A tűzön járástól a csakratisztításon át a tajcsiig – Így szerettem bele a meditációba

–

Huszonéves voltam, amikor egy kollégám elhívott egy hétvégi tűzön járásra. A 90-es évek végén leginkább szóbeszédből lehetett hallani ezoterikus gurukról, akik megjárták Indiát, elmerültek az ausztrál őslakosok, az aboriginal törzs spirituális szokásaiban, és hazatérve megosztották tudásuk magyarországi hétköznapokba konvertálható részét. Izzasztókunyhó, tűzön járás, transzlégzés – ezek voltak akkoriban a felkapott szeánszok.

Hindu és indián spirituális beavatási szertartások zajlottak a rákospalotai csendes házak hátsó udvarán, és csoportos meditációk pesti bérházakban.

Az ismeretlen varázsa, a misztikus, a megfoghatatlan hamar magával ragadott. A meditációról hasonló rózsaszín köddel borított elképzeléseim voltak, mint egy kapcsolat indulásáról: biztos voltam benne, hogy egy pillanat alatt megtörténik a varázs, és ahogy első látásra bele lehet szeretni valakibe, ugyanolyan hirtelen jön majd el alfában valamiféle sorsfordító pillanat. Egyik sem igazán így történt az életemben, a tűzön járásra felkészítő meditáció során pedig semmiféle eget rengető megvilágosodást nem éltem át. Sőt, olyannyira profán élménnyé tettem azzal, hogy fél szemmel mindig kikukucskáltam, hogy lássam, a többiek vajon mit csinálnak, hogy elég gyakran megtörhettem a befelé fordulás folyamatát.

Nem jött semmiféle varázs vagy áttörés, és azt hittem, valamit rosszul csinálok – persze, rosszul is csináltam, hiszen elmélyülés helyett a többieket vizslattam. A több száz fokos parázson sikerült ugyan átsétálnom, de a meditáció ekkor még olyan gyorsan siklott ki az életemből, amilyen nagy elvárásokkal láttam hozzá.

Valami mégis elindított egy pici lángot bennem

Így nekiálltam jógázni.

Erről az útról igen hamar letérített egy gyakran alkalmazott ászana: a lefelé néző kutya póz, ugyanis képtelen vagyok pár másodpercnél tovább lefelé lógatni a fejem, úgyhogy hamar feladtam. A jógaórák fénypontja, az órát nyitó és záró közös „om” mégis visszatérített az első, félrelökött meditációs kísérletem újragondolásához. Sejtettem, hogy az elásott kutya és a hangvibrációs mantra, az „om” adta élmény között lehet összefüggés, így egy bioenergetikus barátnőm kezdett el meditálni tanítani.

Nálam ekkor ütött be a szerelem, de csőstül, és elindult a meditációlavina. Csakratisztítás, vizualizáció, relaxációs gyakorlat, vezetett meditáció – ez mind olyan volt számomra, ami lecsendesítette a napközbeni állandó pörgéshez szokott elmémet. Biztonságot, nyugalmat, újrakezdést, megtisztulást, feltöltődést jelentettek ezek a gyakorlatok.

Otthon a barátnőm kazettáiról hallgattam a meditációit, és nagyon jól ellazított a stresszes mindennapokban.

Idővel ezek a gyakorlatok kikoptak az estéimből,

aztán messzire távolodtam a spiritualitástól is. Amikor Kínába költöztünk, nagyon hamar éreztem, hogy mi az, amit mindenképpen szeretnék itt tanulni: a távol-keleti harcművészet, a meditációs mozgásforma és a relaxáció együttesét, azaz tajcsit. Peking szürke téglás utcácskáinak tetőteraszán kezdtem el ezt a XIII. századból származó mozgásformát gyakorolni. 

 

Ez talán áttételesnek tűnhet a klasszikus meditációs kép, a hegy tetején, csendben, magába elmerülő meditáló alakhoz képest, de a tajcsi meditatív mozgásforma. Számomra fontos lépés volt a meditációhoz való viszonyulásomban. A lassú mozgás, a figyelem aktív irányítása, a befelé fordulás – és nem mellékesen, hogy nem kellett a fejemet lefelé lógatni – hamar meghozta gyümölcsét: egy életre beleszerettem ebbe a mozgástípusba, az aktív, de finom mozdulatokba, a mozgásos elmélyülésbe.

A kora reggeli párás ködben bambuszfák tövében követtem a mester mozdulatait, csoportokban lestem el kínai társaim és tanáraim finom és elegáns mozgását. Innen automatikusan vezetett az út ahhoz, hogy újra elkezdjek meditálni.

Ekkor egyre többször jött szembe a mindfulness, a tudatos jelenlét kifejezés

Alapjai a buddhizmus egyik gyakorlatáig nyúlnak vissza, de ma már ez a nyugati világban is gyakran alkalmazott stresszcsökkentő technika. Alapgondolata, hogy a figyelmet a jelen pillanatra irányítjuk, és mindezt ítélkezésmentesen tesszük. Amilyen pofonegyszerűen hangzik, olyan sok odafigyelést igényel az elmélet gyakorlatba ültetése. Ekkorra bennem is letisztultak a meditációval kapcsolatos várakozásaok, és pontosan tudtam, hogy nem világmegváltó pillanatra számítok. A belső katarzis számomra az egyszerű, csendben töltött befelé figyelésben rejlik.

Egyik kedvenc technikámat egy szuperstresszes munkahelyi szituáció kapcsán javasolta valaki: kritikus pillanatokban és a stressz eszkalálódásakor egyszerűen csak koncentráljak a légzésemre.

Amíg egy megbeszélésen vita zajlik, támadások röpködnek ide-oda, lelassítom a légzésemet, és ezzel a gyors befelé fordulással csökkenthetem a saját stressz-szintemet, beindítva a belső energiaforrásaimat.

Ha ez sikerül munkahelyi közegben, akkor a módszer nagyon jól alkalmazható hisztiző gyerek vagy parizert szeletelő, mogorva eladó esetén, de akkor is vissza tud hozni a jelenbe, ha uborkapucolás közben a nyári gyerektáborok miatt görcsölök március közepén.

  

A Covid persze ebbe a kapcsolatomba is belenyúlt jócskán

Úgy éreztem magam a járvány elején, mint a karácsonyi vásárban kapható, üvegbe zárt hóember: ha megfordítják az üveggolyóbist, ide-oda hullanak a hópihék és velük együtt lebeg a hóember is. Hónapokig tartott ez a hirtelen jött, megrázkódtatásokkal teli időszak, és ebben a semmiben lebegős állapotban lett nagyon stabil partnerem újra a meditáció. Egész pontosan Tara Brach meditációs podcastjai ugyanazt az élményt adták, mint a barátnőm kazettái: nyugalmat, lelassulást és a belső forrásaim aktiválását. Vannak köztük 20-25 percesek, de rövidebb, pár perces lazító gyakorlatok is, amelyek a rohanós reggelekbe is beilleszthetők.

Mint egy párkapcsolatban, ebben is sokat tanultam önmagamról: nekem az működik legjobban, ha lecsípek öt-tíz perceket, és kihasználom az online-iskola-mentes időt, vagy sikerül magam meggyőzni, hogy a közösségi média pörgetése helyett a kanapé elé üljek le befelé figyelni.

Tudom, hogy mindez nem varázslat, hanem odafigyelés, és hasonlóan egy párkapcsolathoz, dolgozni kell rajta. De van jó hír: legalább olyan sokat kapok vissza tőle, mint amennyit belefektetek. És a varázslat ebben bújik meg.

Trembácz Éva Zsuzsanna

Szerzőnk írásait Facebook-oldalán és honlapján is olvashatod.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ZenShui/Alix Minde