–

A fantáziád beindításához elárulom, hogy a kínaiak kimaxolják a parkokat

Hétvégenként családok – közeli és távoli rokonokat begyűjtve – sátrakkal települnek ki, tökéletesen sminkelt, habos-babos ruhás menyasszonyok fotózkodnak, miközben edzőcipőjük kikandikál a fodrok alól, amatőr előadóművészek operaáriát gyakorolnak bőszen, mások papagájt levegőztetnek, korosabb hölgyek egy csoportja szalaggyakorlatot mutat be, néhol pedig CD-lejátszókból szóló zenére idősebb párok keringőznek méltóságteljesen.

És vannak, akik számára mintha megszűnt volna a nyüzsgő park pereputtyostól és amatőr táncfesztiválostól: terpeszállásban, lassított felvételnek tűnő, lágy mozdulatokat végeznek. Néha olyan, mintha egy láthatatlan labdát simogatnának, ráadásul úgy tűnik, mintha mindezt egy másik dimenzióban tennék. Megbabonázva figyelnek befelé, és teljesen érintetlenül hagyja őket a külvilág. Tajcsiznak. Egy ideje én is ezt teszem – a kínai tanárnőm pedig felettébb szórakoztatónak találja. Én pedig felettébb érdekesnek.

Egyszer egy jógaoktató azt mondta, hogy nem az én energiáimhoz való ez a mozgásforma. Egy pillanatra meglepett, hogy maga ellen beszél, de éreztem, hogy a jóga és köztem többszöri próbálkozásom ellenére sem alakult ki semmiféle kémia.

Jó pár éve egy pekingi parkban aztán utolért a szerelem első mozdulatra: mégpedig a tajcsicsüan formájában. És elkezdtem azt, amit a tanárnőm szerint az idősek csinálnak a parkban.

Egy több száz éves, lapos tetejű ház tetőteraszán és parkokban gyakoroltunk

A tajcsiról sokakban kialakult benyomás „a látszat csal”-mondás szemléletes példájának bizonyult: a könnyednek tűnő mozgásforma jócskán megdolgoztatja az embert fizikailag, miközben ellazítja és összehangolja a testet és a tudatot. Nekem legalábbis az első alkalommal húsz perc után úgy remegtek a lábaim, mintha éppen a maraton végét jelző célvonalon estem volna át. Ez a meditatív mozgásforma a belső, jin-típusú erőt kelti életre a jang, külső energiákat mozgósító, izomerőt alkalmazó harcművészeti formákkal szemben. Míg a külső erő véges, a belső erő végtelen, így nem véletlen, hogy magyarul megközelítőleg „nagy legvégső ököl”-ként fordítható a tajcsicsüan.

A tajcsiban a meditáció és a mozgás ötvözete, a jin és jang állandó váltakozása számomra stresszűző egy rohanással teli nap után, ugyanakkor feltölt energiával is. Olyan jellegű koncentrációt igényel, ami nagyon finoman hangolja össze a testet és a tudatot. Lelassít, befelé fordít, energetizál. Ma is létezik fegyveres verziója, de többnyire egészségmegőrző céllal, a testi és szellemi egyensúly megteremtéséért és személyiségfejlesztésért végzik a legtöbben.

Jó hír, hogy bizonyítottan jótékony hatással van a légzésre, a szív- és érrendszerre, a csontritkulásra, így nem meglepő, hogy világszerte az egyik leggyorsabban terjedő mozgásforma.

Az első próbálkozásaim után hét évvel ismét visszaköltöztünk Kínába, és újra rátaláltam a tajcsira. Az oktatóimból áradó nyugalom és belső erő azonnal megfogott. A tanfolyam helyszínére belépve ugyanez fogad: olyan mértékű nyugalom, mintha a stresszel teli, rohanó világtól nemcsak egy üvegablak és némi betondarab, hanem tucatnyi galaxis választaná el. Teával kínálnak, majd bevonulunk a terembe, ahol először Chen Zhenglei és Chen Juan mestereknek adunk tiszteletet a fényképük előtt meghajlással és magunk előtt összetett kezünkkel. Chen Zhenglei nyolcéves korától tanulta ezt a belső stílusú harcművészetet – úgy, ahogy azt évszázadokon át tették korábban – az apjától és a nagyapjától, hogy az ismeret a családon belül maradjon. 1956-ban a nemzeti sportbizottság létrehozta a 24 lépéses egyszerűsített verziót, ami már szélesebb közönséghez jutott el.

A tajcsinak számos irányzata alakult ki

És valamennyi gyökere egy taoista mester, Zhang Sanfeng történetéhez nyúlik vissza. Egy nap a taoista mester egy nagytestű madár és egy kígyó harcát figyelte, és azt, ahogy a kígyó hullámzó, lassú mozdulataival legyőzte a szorításából szabadulni akaró, ide-oda vergődő állatot. Az, hogy ez valóban így történt-e vagy csak legenda, nem lehet tudni, de a madár és a kígyó harcából szökkent gondolatmagocskát alaposan elültette: a keménységet lágysággal küzdd le. Ennek érvényességét érdemes lenne gyakorta átgondolni.

Az órán a Mester mozdulatait követjük, aki a gyakorlatsorok között- és időnként közben is magyaráz. Egyedüli külföldiként, és limitált kínai nyelvtudásomat látva a társaim időnként fordítanak, időnként a Mester korrigálja egy-egy mozdulatomat, így bennem is áramlik a „csi”. Ezek a gyakorlatok és a megfelelő hasi légzés biztosítja, hogy az életerő, a „csi” a meridiánokon keresztül át tudjon járni az egyes szervek között. A kínaiak szerint a test, a szellem és a lélek egységét olyan negatív energiák, mint a düh, a félelem vagy a szorongás megbontja, és a nyújtó, lazító gyakorlatok és a forgások képesek helyreállítani ezt a megbomlott egységet.

Nagyon érdekes – a tajcsi alapjait képző –, a kínai filozófia három nagy irányzatára, a taoizmusra, a buddhizmusra és a konfucianizmusra épülő koncepció:

a tajcsi az egymásba forduló jin és a jang örök tánca, a mozgásból vezet át a mozdulatlanságba, ami ismét mozgásba fordul át.

A gyakorlatok neveiben rejlő természetközeliség pedig a mélyre űzött nyelvész-énemnek érdekesség; elég csak az „a fehér gólya kiterjeszti a szárnyait”, vagy „viszi a tigris a hegyre” elnevezésekre gondolni, ahogy a „száll a kéz, mint a felhő” elnevezésű mozdulat is beszédes.

Azt hiszem, egy pillanatig sem vonom kétségbe, hogy a jógaoktatónak igaza volt. Ahogy azt sem, hogy a tajcsicsüan pontosan az én energiáimhoz passzol.

Trembácz Éva Zsuzsa

Ha tetszett szerzőnk írása, és szívesen olvasgatnál még tőle, vagy utaznál el vele messzire gondolatban, akkor feltétlenül nézd meg a Facebook-oldalát is!