumentumsorozatát, joggal érezheti, hogy elvettek egy darabot a fiatalkorából. Egy egész generáció pityergett az As Long As You Love Me szövegén, üvöltötte torka szakadtából az Incomplete sorait (bármennyire is ciki felnőttként visszagondolni rá), hogy mára kiderüljön, mindannyiunkat megvezettek. 

A kilencvenes és kétezres években tinédzserek tömegei rajongtak a fiúbandákért, a „szépfiúkért”, a „rosszfiúkért”, „a kedves fiúkért”, akik látszólag a világot uralták – de a kamaszok még éppen kibontakozó érzéseit mindenképp –, és csillogásban, gazdagságban éltek. Megvalósították az amerikai álmot, és szereplésükkel, dalaikkal elhitették, hogy a valóságuk mások számára is elérhető, csak kemény munka és kitartás kell hozzá. Mostanáig kellett várni, hogy kiderüljön: valójában bábok voltak egy zseniálisan összerakott gonosz tervben, amelyhez egy ördögi természettel megáldott menedzser kellett csupán, Lou Pearlman, akinek neve a kilencvenes években egyet jelentett a sikerrel.

Pearlman gyerekkora magyarázatot ad arra, miért kezdett érdeklődni a légi közlekedés, a zeneipar és a hamisítás iránt. Egy reptér mellett nőtt fel, unokatestvérétől, a Simon & Garfunkellel befutott Art Garfunkeltől tanult zenéről, a szélhámoskodással pedig ugyancsak gyerekként találkozott először, hiszen akkoriban saját szórakozására pecséteket és papírokat hamisított.

Ezeket azonban csak a legközelebbi hozzátartozói tudták róla. Tevékenységeinek nagy részét mindenki előtt titokban tartotta, ezért is hitték el róla sokan, hogy a tehetséggondozás iránti vágy, a felebaráti szeretet és a szakmai kihívás hajtja. Holott egyetlen vágya a gyors meggazdagodás volt, és az sem érdekelte, hogy mindezt mások kárán éri el.

Lou Pearlman, a halott menedzser, aki végignarrálja a sorozatot. Hogyan?!

A Netflix nemrégiben megjelent dokumentumsorozata rengeteg meghökkentő tényt tár a néző elé.

Megmutatja, hogy miként teremtődtek a kilencvenes évek bálványai, a fiúbandák, akikről alkotójuk szentül hitte, „idejük addig nem jár le, amíg isten futószalagon gyártja a fiatal lányokat”. 

A sorozatban olyan mondatok és események hangzanak el, amelyek önmagukban is megingatják a sztárvilágba vetett bizalmat, ám a filmkészítők nem elégszenek meg ennyivel: a világ egyik legnagyobb popzenei csalásáról szóló dokumentumsorozatban maguk is „csaláshoz” folyamodnak. A filmeket ugyanis látszólag Lou Pearlman, a bűnöző menedzser narrálja, aki 2016-ban a börtönben hunyt el, ám a mesterséges intelligenciának köszönhetően mégis szól hozzánk. Szavait a Bands, Brands and Billions című könyvéből adják a szájába – noha azok sosem hangzottak el kamerák előtt.

A közösségi médiában máris sok támadás éri a filmkészítőket emiatt, hiszen miközben azt akarják bemutatni, hogy hová vezet a megtévesztés, tulajdonképpen ők is egy olyan eszközzel élnek, ami csorbítja a hitelességüket. Felhasználják a bűnös fotóját és hangját, és beszélővé tesznek egy halottat, méghozzá úgy, hogy szinte észrevehetetlen a különbség. De vajon van-e hozzáadott értéke Pearlman „jelenlétének”? Szimpátiát, együttérzést akarnak talán kiváltani a filmkészítők? Vagy csak egyszerűen túl meggondolatlanok voltak ahhoz, hogy belássák, nem túl ízléses módja ez a leleplezésnek? És a mesterséges intelligencia korában mennyire ad okot a félelemre egy hasonló lépés? Mindez csak abban erősíti meg a kritikusabb nézőt, hogy lassan saját szemünknek sem hihetünk, ami egy dokumentumfilm esetében igencsak kényes állítás.

Kicsalt dollármilliárdok, öngyilkos társ, földönfutó családok és a megasztár tinédzserek

Lou Pearlman fiúbandamogul 30 éven át folytatta kegyetlen piramisjátékát, és a mintegy 2000 befektető megkárosításából több mint 500 millió dollárt szerzett.

A fiatalok álmát amerikai átlagpolgárok megtakarításaiból finanszírozta, és noha hozzájárult egy észbontó kulturális robbanáshoz, mert a fiúbandák jelenségét ő maga teremtette, mégiscsak bűnöző volt.

Legalábbis a szó hagyományos értelmében véve. Ezzel azonban nem mindenki ért egyet, hiszen Pearlman a fiúkat – bár saját gonosz céljai elérésére használta – tejben-vajban fürösztötte, és olyan feltételeket biztosított számukra, amelyek már az első percektől megasztárokká tették őket. Míg más induló zenekarok turnébusszal jártak koncertről koncertre, ő magángépen utaztatta bandáit, ingyen lakhatást biztosított nekik a villáiban, ételt, italt, ruhát, és olyan ingyenes tehetséggondozást, ami ma is hasznukra válik. És amiért sokan ma is hálásak neki a tucatnyi érintett közül.

Hiszen nem csupán a Backstreet Boyst indította útjára, hanem kicsivel utánuk az NSYNC-t is, méghozzá azért, mert pontosan tudta: bármikor megjelenhet egy vetélytárs a piacon. Hogy elejét vegye ennek, míg a Coca Colához hasonlított Backstreet Boys éppen meghódította Európát, ő megteremtette a saját Pepsijét is, az NSYNC-t, amelynek köszönhetően többek között Justin Timberlake is híressé vált.

Majd felbuzdulva saját sikerein (illetve az első két banda lázadása után), újabb és újabb fiúbandákat alkotott. Az O-town, az LFO, Aaron Carter, a Take5, Brooke Hogan, a B4-4, az Innosense (amelyben Britney Spears is énekelt), a Natural mind neki köszönhetően kerültek a figyelem középpontjába.

Kemény kritériumok alapján válogatta a zenekarokba passzoló fiatalokat, egymás személyiségjegyeit kiegészítő, jó hangú, jó kiállású kamaszokat keresett, akiket a nagyközönség igényeire szabhatott. 

Így születtek a szép, a visszafogott, a rossz, az okos fiúk, akikbe kamaszlányok ezrei zúgtak bele. Pearlman pedig szerette fogdosni az izmos karjaikat, nézegetni a hasizmaikat, és szeretett kéretlen tanácsokat osztogatni a szexi külsőről, de ezt a srácok inkább gondoskodásnak tudták be, semmint zaklatásnak. Úgy látták: a menedzser akár az éjszaka közepén is a segítségükre sietne.

És ezért cserébe nem is kért „sokat”, legalábbis nem tűnt soknak akkoriban. A különféle eseményeken, gálákon, üzleti vacsorákon mindig éneklésre utasította a fiatalokat, ha úgy gondolta, hogy a jelenlévő üzletembereket, a sztárokat és az ismeretségi körébe tartozó családokat behálózhatja, és pénzt csalhat ki tőlük. A fiúk pedig énekeltek, és gyűjtötték is a pénzt, a befektetéseket.

Noha nem sok köze volt a zenéhez, valóban ráérzett a fiúbandák és nézőközönség dinamikájára, gyorsan és ügyesen építkezett. Kezdetben középiskolai koncertekre vitte a fiúkat, hogy minél több fiatal lányrajongót gyűjtsenek maguknak, és éjt nappallá téve dolgoztatta őket úgy, hogy az már súrolta a gyerekmunkára vonatkozó jogszabályokat, és eleinte még csak fizetést sem kaptak.

Míg a kilencvenes évek elején egy újsághirdetésben kereste a Backstreet Boys tagokat, később már saját tévéműsora volt Making The Band címen.

Pearlman mesterien keverte a kártyáit: felnéztek rá az emberek, szinte senki sem látott át rajta, mert úgy tűnt, tudja, mit csinál, hiszen közvetlen megjelenésével és dörzsölt üzletemberként az ujjai köré csavart felnőttet és fiatalt, befektetőt és barátot egyaránt. 

Hangárból kibontakozó világhírnév

A Backstreet Boys például egy hangárban kezdte a pályafutását, egy levegőtlen, dohos helyiségben. Mivel Lou Pearlman akkoriban egy léghajókölcsönző céget vezetett, a srácok különféle repülőalkatrészek között gyakoroltak, olyan barátok segítségével, akiknek Wall Street-i kapcsolataik voltak, és akik az egyik interjúalany szerint némiképp a maffiával is kapcsolatban álltak. Az üzletember popsztároknak és hírességeknek is bérbe adott repülőgépeket – de mint később kiderült, ezek nem a sajátjai voltak.

Eleinte a Trans Continentalt Airlines-t próbálta felfuttatni a fiúkkal, ami az évtizedek során egymástól eltérő, mégis egymástól függő tevékenységekkel egészült ki: a léghajózást követték a fiúbandák, a saját kiadó, a joghurt és pizzabiznisz, a steakhouse, a divatügynökség, a chippendale show-k. Ez utóbbit Pearlman azzal indokolta, hogy „míg az anyák nézik a vetkőzős fiúkat, addig a lányaik a Backstreet Boyst nézhetik”, így mindenki nyer, és egyre nagyobb közönséget tud megszólítani.

Rendkívüli üzleti érzékkel vezette a rengeteg vállalkozását. Úgy vonzotta be a befektetőket, hogy tevékenységeit senki sem kérdőjelezte meg. Nem is neki kellett keresnie a befolyásos embereket, mert azok önként jelentkeztek nála, ugyanis státusszimbólumnak minősült vele együtt dolgozni. Még akkor sem kételkedtek benne, amikor a léghajók egymást követően kezdtek lezuhanni – mint később kiderült, azért, mert a biztosítási csalás jövedelmezőbbnek bizonyult, mint a légi közlekedés és a reklámozás. 

A kollégák naivitását magyarázza, hogy Pearlman egy álomvilágot épített maga köré: a gazdag üzletember látszatát keltette, és ebben hasznára voltak a fiúk is,

akik már akkor luxus turnébusszal rendelkeztek, amikor senki sem ismerte őket, magánrepülővel közlekedtek, amikor még csak sztárok sem voltak, és biztonsági őrök vigyáztak rájuk már az indulástól fogva.

Egyikük megjegyzi, eszébe sem jutott akkoriban, hogy más sztárok nagyon mélyről indulnak és építkeznek, míg odáig érnek, ahol ők a szórakoztatóipari tevékenységüket kezdték.

Az viszont az első aranylemez után feltűnt nekik, hogy hiába a csillogás és az álomélet, nagyon kevés fizetésért gürcölnek. A Backstreet Boys volt az első, aki kimondta, hogy a menedzser visszaél a helyzetükkel, és pert indított Pearlman ellen. Az NSYNC követte őket, és a kártyavár lassan összedőlt. Kiderült, hogy Pearlman felmarkolta a pénzt, még a bankokkal is játszadozott: míg az egyiktől felvett egy 150 ezer dolláros kölcsönt, a másiktól már 200 ezer dollárost kért, hogy az előzőt törleszthesse. 

Zsonglőrködött a pénzzel, milliós tételben, hiszen nemcsak a repülőgépes biztosítási csalások álltak a háttérben, hanem okirathamisítások, hamis bankszámlakivonatok, hamis adóbevallások és olyan üzlettársak, akik már évtizedek óta elhunytak. Még egy kamu könyvelőcéget is működtetett. Aztán amikor már minden dőlni látszott, egyik cégének alelnöke, a közeli baráti társaságába tartozó Frankie Vazquez Jr. a megkérdőjelezhető pénzügyi háttér miatt öngyilkos lett. Feltehetően azért, mert az édesanyja is elkötelezett befektetője volt a férfinak, akiről akkorra már tudta, sohasem adja vissza a pénzt.

Pearlman tehát nem a fiúbandákat lopta meg, „csupán” eszközként használta őket az ördögien működtetett pénzforgatási tervében. A pert követően még a saját ügyvédjét sem fizette ki, és talán éppen ez volt a hab a tortán: a szakember ellene fordult, és innen nem volt visszaút. Lassacskán minden svindlisége kiderült, és végül 25 év börtönre ítélték, amiből egy-egy hónapokat lefaraghatott volna a visszafizetett milliókkal. Erre azonban nem kerülhetett sor. 2016-ban egy szívműtét következtében elhunyt a börtönben, és ezzel rengeteg kérdést hagyott megválaszolatlanul.

És rengeteg befektetőt a pénze nélkül. Ezzel magyarázható, hogy a valamikor köztiszteletben álló férfinak, akiből mindenki akart egy darabot, és akit a születésnapján egy sportcsarnoknyi ember ünnepelt, csak öt személy vett részt a temetésén.

Falazni valakinek azért, mert szeretett?

A sorozatból nem igazán derül ki, hogy a Pearlman környezetében lévő emberek mennyit tudtak az illegális és erkölcstelen üzletekről. A megszólalók időnként meglepően védik Pearlmant és az örökségét, kiállnak zenéjük és valamikori protezsálójuk mellett, hiszen karrierjük megteremtésében kulcsszereplő volt a férfi. Morálisan mégis nehéz összeegyeztetni, hogy az, ami annyi örömet és sikert hozott az életükbe, hogyan lehetett ennyire korrupt.

Pearlman egy szörnyeteg volt? Gonosz volt? Vagy inkább marketingzseni, aki megérdemelte a részét a fiúbandák pénzéből? Nem lehet tudni. De annyi bizonyos, hogy egykori kollégái, barátai, ellenségei közül többen a mai napig ambivalens érzéseket tápláknak története iránt – még azok a nagy sztárok is, akiket neki köszönhetően azóta is tömegek ünnepelnek.

Kiemelt képünk forrása: Netflix

Bereczki Szilvia